Nem, nem jut az eszembe! Szörnyen dühítő, hiszen jól ismerem. Csomószor láttam a tévében, az arca is előttem van – de hogy hívják?! – E rövidzárlat gyönyörű példája azon jelenségeknek, amelyekről Freud A mindennapi élet pszichopatológiája című könyve szól.

A pszichológiai irodalom e klasszikusa arra hívja fel a figyelmet, hogy hétköznapi elvétéseink, nyelvbotlásaink, név- és szándékfelejtéseink soha nem „csak úgy” történnek: hátterükben mindig rejlik valamilyen pszichológiai magyarázat. Azért mondunk egy szó helyett valami mást, mert az foglalkoztat minket, azzal van tele a fejünk. Azért felejtünk el egy nevet, mert egy ahhoz kapcsolódó asszociáció kifejezetten kínos emlékeket ébresztene bennünk. Azért nem találjuk indulás előtt a kulcsunkat, mert ahová megyünk, ott azzal az alakkal fogunk találkozni, akit legszívesebben kitörölnénk az életünkből. Azért késünk el a terápiás óráról, mert az önismereti munka során olyan részhez értünk, amelynek a megbolygatása fájdalommal járna.

Mind a könyvben, mind az erre épülő másodlagos irodalomban példák sokasága illusztrálja, bizonygatja – hogy ne mondjam: bizonyítja – e tételt. De vajon miért felejtettem én el a kardigános nő nevét?

Fáj a vállam

Egy késői lefekvés utáni, heverészős szombat délelőtt történt. (Ma, de ez mellékes.) Félálomban kaptam magam azon, hogy valamiért a kardigános nő nevén gondolkodom, de ha megfeszülök, se jut eszembe. Dühített a dolog, nem is értettem, hogy lehet ez; azt meg végképp nem, hogy miért ugrott be egyáltalán ez a nő. Persze félálomban sok minden beugrik az embernek. De ez mégis bosszantó! Hiszen tényleg sokszor láttam, hallottam őt. Olvastam is róla sokat, elvégre nem is olyan régen az internet minden sarkában róla cikkeztek.

Utólag persze összeállt a dolog. Nem túl bonyolult a lélektani magyarázata, de frappáns. No igen: a tudattalan gyakorta művel frappáns dolgokat.

Az egész dolog úgy indult, hogy felkelés után visszafeküdtem kicsit: szundítani akartam még egyet. Miközben fészkelődtem, hogy találjak valami kényelmes pozitúrát, feltűnt, hogy nem találok ilyet. Gyorsan rájöttem arra is, hogy miért: mert fáj a jobb vállam, s emiatt az egész jobb karom olyan, mintha ólomból lenne. Ennek akár lehet pszichés magyarázata is, de nem kizárt, hogy csak túlzásba vittem előző nap az aknakeresést és az egyéb kattintgatást. A lényeg az, hogy kellemetlen volt számomra az érzés, és miközben bal oldalamra fordultam, hogy a jobb karom és vállam minél lazábban pihenhessen, félálomban megpróbálkoztam egy imaginatív technikával a fájdalom csillapítása érdekében.

E technikát egy pszichoterápiás módszerből kölcsönöztem. Első lépése az, hogy belső látással megnézem a testemet; elképzelem a problémás testrészt, úgy, ahogy az magától eszembe jut. Tehát nem az számít, hogy mi van az anatómiakönyvben, hanem hogy nekem milyen kép ugrik be. Második lépésben megkeresem önmagamban, a tudattalanomban a „gyógyító erőt”: azt, ami eddig is oly sok betegségből kihozott engem, ami oly sok fájdalmamat enyhítette már. Hagyom, hogy ez az erő is megjelenjen valamilyen kép formájában. Majd képzeletben odaviszem a problémás helyre, és képi szinten elkezdem létrehozni a változást. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Esetemben megpróbáltam elképzelni a bemerevedett vállizmaimat. Először egy száraz és koszos kötélköteg jelent meg előttem, de aztán a kötél átváltott valami mássá: izmaimat összeszáradt, mocskos, egymáshoz ragadt bőrszíjak képében láttam magam előtt. Tudtam, hogy ezeket a szíjakat most meg kell tisztítanom, ruganyossá kell tennem, szét kell választanom. A „gyógyító erővel” való munka úgy történt, hogy képzeletben előbb vízzel, majd inkább langyos tejjel kezdtem kenegetni a szíjakat; azon voltam, hogy átitassa őket a tej, és így ki tudjam tornáztatni. Meg kell szabadulnom ezektől a szíjaktól, kerül, amibe kerül! És miközben ezzel foglalatoskodtam, annak rendje s módja szerint bele is bóbiskoltam a folyamatba.

Arra riadtam, hogy hosszú percek óta a kardigános nőn jár az eszem. Hogy a fenébe hívják?! Egy csomó magyar és külföldi nevet felsoroltam magamban, de mindről tudtam, hogy téves próbálkozás. Teljesen felébredve sem jutott eszembe, de hála az internetnek, pillanatok alatt meglett a válasz.

Szíj Melinda a neve – mi más is lehetne?