„Baláááázs, miért vannak oly primitív emberek a földön, akiknek annyiból áll az üzenetük, hogy...” – kérdezte huszonéves barátom, aki alig egy hónapja, hogy alámerült a virtuális társkeresés bugyraiba. A három pont helyén a fenti címmel azonos tartalmú – bár konkrétabb és képszerűbb – mondat állt.
Mivel épp zsiráf-üzemmódban voltam, sikerült észlelnem, hogy a költői kérdés valójában panaszkodás, és ahelyett, hogy nekiálltam volna megválaszolni, biztosítottam barátomat együttérzésemről. Ennek ellenére úgy gondolom, nem reménytelen vállalkozás a kérdésre érdemi választ keresni. Pontosabban: válaszokat.
A névtelenség és a kontroll helye
Az első megközelítés meglehetősen közhelyes. Az interneten folytatott kommunikáció lehetőséget ad valami olyasmire, ami a „valós” életben jóformán soha, vagy legalábbis nagyon ritkán valósulhat meg: a cselekvő és a cselekedet közötti szoros kötelék feloldására. Az internet világa (alapesetben és elvileg) anonim: nincs rendőr, nincs tanító bácsi nádpálcával, nincs gyóntatópap, sem senki más, aki felelősségre vonna.
E körülmény persze nem mindenkiből csinál internetes trollt vagy hasonlót. Ahogy van olyan autóvezető, aki elhagyott úton is betartja a sebességkorlátozást, ugyanúgy van olyan netfelhasználó – a társkereső portálokon is, másutt is –, aki a neten is a társadalmi érintkezés konvenciói szerint kommunikál. Más autóvezetők és más netfelhasználók másképp működnek: ők csak akkor tartják be a KRESZ, illetve a „jólneveltség” szabályait, ha szankció van kilátásban: feltételezhető, hogy az úton lefényképezik őket, illetve az adott oldalon saját névvel vannak jelen.
„Az én vezérem bensőmből vezérel!” – írja József Attila. „Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok” – énekli a Korál. A pszichológiában a kontroll helye személyiségdimenzióval írják le azt a jelenséget, hogy vannak, akik úgy érzi, ők maguk irányítják sorsukat (belső kontroll), szemben azokkal, akik úgy érzik, hogy az élet velük jobbára csak „megtörténik”, s ők áldozatai (vagy épp kedvezményezettjei) csupán a körülményeknek (külső kontroll).
Nem tudok erre irányuló kutatásról, de feltételezem: amíg az inkább belső kontrollos személyek kommunikációs stílusa koherensebb, kevésbé függ helyzetektől, körülményektől, addig az inkább külső kontrollosak hajlamosabbak lehetnek arra, hogy kihasználják az internetes anonimitás adta lehetőségeket, és olyan tartalommal, illetve olyan stílusban kommunikáljanak, ahogy azt a valós életben nem tennék.
A szükségletek hierarchiája
Legyünk külső vagy belső kontrollosak, egyvalamit bizonyosan leszögezhetünk: szükségleteink nem egydimenziósak, hanem különböző szinteken hatják át emberi létünk egészét. A Maslow-féle szükségletpiramis csúcsán az önmegvalósítás szükséglete található, az alján a fiziológiai szükségletek, mint evés, ivás, alvás, szexualitás. Közte helyezkedik el a többi szükséglet, összesen hét (az elmélet eredeti változata szerint öt) szinten. Maslow szerint egy bizonyos szinten található szükséglet mindaddig nem kerülhet kielégítésre, amíg az összes alsóbb szinten található valamennyi szükséglet ki nem elégült. Aki próbált már éhes, kialvatlan vagy az életéért rettegő emberrel filozófiai eszmecserét folytatni, az pontosan érti, miről van szó.
Az elmélet gyengéje az, hogy ebben a csodálatosan egyszerű formájában egyszerűen nem igaz. Számos olyan helyzet képzelhető el, amikor valaki felülemelkedik egy alsóbb szinten elhelyezkedő szükséglet kielégítetlen voltán annak érdekében, hogy egy felsőbb szinten lévőt kielégítsen. Eklatáns példa erre az éhségsztrájk, amikor is az ily módon tiltakozó egy magas szintű szükséglet – a társadalmi igazságosság – kielégítése érdekében kifejezetten kielégítetlenül tartja legelemibb szükségleteinek egyikét.
Azonban az ellenpéldák nem jelentik azt, hogy maga a rendszer mindenestől hasznavehetetlen. A szükségletek alapesetben igenis hierarchiába szerveződhetnek, és ha valaki az élete egy bizonyos pontján épp súlyos deficittel küzd, akkor – függetlenül attól, hogy máskor a piramis csúcsát ostromolja – visszaeshet arra a szintre, és fixálódhat ott mindaddig, amíg az adott szükséglete kielégítésre nem került. A kifinomult művész egyszer tán majd ismét kifinomult művész lesz – de ha napok óta most jut először ételhez, akkor két kézzel tömi a szájába az ennivalót. Stefan Zweig Érzések zűrzavara című novellájának tragikus hőse, a briliáns elméjű, alibi-házasságban élő irodalomprofesszor külvárosok és kikötők mocskában bocsátkozik időről időre hozzá minden szempontból méltatlan kalandokba, hogy valós szexuális orientációjának követelőző szükségleteit kielégítse.
Egy jó nevű íróval – idősebb, decens úriember – beszélgettünk egyszer az olyasféle szexuális tapasztalatokról, amelyek nem feltétlenül mutatnának jól egy majdani életrajzban. „Mit csináljunk? – tárta szét a karját bocsánatkérő félmosollyal. – Navigare necesse est...”
Ami pedig a társkereső portálokat illeti, oda a legkülönbözőbb emberek regisztrálnak, a legkülönbözőbb élettörténettel a batyujukban. Van, aki – barátomhoz hasonlóan – világéletében szerencsefia volt, és idealistaként keresi a nagy Ő-t (tipp: a nagy P és a nagy Ú között található, az Entertől kettővel balra), és van, aki megfáradtan, csalódottan és megkeseredetten dobálja be a horgot a vízbe, újra meg újra, olyannyira nem bízva a kapásban, hogy már a csali (értsd: szép szavak, megnyerő viselkedés) feltűzésével sem bajlódik.
A szakács versus a vacsorát összeállító ember
Barátom a „primitív emberek” kifejezést használta, ami a köznapi szóhasználatban teljesen bevett fordulat, pszichológiailag azonban több szempontból is értelmezhetetlen.
Egyrészt a primitív jelző – legalábbis emberi viselkedésformákra vonatkoztatva – nem elfogulatlan, leíró terminus, hanem kifejezetten szubjektív értékítélet, aminek több köze van ahhoz, hogy az e véleményt kimondó személynek milyen társadalmi pozíció jutott osztályrészül, mint az objektív valósághoz. Különböző státuszú emberek más és más jelenséget minősítenek primitívnek, az egyik alkalmasint olyasvalamit, amit a másik éppen hogy kifinomultságnak, nemeslelkűségnek vagy épp hősiességnek címkéz.
Másrészt ha az a célunk, hogy eligazodjunk az emberi kapcsolatok útvesztőjében, ráadásul eközben szeretnénk erőszakmentesen kommunikálni, akkor életbevágó, hogy képesek legyünk különbséget tenni egy emberi megnyilvánulás, valamint az abban megnyilvánuló ember között. Marshall B. Rosenberg, az EMK (erőszakmentes kommunikáció) rendszerének megalkotója többek között az alábbi dalszöveggel illusztrálja, hogy mit jelent az EMK első lépése, az értékelés nélküli megfigyelés.
Sosem találkoztam még lusta emberrel,
A leckét, hogy a „primitív megnyilvánulás” (engedjük most meg magunknak a primitív szó használatát) nem jelent okvetlenül „primitív embert”, a saját bőrömön tanultam meg. Több mint tíz esztendeje egy internetes chat-szobában rákattintottam valakire, köszöntem, és megkérdeztem, hogy kit vagy mit keres az illető. A válasza minden volt, csak szalonképes nem.
de olyan emberrel már igen, akit –
amíg figyeltem őt – még sosem láttam futni.
És találkoztam olyan emberrel is,
aki néha megtette, hogy ebéd és vacsora között
ledőlt aludni, vagy otthon maradt egy esős napon,
de lusta az nem volt. Mielőtt bolondnak néznél,
gondolkodj el, lusta volt-e valójában,
vagy csak olyan dolgokat tett,
amiért mi valakire a „lusta” címkét akasztjuk?
Sosem találkoztam még hülye gyerekkel,
de olyan gyerekkel már igen, aki néha
számomra érthetetlen dolgokat művelt,
vagy úgy tett meg valamit, ahogy én nem tettem volna.
Találkoztam már olyan gyerekkel is,
aki másként látta a világot, mint én,
de hülye az nem volt. Mielőtt hülyének neveznéd,
gondolkodj el, hülye gyerek volt-e ő, vagy csak olyan,
aki más dolgokat tudott, mint te?
Bárhogy is kerestem,
még sosem találkoztam szakáccsal,
de olyan emberrel már igen,
aki a vacsoránkat a hozzávalókból összeállította.
És olyannal is, aki begyújtotta a tűzhelyet,
s figyelte, hogy megfőtt-e már rajta az étel.
Igen, ilyent már láttam, de szakácsot még nem találtam.
Áruld el, amikor ránézel, szakácsot látsz-e,
vagy egy embert, aki olyant tesz,
amit mi főzésnek nevezünk?
Akit egyesek lustának mondanak,
azt mások fáradtnak vagy lazának.
Akit egyesek hülyének neveznek,
azt mások csak másfajta gondolkodásúnak.
Szóval arra jöttem rá, hogy elkerülhetjük a zavart,
ha nem keverjük össze azt, amit látunk,
azzal, ami a véleményünk róla.
Mielőtt még rám szólnál, azt is elismerem,
hogy ez csak az én véleményem.
(Ruth Bebermeyer)
Akkoriban még hajlamosabb voltam a megbotránkozásra, és magamban teljesen leírtam az illetőt. Ám udvarias ember lévén folytattam a társalgást. Szó szót követett, és apránként kiderült: a net szeszélyéből egykori tanárommal hozott össze a sors, akit kölyökkoromtól fogva szerettem és tiszteltem, egyebek mellett azért, mert olyan humán műveltséggel rendelkezik, amilyennel én vélhetőleg kétszáz éves koromban sem fogok.
E tapasztalat óta óvakodom attól, hogy bárkinek a „primitív megnyilvánulását” azonosítsam az ő teljes emberségével.
A társtalan társas állat
A fentieket nem cáfolva, ám azoktól eltekintve megállapíthatjuk, hogy vannak olyanok, akik számára a társkeresés nem jelent egyebet szexpartnerkeresésnél. Akik szinte menekülnek, ha érzelmekre, értékekre, kapcsolatra, felelősségre, elköteleződésre terelődik a szó. Esetleg kifejezetten fölényesek és cinikusak e fogalmakkal kapcsolatban. Mi lehet ennek az oka?
Általános diagnózist felállítani természetesen kóklerség lenne, ezért nem is vállalkozom rá. De azzal talán nem merészkedek túl messzire, ha megkockáztatom: az ilyesfajta távolságtartás nem az autonóm, hanem a sorskönyvben lévő ember megnyilvánulása. A következőkről van szó.
Az ember egyik legjellemzőbb személyiségvonása az extraverzió (kifelé fordulás) vagy introverzió (befelé fordulás). Hogy e skálán hol helyezkedünk el, azt feltehetőleg – legalábbis részben – biológiai örökségünk határozza meg. Az tehát, hogy az egyik ember jobban, a másik kevésbé igényli a társaságot, alkati kérdés. Azonban e pozíciónktól függetlenül, puszta emberségünkből eredően valamennyien társas állatok vagyunk. Fennmaradásunk, boldogulásunk elképzelhetetlen a társak, a közösség, a törzs nélkül. Nincs kecmec: így vagyunk kódolva, és kész. Amennyiben tehát azt tapasztaljuk valakinél, hogy ő bizony emberkerülő, mizantróp, végletesen magának való, akkor bizonyosak lehetünk abban: az illetőnek ez nem veleszületett tulajdonsága, hanem megtanulta, hogy ilyen legyen. Megtanulta – alkalmasint gyerekkorában.
Ha a TA fogalmi rendszerében gondolkodunk, akkor azt gyaníthatjuk, hogy a párkapcsolatot ijedten vagy cinikusan hárító felnőtt kiskorában megkapta szüleitől a Ne légy közel! vagy a Ne tartozz sehová! gátló parancsot, és a mai napig ennek engedelmeskedik, hiszen ha nem tenné, akkor – mélyen gyökerező sorskönyvi hiedelme szerint – elvinné a rézfaszú bagoly.
A kognitív modell szerint azt mondhatnánk, hogy az illetőnek van egy önmagára vonatkozó maladaptív sémája, más néven alaphiedelme, például: „Nem vagyok szerethető”, vagy mondjuk „Nem tudom jól csinálni.” Márpedig ha a gondolkodás gyökereiben egy ilyen alaphiedelem húzódik, akkor ennek már szinte magától értetődő következménye, hogy emberünk kerülni fogja az intim kapcsolatokat, vagy azért, mert – természetesen tudattalanul – az a meggyőződése, hogy az „neki nem jár ki”, vagy pedig mert „úgyis elszúrná”, tehát minek strapálja vele magát.
Persze lehetséges, hogy az alapséma nem önmagára, hanem a világra vonatkozik, például e formában: „Az emberek rosszak.” (Ha a kisgyerek történetesen egy őt elhanyagoló anya mellett nő fel, akkor nem nagy kunszt egy ilyen hiedelmet összehozni.) Erre az alapsémára aztán ráépülhet számos ún. köztes hiedelem, mondjuk ez: „Az intim kapcsolatok veszélyesek.” Vagy: „Ha biztonságban akarok maradni, nem kerülhetek közel érzelmileg senkihez.”
E hiedelmek természetesen diszfunkcionálisak, azaz ellene dolgoznak annak, hogy az egyén jól érezze magát a bőrében, működőképes életet éljen. Az ilyen hiedelemrendszerek intenzív terápiás munkával megváltoztathatók, még akkor is, ha korábban évtizedek álltak rendelkezésre megszilárdulásukhoz.
És akit letámadnak...?
Ez mind szép, de egy társkereső portál természetesen nem éppen ideális felület terápia kezdeményezésére. Aki épp azzal foglalatoskodik, hogy megtalálja élete párját, az érzelmileg kiszolgáltatott („Ki szeret s párra nem találhat, // oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat.”), éppen ezért sanszos, hogy ha eltalálja őt valaki egy ilyen diszfunkcionális megnyilvánulással, akkor az irritálni fogja őt, és kihagy az empátiája.
Ám amint az ilyen tapasztalatok ismétlődnek, úgy csökken a váratlanság faktora. A többedik ilyen „megkeresés” után mindenki kialakíthatja a maga rutinját, amelynek részét képezheti, hogy ilyen helyzetben is úgy kommunikáljunk, ahogy az a saját énképünknek, értékrendünknek és méltóságunknak megfelel.
Például elgondolkodhatunk azon, hogy vajon mennyire hasznos az „Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” népi bölcsesség alkalmazása. Elvégre egyáltalán nem kötelező, hogy egy általunk „primitívnek” ítélt közeledésre hasonló hangnemben válaszoljunk. Zsiráffülekkel a legalpáribb szexuális ajánlatból is kihallhatjuk a feltétlenül tiszteletre méltó emberi szükségletet, és választhatjuk azt, hogy nem a szavakra, hanem arra (a szükségletre) reagálunk. S ha visszautasítjuk, tesszük azt is erőszakmentesen, mondjuk így:
Szia! Köszönöm, hogy rám gondoltál, ez kedves tőled. Mivel azonban én más jellegű kapcsolatot keresek, nem szeretnék élni az ajánlatoddal. Remélem, nem bántódsz meg. További jó keresgélést és sok sikert!
Ha nem akarunk időt szánni ismétlődő szituációkban a fogalmazgatásra, akkor valami hasonló szöveget akár el is menthetünk, s ha úgy adódik, pillanatok alatt bemásolhatjuk, ahova kell. Úgyszólván nulla energiabefektetéssel. Ezzel ugyan nem váltjuk meg a világot, de nem kizárt, hogy az a valaki, aki kapcsolatkezdeményező üzeneteire eddig az „OK – hol, mikor?” és a „Menj a p***ba!” válaszok valamelyikét kapta, az legalábbis meglepődik. S hogy e meglepődés esetleg elindít-e valami újat az életében? Erre kicsi az esély, nem vitás. De kizárni nem lehet.
Utolsó kommentek