Eric Berne születésének tavalyra eső 100., valamint saját fennállásának 20. évfordulója alkalmából a Magyar Tranzakcióanalitikus Egyesület (HATA), az ELTE PPK-val közösen egész napos konferenciát rendezett, Változó világban okénak maradni címmel. Ennek keretében szombaton nyolc darab előadást hallgattam végig – egyik izgalmasabb volt, mint a másik.

Az ilyen program akkor is izgalmas, ha az ember csupán „szabadon lebegő figyelemmel” üli végig az előadásokat, én azonban ma megpróbálkoztam a jegyzeteléssel. Nem kell megijedni: mivel nem voltam túl sikeres, így esélyem sincs, hogy nyolcórányi intenzív pszichológiai gondolatmenet zanzájával keserítsem a Sorskönyv nélkül olvasóit. Annyi azonban belefér, hogy minden előadásból megosszak néhány – szerintem legalábbis – érdekes gondolatot.
 

Egészség-boldogságpszichológia és a TA

A konferencia megnyitása és a köszöntők után az első előadást az utánozhatatlan stílusú Bagdy Emőke tartotta. Hangsúlyozta a klinikai és az egészségpszichológia döntő különbségét. Az előbbi alapvető hozzáállása az emberhez, hogy annak az életéből mi hiányzik, mi nincs rendben, mi a baj. Ezzel szemben az utóbbi azzal foglalkozik, hogy mije van meg az embernek: milyen értékekre, erőforrásokra támaszkodhat. Rámutatott, hogy ez a hozzáállás a TA-nak is alaptétele. A jegyzeteimben szerepel e témában egy általa idézett mondat:
Akinek van kiért vagy miért élnie, az minden „hogyan”-t elvisel.

(Viktor E. Frankl)

Beszélt a TA egyik alapvető téziséről, az érintés fontosságáról – legyen szó akár fizikai, akár verbális érintésről (sztrókról). Annak illusztrálására, hogy a negatív sztrók is – konkrétan akár a verés is – jobb a semminél, említette azt a gyakori jelenséget, amikor a feleség kioson a bántalmazott nők védelmére szervezett menhelyről, és a kisbabájával együtt titokban hazaszökik az őt korában már sokszor brutálisan bántalmazó férjéhez, kockáztatva akár azt is, hogy az meggyilkolja mindkettejüket.

Ugyancsak az érintés témájában mesélt három megdöbbentő eredményű kísérletről. Ebből kettő emberkísérlet volt. Az egyikben egy könyvtáros volt a beépített ember, és a feladata az volt, hogy amikor átadja a kért könyvet a látogatóknak, akkor ne szóljon hozzájuk, ne is nézzen a szemükbe, azonban minden másodiknak mintegy véletlenül érjen hozzá a kezéhez. A kijáratnál minden egyes látogatóval kitöltettek egy kérdőívet. Azok, akiket a könyvtáros megérintett, szignifikáns mértékben elégedettebbek voltak a könyvtár szolgáltatásaival, jóllehet – amint egy erre irányuló kérdésből kiderült – a többségük egyáltalán nem tudatosította magában az érintés tényét.

A másik kísérletben egy gondosan megfigyelt telefonfülkében felejtettek egy tömött pénztárcát, amit a következő telefonáló óhatatlanul megtalált, és miután körbenézve látta, hogy a gazdája nincs sehol, annak rendje s módja szerint zsebre is vágta. Amikor azonban kilépett a fülkéből, épp akkor jelent meg a színen lélekszakadva egy egyetemistának kinéző lány, és kétségbeesetten lihegve kérdezte, hogy vajon nem talált-e egy pénztárcát a fülkében. Eddig azonos a történet. A változó momentum a következő: a lány – természetesen beépített ember – a heves gesztikulálás közben minden második kísérleti személynek hozzáért egy pillanatra a bal felkarja egy meghatározott pontjához. Az eredmény: a megérintett emberek többsége elmosolyodott és átadta a tárcát, a meg nem érintettek többsége azonban sajnálkozva mondta, hogy ő bizony az égvilágon semmit nem talált.

A harmadikban a kísérleti nyulak egész konkrétan nyulak voltak, és a kísérlet eredetileg nem az érintést vizsgálta, hanem a koleszterin hatását. Egész konkrétan a nyuszik különböző csoportját elkezdték különböző dózisban koleszterinnel mérgezni. Egy kivételével minden csoport az elvárásoknak megfelelően reagált. Abban az egyben azonban a nyulak, ahelyett, hogy tisztességes módon, az előrejelzésnek megfelelően elpusztultak volna, éltek és virultak. Kiderült, hogy véletlenül olyan egyetemisták lette beosztva a gondozásukra, akik valódi állatbarátok voltak, és a kötelező feladatok elvégzésén túlmenően is foglalkoztak az állatokkal: simogatták őket, játszottak velük.

Az érintés a szó szoros értelmében életmentő lehet, a hiánya pedig ténylegesen megölhet embert és állatot.
 

A TA Magyarországon – egy szervezet felnőtté válik

Járó Katalin és Antal Sándor előadása nem elméleti volt, sokkal inkább visszaemlékezés: nagy pillanatokra, külföldről Magyarországra jött TA-kiképzőkre. Az egyik felelevenített emlék egy olyan terapeutáról szólt, aki a képzés részeként elmesélte az egyik legfurcsább élményét.

Egy rasszista terrorista jelent meg a rendelésén azzal, hogy szeretne dolgozni élete egynémely problémájával. Mondani sem kell, hogy a segítséget kérő és a terapeuta értékrendje köszönőviszonyban sem volt egymással. A terapeuta egy hét gondolkodási időt kért, és végül igent mondott. Sikerült OK vagyok – OK vagy életpozícióba helyezkedve olyan terápiás szerződést kötniük, amely garantálta az együttműködést a kettejük világnézete között tátongó hatalmas szakadék dacára is.
 

A TA és a pszichoanalízis – vitatott viszony

A következő három előadás a pszichoterápia témája köré szerveződött. Ezek közül az elsőt Juhász Erzsébet tartotta. A TA-ról tudvalevő, hogy Lázadó Gyermeki énállapotból született: sok-sok évig tartó kiképző analízise végeztével Eric Berne felvételi kérelmét visszautasította a pszichoanalitikusok amerikai szervezete. Berne erre dacosan úgy reagált, hogy „Majd én megmutatom, hogy boldogulok nélkületek is”, és hirtelen felindulásból megalkotta azt a rendszert – a tranzakcióanalízist –, amit sokan a XX. század egyik legnagyobb szellemi teljesítményének tartanak.

Az ortodox pszichoanalitikusok többsége úgy viselkedik a TA-val, mint a történelmi egyházak a kisegyházakkal: leginkább ignorálják. A TA berkein belül ezzel szemben évtizedek óta zajlik az identitáskeresés. Berne maga nem akart elszakadni Freud szellemétől: azt mondta, hogy nem tagad meg semmit a Nagy Öreg tanaiból – csak emellett mond más egyebet is. Legközelebbi tanítványai és követői közül azonban többen teljes mértékben elutasították a pszichoanalízis egészét, és saját TA-interpretációjukból száműzték a tudattalan fogalmát. Más teoretikusok másként vélekednek; az előadás címében használt „vitatott viszony” kifejezés tökéletesen leírja ezt a véglegesnek korántsem nevezhető helyzetet.

Az előadásban mind a pszichoanalízisre, mind a TA-ra vonatkozólag elhangzott egy-egy nagyon találó hasonlat. Az első szerint az ember egy sötét pince, amelyben egy jól nevelt vénkisasszony és egy szexőrült majom vívja örök harcát egy meglehetősen ideges banktisztviselő felügyelete mellett. A TA énállapot-modellje ezzel szemben így fest: vízipólóban három játékos látszólag véletlenszerűen emelkedik a felszínre, de a szabályokat ismerő megfigyelő meg tudja mondani és be tudja jósolni, hogy mi is történik.

Paradoxonok és játszmák

Rosta Teodóra először definiálta a paradoxon fogalmát: olyan ellentmondás, amely ellentmondásmentes premisszákból logikai következtetés útján jön létre. Ha van egy A halmaz, amiben benne van a világ összes vízilova, és van egy B halmaz, amiben benne van a világ összes többi létezője, ami nem víziló, akkor nyilvánvaló, hogy nem létezhet olyan valami, ami egyszerre eleme A és B halmaznak is. Ha mégis létezik ilyen elem – akkor az paradoxon.

A társadalmi érintkezés gyakorlatában a paradoxonok többnyire felszólító mondatok formájában jelentkeznek. Egész kapcsolatokat aknázhat alá az egyik leggyakoribb (igaz, különféle hangszerelésben megnyilvánuló) paradoxon: „Légy spontán!” Világos, hogy mi ebben a csapda? Szeretnék valakitől egy bizonyos sztrókot (kedvességet, elismerést, bókot, törődést), és szeretném, hogy ezt ő spontán módon, magától adja. Ezt a tudomására hozom – s ezzel egyúttal lehetetlenné is teszem, hogy magától tudja megadni. Vagyis olyan elvárást támasztok, aminek ő szükségszerűen képtelen megfelelni. Mivel azonban nem felelt meg az elvárásaimnak, én joggal megsértődhetek. Variációk a témára:

– Tetszik az új frizurám?
– Nem mondtál semmit az új versemre.
– Ízlik?
– Néha te is kezdeményezhetnéd a szexet.

TA szempontból a paradoxonok rejtett tranzakciók, amelyekben a nyílt, társadalmi szintű üzenet mellett van egy rejtett, pszichológiai szintű üzenet is. A kommunikáció harmadik szabálya értelmében a választ mindig ez utóbbi határozza meg.

A paradoxon egy speciális formája az ún. kettős kötés (double bind), amikor is adott két egymásnak ellentmondó tilalom, valamint egy harmadik, amelyik megakadályozza, hogy magából a helyzetből szabaduljunk. Korábban létezett egy vélekedés, amely szerint a skizofrénia olyan családokban felnőtt gyermekeknél alakul ki, ahol a nevelés során gyakran operáltak kettős kötésekkel. Ezt a teóriát azóta elvetették, de az előadásban elhangzott egy alternatív – és számomra újszerű – hipotézis, miszerint fordított a helyzet: azokban a családokban, ahol valamelyik családtag révén megjelenik a skizofrénia, a hozzátartozók – erre adott önkéntelen válaszként – elkezdenek kommunikációjukban kettős kötéseket alkalmazni.

Paradoxonokat a pszichoterápiában is használunk, főleg akkor, ha tudatos szinten a kliens ellenáll. A paradoxon megzavarja a kliens jól felépített – saját sorskönyvére alapozó, azt erősítő, továbbá beteljesíteni szándékozó – rendszerét, és mivel viselkedési repertoárjában erre a zavarra nincs mozgósítható válasz, kénytelen valamin változtatni. Márpedig a terápia elsődleges célja éppen az, hogy a megmerevedett struktúrákban valamilyen változás egyáltalán bekövetkezzék. A másodlagos cél, hogy e változás aztán kedvező irányba mozdítsa el a kliens életét.

A terápiás paradoxonok – az ún. ellenparadoxonok – technikájáról nem írok, azt azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy a TA szempontjából ezek sem tekinthetők nyílt tranzakcióknak, hiszen alkalmazásukkor a terapeuta mást mond, mint amit valójában gondol. Mitől nem játszmák ezek a helyzetek? Elsődlegesen attól, hogy a terapeuta nem sorskönyvi kényszernek engedve használ rejtett tranzakciót, hanem a Felnőtt énállapot döntése alapján, szakmai megfontolásból, s hogy a célja nem a kliens leértékelése, hanem a sorskönyvből való kimozdítása.
 

Pedofíliáról másképp – a TA tükrében

Szamosi Judit és Gyalog Bea kényes témához nyúlt. Az előadás első fele pszichiátriai szempontból tárgyalta a pedofíliát: bemutatta diagnosztikai kritériumait, más betegségek előfordulásával való korrelációját, és szót ejtett a pedofil személyekre jellemző néhány más pszichológiai jellegzetességről.

A második rész azzal a statisztikai ténnyel indult, hogy a pedofíliáról szóló feljelentéseknek csupán mintegy 50%-a igazolható. Más szavakkal: a társadalmi érintkezés egyik létező megoldása, hogy a valamilyen konfliktusban magát sértettnek érző fél oly módon áll bosszút a sértőn, hogy őt alaptalanul pedofíliával vádolja. Önmagában e jelenség fölveti azt a kérdést, hogy társas helyzetekben ki kit vonz be partnernek, és hogy vajon a véletlen elegendő magyarázó elvként szolgál-e az ilyen helyzetek megértéséhez.

Ezt követően egy esetet ismerhettünk meg, amelyben a pedofília vádja ugyan nem nyert igazolást, de a részint tranzakcióanalitikus szempontból bemutatott életút ismeretében érthetővé vált, hogy került a főhős abba a helyzetbe, hogy ilyen vád egyáltalán felmerülhessen ellene.

Az előadás mellékesen rámutatott a magyar igazságszolgáltatás egy anomáliájára: az ártatlanság vélelme és a bűnösség bizonyítása helyett az „akár így is történhetett” elve mozgatja az egész rendszert, az őrizetbe vételtől a jogerős ítéletig. Ennek apropóján az előadás a következő viccel ért véget:
Férj és feleség horgásznak. Pontosabban a férj horgászik, a feleség, akit a legkevésbé sem érdekel a horgászat, keresztrejtvényt fejt mellette. Amikor a férj eltávozik egy kis időre, az asszony ottmarad, hogy őrizze a felszerelést. Ekkor jelenik meg a halőr, és felszólítja az asszonyt, hogy mutassa a horgászengedélyét. Az asszony mondja, hogy neki olyan nincs, nyilván a férjénél van, aki mindjárt jön. Mire a halőr:

– Akkor megbírságolom.

– De miért? Hiszen nem is horgásztam!

– Az lehet, de minden felszerelése megvan hozzá. – Erre az asszony végigméri a férfit, és ezt mondja:

– Rendben van, én azonban följelentem magát nemi erőszakért.

– Engem? – képed el a halőr. – De miért, hiszen nem csináltam semmit?!

– Az lehet – mondja az asszony –, de minden felszerelése megvan hozzá.

Kulturális sorskönyv

Ács Éva előadása azt a gondolatmenetet fejtette ki, amelyet egy júliusi posztban Megbünhödte már e' nép...? címmel már bemutattam, ezért most csak egyetlen motívumot ragadok ki.

A magyar nép sorskönyvének elemzéséből elénk tárul a magyar gondolkodást működtető hiedelemrendszer, a következőképpen:

– Mi mások vagyunk, mint a többi nép. Azok nem az érdemeik alapján jutnak előre, hiszen lusták, sunyik, egyezkedők stb. És mindenek fölött: összetartanak egymással. Mi nem tartozunk közéjük: mi különlegesek és tehetségesek vagyunk. Itt és most azonban nekünk nem jó (bezzeg ott és akkor jó volt!), mert mások nem ismernek el, mert mások kudarcra ítélnek minket. Így aztán semmi jót nem várhatunk a jövőtől. A lényeg az, hogy – szemben a világgal, szemben a többi néppel – nekünk van igazunk. Emiatt aztán mindig valami különlegeset kell produkálnunk. Ha így teszünk, akkor ezért nekünk jogosan jár az elismerés. Ám ha mindezt nem tesszük meg: akkor elveszünk.

Ez a vidámnak kevéssé mondható sorskönyv nem más – mutatott rá az előadó, aki pillanatnyilag a HATA elnöke –, mint a „Ne létezz!” gátló parancs átfogalmazása.
 

Értékek, szokások, életprogramok – a cigányság nemzeti sorskönyvének elemzése

Magyar Judit pszichológus és Szabóné Kármán Judit romológus előadása szervesen kapcsolódik az előzőekhez. A cigány nemzet sorskönyvét jól illusztrálja a Cigány himnusz néhány sora:
Egész világ ellenségünk,
Űzött tolvajokként élünk.

(...)

Megátkoztál, meg is verté,
Örök csavargóvá tettél.A cigányság domináns énállapota a Szabad Gyermeki, domináns életpozíciója pedig a „Nem vagyok OK – OK vagy”, váltakozva az „OK vagyok – nem vagy OK”-val. Jellemző gátló parancsa a cigány népnek: „Ne létezz!”, „Ne gondolkodj!”, „Ne tartozz senkihez!” és „Ne nőj fel!”

A sorskönyvi apparátus ritkábban emlegetett eleme a gátló parancs ellentéte, az engedély. Az előadók szerint a cigányság esetében működő engedélyek, amelyek segíthetnek a harmonikus élet felé a „Szerethetsz másokat”, illetve a „Megnyílhatsz az embert átjáró energiának”, utalva itt a transzcendenciával való kapcsolatra.

A tragikus sorskönyv átírására tett kísérlet egyik megnyilvánulása, hogy a Cigány himnusznak van egy alternatív befejezése is, szemben a fent idézettel:
Megáldottál, megváltottál,
Országodba befogadtál.

Gazdag ember – szegény ember

Nagy Gábor ügyvéd azzal kezdte előadását, hogy a TA eredendően be- és elfogadó szemléletére példa, hogy nem pszichológus létére tarthat itt előadást. Előadása a devizahitelezés hazai történetét mutatta be szokatlan megközelítésben: a tranzakcióanalízis szempontjai alapján.

Előadását azzal kezdte, hogy egymás mellé tette a „szocialista embertípust” és az általa „IKEA-generációnak” nevezett embert. Az előbbi hiedelme szerint a világ dolgai kiszámítható mederben csordogálnak, és „valaki odafönt” majd tudja és megoldja a dolgokat. Az utóbbi normája ezzel szemben ez: „Csináld magad!” Ügyvédként, mint mondta, képviselt már a bíróságon a devizahitelesek meghurcolása ellen fellépő jogvédő társaságot, valamint a pénze után futó bankot egyaránt. Így volt alkalma tanulmányozni mindkét oldalról azt a hiedelemrendszert, amely lehetővé tette e faramuci helyzet kialakulását.

A devizahitelt felvevő ügyfelek hiedelmei között elsősorban a következők szerepeltek:

„Svájc biztonságos hely, következésképpen a svájci frankkal nem történhet semmi.”
(Dehogynem történhet.)

„A nagyvilág dolgai hozzánk nem gyűrűznek be.”
(Nem a fenét: mást se csinálnak, mint begyűrűznek.)

„Úgyis mindig tudok majd fizetni valahogy!”
(Kivéve, ha pl. elvesztem az állásomat, csődbe megy a cégem vagy csökken a jövedelmem reálértéke.)

„De hiszen mindenki vesz fel hitelt!”
(Nem vesz.)

„A bank okos, tudja, mit csinál.”
(A bankban is emberek dolgoznak, akik ugyanolyan irracionális módon döntenek, mint mindenki más.)

„A kisemberek biztonságban vannak a világ dolgaitól.”
(Nincsenek, nagyon is utolérnek minket a világ dolgai.)


A bankok hiedelmei a következők voltak:

„Az ügyfelek úgyis fizetni fognak.”
(Sok ügyfél már a szerződés aláírásakor úgy volt vele, hogy „Kapjam meg a pénzt, és eszem ágában sincs fizetni.”)

„A válság nem lesz komoly.”
(De az.)

„Amerikából úgysem ér el ide a válság.”
(Gazdasági értelemben nincs olyan messze Amerika.)

„Mi, magyarok, szigorúbbak vagyunk hitelbírálatkor, mint mások.”
(Tévedés: minden bürokráciánk ellenére ugyanolyan irreális hitelkihelyezések történtek nálunk is, mint bárhol másutt a világban.)

„Az állam nem fog belenyúlni a bankok és ügyfeleik belügyeibe.”
(No comment.)

„Az ügyfelek elolvassák és értik a szerződést, vagyis tudják, mit írnak alá.”
(Noha a törvény kötelezővé teszi a közjegyzői okiratba foglalt hitelszerződés szó szerinti felolvasását, ennek egyrészt a közjegyző többnyire nem tesz eleget, de ha igen, jogi végzettség nélkül esélye sincs az ügyfélnek, hogy megértse az összefüggéseket. A devizahitelt felvevő ügyfelek jelentős része azt sem tudja, mi az a deviza.)

A hiedelemrendszer felvázolása után az előadó rámutatott arra, hogy a hitelezés során a bank és az ügyfél rejtett tranzakciókat váltottak egymással: látszólag Felnőtt–Felnőtt kommunikáció zajlott, valójában mindketten Gyermekiben voltak. A bank Szabad Gyermekként minél nagyobb nyereséghez akart jutni, ezért két kézzel dobálta a hiteleket az ügyfelek után. Az ügyfél ugyancsak Szabad Gyermekként gyorsan hozzá akart jutni a jó sok pénzhez, hogy annak révén jó sokat fogyaszthasson. Amikor szerződéskötésre került sor, akkor Alkalmazkodó Gyermekként aláírt mindent, amit elé tettek, de meglehet, hogy Lázadó Gyermeki énállapotban titkon már akkor fütyült minden kötelezettségre. Felnőtt rációnak és felelősségvállalásnak egyik oldalon sem volt nyoma sem.

A rejtett tranzakciókra való rámutatás mellett az előadó bemutatta a drámaháromszög modelljét is, a bank és az ügyfelek közötti játszmát annak alapján is értelmezve. Számomra külön érdekessége volt a dolognak – magamban nagyon jót mulattam –, hogy mindkét kivetített ábra (a rejtett tranzakciók és a drámaháromszög) nagyon ismerős volt nekem. Nagyon-nagyon ismerős. Mindkettő fent van a Wikipédián is. Méghozzá én magam töltöttem fel őket oda, több más TA-ábra társaságában. Ugyanis én készítettem hajdan valamennyit a saját kis kezemmel, hosszasan nyüstölve a Windows enyhén szólva fapados Paint nevű alkalmazását. Természetesen a feltöltés pillanatától kezdve közpréda, úgyhogy bárki szabadon használhatja. De mégis, azáltal, hogy egy ilyen rangos rendezvényen láttam viszont a saját kezem munkáját, kicsit olyasmi érzésem támadt: otthon vagyok.