Ízlés dolga. Ám túllépve az obligát replikán – „Miért, te mit érzel?” – annyit leszögezhetünk: mindenképpen hasznos. Hogy miért, az saját fájdalmas, mindennapi hülyeségeinket elemezve válik érthetővé – s e megértés segíthet hülyeségeink elhagyásában.
Aronson első törvénye
A híres amerikai szociálpszichológus, Elliot Aronson – akit leginkább A társas lény című, briliánsan megírt ismeretterjesztő könyv szerzőjeként szokás ismerni – saját maga nevezte el így némi öniróniával sok évtizedes szakmai tapasztalatának foglalataként tett megállapítását, miszerint:
Nem mindenki őrült, aki őrült dolgokat művel.
E törvény kontextusát olyan híressé vált szociálpszichológiai kísérletek képezik, mint például az 1955-ben végzett Asch-kísérlet vagy az 1960-as évek elején végzett Milgram-kísérlet. Az „őrült módon” viselkedő kísérleti személyek kivétel nélkül normális, átlagos, hétköznapi személyek voltak.
Aronson részletesen bemutatja, hogy e kísérleti helyzetekben hogyan viselkednek az emberek, és elemzése nem hagyja meg az illúzió lehetőségét számunkra: ha mi lennénk a kísérleti alanyok, nagy valószínűséggel mi is ugyanolyan őrült módon viselkednénk.
De miért?
A pszichológiai kísérlet műfajánál fogva nem alkalmas arra, hogy választ adjon e kérdésre. A kísérletek végeztével lehet konkrét megállapításokat tenni, például: „A kísérleti személyek mintegy 65%-a – korra, nemre, műveltségre, társadalmi osztályra és világnézetre való tekintet nélkül – hajlandó a tekintélynek engedelmeskedve halálos áramütést adni egy másik embernek.”
Ez az adat sokkoló lehet annak, aki először találkozik vele. Azonban a sokszor megismételt kísérletek is csak új és újabb adatokkal tudnak szolgálni magáról az őrült viselkedésről (ilyen körülmények között így és ennyire viselkednek őrült módon az emberek, amolyan körülmények között pedig úgy és annyira), de az őrültség magyarázatát nem adják meg.
Ez nem is biztos, hogy baj. A tudomány célja ritkán az, hogy megmondja: „Ez a helyes válasz.” Többnyire megelégszik azzal, hogy szabatosan megfogalmazza a kérdést, illetve rámutasson: „Ez és ez a válasz helytelen.”
A „Miért?” kérdésre adható válaszokat többnyire nem a kísérleti pszichológusok, hanem a teoretikusok szállítják, leginkább hipotézis formájában. Ami pedig a pszichoterapeutákat illeti: ők kapva kapnak e hipotéziseken, feltéve, ha a gyakorlatban az jól hasznosíthatónak bizonyul a gyógyító munkában.
Fejjel a falnak
Egy ember a következőt csinálja:Emberünk hülye, ez nyilvánvaló. Ha hozzátesszük, hogy a leírt műveletsort hetente többször is megcsinálja, akkor hülyesége vitán felül áll.
Kilép a háza kapuján. Balra fordul. Megy háromszáz métert. Ismét balra fordul, és egy lépést előre lépve nagy erővel beveri a fejét a házfalba.
Persze túl nagy arcunk nekünk sem lehet, mert mi pontosan ugyanilyen hülyék vagyunk. Társas helyzetekben nagy erővel szaladunk bele újra meg újra ugyanazokba a pofonokba. Dühöngünk, hogy a másik hogy lehet ilyen (gonosz, önző, szerencsétlen, feledékeny, megbízhatatlan stb.), holott ismerjük őt évek óta, és valójában tudjuk, hogy milyen. Szenvedünk a saját idióta lépéseinktől is, és nem értjük, hogy lehettünk ilyen balfékek, hogy már megint ugyanúgy szúrunk ki magunkkal, mint tettük tegnap, egy hete vagy harminc éve.
Ezek a viselkedések értelmetlenek. Ezen nincs mit szépíteni. Nem azt a célt szolgálják, hogy a változó környezetünk adta kihívásokhoz mind hatékonyabban alkalmazkodjunk (következésképpen jobban érezzük magunkat a bőrünkben); szakszóval nem adaptív, hanem maladaptív viselkedések.
De miért viselkedünk maladaptív módon?
Biztos tudásunk nincs erről. A pszichoterápiás gyakorlat azonban – azon belül is az NLP (neurolingvisztikus programozás) – kínál egy választ, amely a gyakorlatban használhatónak mutatkozik.
Ahol tejet kapni
Egy ember a következőt csinálja:A fenti történetben nincs semmi furcsa. Emberünk már-már unalmasan normális módon viselkedik. Viselkedése nyilvánvalóan adaptív. Adaptív: azaz a környezet kihívásaira (beleértve például saját éhségét) megfelelő válasz, amelynek következtében neki jobb lesz, mint korábban volt.
Kilép a háza kapuján. Balra fordul. Megy háromszáz métert. Ismét balra fordul, és egy lépést előre lépve bemegy a boltba. Vesz magának egy kiló kenyeret és egy liter tejet.
S mivel jó, érdemes másnap is megismételni. Harmadnap is. Harminc év múlva is. Hogy közben a bolt elköltözött két sarokkal arrébb, az üzlethelyiséget pedig befalazták? Hát istenem – a szokás nagy úr.
Fejjel a falnak menő barátunk viselkedését továbbra is hülyeségnek – maladaptívnak – tartjuk, ám most már valamit megértettünk belőle. Emberünk viselkedés értelmetlen, a viselkedés mögötti szándék azonban nagyon is értelmes: kenyeret és tejet akar venni. Hát mi ezzel a gond? A világon semmi.
Az NLP egyik alaptétele – amelynek ismeretét nem nélkülözheti egyetlen pszichoterápiás iskola sem – a következő:
Különbség van a viselkedés (tünet) és annak pozitív szándéka között.Fejjel a falnak menni (viselkedés) hülyeség. Kenyeret és tejet venni (szándék) nem hülyeség, hanem teljesen jogos, érthető igény. Csak épp a viselkedés nem alkalmas a szándék megvalósítására. Miért? Mert a boltot befalazták.
A körülmények megváltoztak. A viselkedés maradt.
Miért haltak ki a dinoszauruszok?
Egy másik NLP-tétel így hangzik:
Megszületése pillanatában kivétel nélkül minden viselkedés adaptív.Másként ezt úgy lehetne mondani, hogy amikor döntéshelyzetben vagyunk, a rendelkezésünkre álló lehetőségekből mindig a legjobbnak mutatkozót választjuk.
Ez a tétel nem feltétlenül magától értetődő. Érdemes alaposabban szemügyre venni.
„Amikor döntéshelyzetben vagyunk.” Dönteni elvileg bármikor lehet, de nem minden helyzetet élünk meg döntéshelyzetként. Ha új, eddig ismeretlen szituációba kerülünk, kénytelenek vagyunk mozgósítani ismereteinket és képességeinket, hogy megtaláljuk az optimális lépést. Ha a szituáció nem új – pontosabban: ha nem észleljük újnak –, akkor erre semmi szükségünk: nem kell új döntést hoznunk, hanem elővesszük rég bevált sémáink egyikét. „Kenyeret és tejet akarok venni. Ezt úgy kell csinálni – hiszen mindig is így csináltam, hogy...” És csinálom, ahogy mindig is csináltam. Ha megkapom a kenyeret és tejet, jó. Ha beverem a fejem a falba, akkor meg szidom a hülye falat.
Az evolúció sajnos nem alakította ki bennünk, állatokban azt a képességünket, hogy a megváltozott körülményeket azonnal megváltozott körülményként észleljük, és sémáinkat félretéve ennek megfelelően változtassunk viselkedésünkön. Ezért haltak ki a dínók: életmódjuk sok millió évig adaptív volt. Aztán megváltoztak a körülmények, és ők nem alkalmazkodtak hozzá elég gyorsan. Továbbra is balra fordultak ott, ahol korábban mindig. Nekimentek a falnak, és a fal kiütéssel győzött.
„A rendelkezésünkre álló lehetőségekből.” És nem az összesből – ez nagyon fontos. Kisbabaként sokkal kevesebb lehetőség áll rendelkezésünkre – mivel kevesebbet ismerünk fel – mint felnőtt korunkban. Adott esetben azt látjuk, hogy két dolog közül választhatunk:
1. Anya nem figyel ránk. Akkor meghalunk.
2. Megfájdul a hasunk, és ordítunk. Akkor anya ránk figyel, és életben maradunk.
Összehasonlíthatatlanul jobb a hasfájás, mint elveszíteni anyánk figyelmét. Ha tehát a hasfájás egyszer bevált, kipróbáljuk legközelebb is. És csináljuk tovább felnőttként is. Van értelme a hasfájásnak? A világon semmi: olyan maladaptív, hogy csak na. Ám ha megtaláljuk mögötte a pozitív szándékot – nevezetesen, hogy magunkra irányítsuk annak figyelmét, akitől az életben maradásunk függ –, akkor már nagyon is érthető a dolog.
A hasfájás választása ott és akkor adaptív megoldás volt. Aztán megváltoztak a körülmények (ugyanis felnőttünk, és életben maradásunk már nem függ attól, hogy magunkra tudjuk-e vonni anyánk figyelmét), a viselkedés azonban maradt. Maradt, és maladaptívvá vált. És maradni is fog mindaddig, amíg magára a viselkedésre (tünetre) koncentrálunk.
Ha azonban megtaláljuk a pozitív szándékot, és elválasztjuk a tünettől, akkor végre ismét döntéshelyzetben találjuk magunkat. Felnőtt képességeinkkel, a most rendelkezésre álló lehetőségek tárházából választhatjuk ki azt az új, jelenleg adaptív viselkedést, amely ennek a pozitív szándéknak megfelel.
Ennek belátása nem könnyű. Ha ránézünk egy emberre, aki lop, csal, verekszik, iszik, drogozik vagy gyerekeket erőszakol meg – akkor igencsak sok energiába kerül, hogy maladaptív viselkedése mögött meglássuk azt a pozitív szándékot, amelynek kielégítésére e számunkra elfogadhatatlan cselekedetek (vagy azok csírái, béta-verziói) eredetileg szolgáltak. Ha ránézünk önmagunkra, és saját hülyeségeinkkel szembesülünk, akkor talán még nehezebb megérteni fájdalmas viselkedésünk mögöttes értelmét.
Azonban nincs esélyünk tartós változásra vagy gyógyulásra, amíg a kocsit akarjuk a ló elé fogni: amíg az őrült viselkedésre koncentrálunk, amíg azt akarjuk kiiktatni életünkből, annak megértése előtt – vagy nélkül –, hogy miért is választottuk annak idején (alkalmasint pár hónapos korunkban) ezt az őrült viselkedést.
Utolsó kommentek