Idén ősszel jelenik meg az új könyvem. Teljesen jogos kérdés persze, hogy ennek mi köze a Sorskönyv nélkül témájához, tekintve, hogy nem pszichológiai, pszichoterápiás írások gyűjteményéről van szó, hanem verseskötetről. Egy indokom mégis van arra, hogy ezen a szakmai témájú blogon is hírt adok felőle – sőt egyenesen arra biztatlak, hogy légy kíváncsi, és rendeld meg a könyvet –, ez pedig nem más, mint az egész blog alapvető szemlélete.

A pszichoterapeuták attitűdjét sokféle módon lehet csoportosítani; ebből az egyik legalapvetőbb az, hogy a terapeuta vagy felvállalja és megmutatja önmagát a klienseinek, vagy megpróbál arctalanságba burkolózni, és az objektív szakmaiság pózában tetszelegni (többnyire persze sikertelenül).

Ha valakinek a Sorskönyv nélkül cikkenek olvasása során mindeddig nem esett  le, akkor önmagában a fenti pikírt megfogalmazás is sejtetheti: az én terápiás megközelítésem (jó ideje) egyértelműen az első: a terapeuta személye, személyisége nem holmi bosszantó szennyezés a terápia amúgy szűztiszta, éteri birodalmában; ellenkezőleg: szerves része a közös munkának.

Ez itt persze nem terápia, hanem egy blog, amely elsődlegesen pszichológiai összefüggésekről, a ember lehetséges elakadásairól, az elakadásokon túllendítő változásról, illetve a változásokat elősegítő pszichoterápiás munka lehetőségeiről szól, idestova öt esztendeje. Ebben az öt évben azonban kezdettől – aztán egyre inkább – fontosnak tartottam, hogy az általam máshol olvasott okosságok objektív visszaadásán túlmenően behozzam a köztem és az Olvasó között kialakult virtuális térbe a saját gondolataimat, történeteimet, urambocsá, a szorongásaimat. (Nem véletlen, hogy a Címkefelhőben a sajátélmény linkre kattintva három oldalon keresztül sorakoznak azok az írások, amelyek részben vagy egészben a magam vergődéséről, útkereséséről szólnak.) Tettem és teszem ezt azon meggyőződéstől vezérelve, amely szerint személyes kontaktus nélkül minden szakmaiság halálra van ítélve.

A megjelenés előtt álló – de már megrendelhető – Felmászok a létra című könyvem minden további nélkül tekinthető egy speciális „sajátélmény-gyűjteménynek”. Három kötetnyi vers található benne, márpedig versekben nem lehet hazudni, arcoskodni (illetve nyilván lehet, csak nekem nemigen sikerül). E három kötet úgyszólván az egész „költői életművemet” felöleli. Viszolygok az ilyen nagyzoló szavaktól, de jobbat nem tudok rá: az első két kötet már megjelent korábban (a B-változat 1995-ben, a Művirágok a szimbolizmus oltárára 2009-ben); az első versek 14 éves koromból származnak. Íme, az egyik legelső darab:

1 691012-2415

kettes számú
az Eötvös József Gimnázium
I. a osztályának névsorában
tollal
félig írt füzettel
indulok szerencsét próbálni
Birtalan Balázs lehessek

Hogy sikerült-e a bő három évtizeddel ezelőtt indított projekt, és Birtalan Balázzsá lettem-e, erről egyfelől nekem magamnak megvannak a saját gondolataim – másfelől épp e mellett vagy ez ellen érvel mind a Sorskönyv nélkül blog, mind a napi munkám, mind pedig a mostani könyv. Ennek harmadik kötete, a Szélesre tárt jelen tartalmazza legújabb verseimet – érdekes módon ugyanazon időszakot felölelve amely időszakban a jelen blog írásai születtek. Ha tehát kíváncsi vagy a blog hátterére, a szerzőjére, a fent idézett „szerencsét próbálás” zökkenőire, csak ismételni tudom fenti biztatásomat: rendeld meg a könyvet, és ha van kedved, szeretettel látlak az ősszel megrendezésre kerülő könyvbemutatón is, amelynek helyszínéről és pontos időpontjáról természetesen időben hírt adok.

(És természetesen köszönöm, ha akár egy megosztással,
akár más módon segítesz abban,
hogy a könyv eljusson
az olvasókhoz.)