A cikk első részében négy olyan „dogmáról” esett szó, amelyekhez a pszichoterapeuták többsége mindmáig görcsösen ragaszkodik, holott azok semmi egyébre nem jók, mint arra, hogy a terapeuta hatékonyan szívassa mind a klienst, mind önmagát. A második részben további három „szakmai babonát” veszünk szemügyre. E normákra is igaz, hogy megszegésük a mainstream pszichológiai gyakorlatban halálos bűnnek számít.

Nem viccelünk a klienssel

 
A terápia komoly dolog. Az intim hangvételű, személyes beszélgetésekben borzasztó fájdalmak, szörnyű tragédiák emlékei bukkanhatnak felszínre. Fel nem dolgozott traumák, ismételt megaláztatások, el nem sírt könnyek... Ez minden, csak nem vicces. Igen, ahogy mondtam: a terápia komoly dolog.

Pontosan annyira, mint maga az élet. Ami egyszerre van tele bánattal és derűvel, mélységes gyásszal és törvénytelen röhögéssel.

A terapeuta tévedésben van, ha azt képzeli, hogy az üléseknek olyan méltóságteljeseknek kell lenniük, mint egy püspökszentelésnek, és hogy a terápia ugyanannyi jókedvet és önfeledtséget tűr el, mint egy számvitel szigorlat.

„Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek” – olvassuk a Bibliában (Prédikátor 3,4), és ez igaz a terápiás munkára is. Nyilvánvaló, hogy a kliens nem lehet a terapeuta öncélú viccelődésének céltáblája, de – szemben a „Kötelező fapofa” elvének követőivel – sok tapasztalat alapján vallom, hogy a megfelelő időben alkalmazott humor (irónia, önirónia, csipkelődés, élcelődés, vagy akár egy konkrét vicc) csodákra képes.

Én magam elég sok terapeutánál megfordultam életem során. Több mint húsz éve néhány hónapot eltöltöttem egy ortodox analitikus terapeuta hölgy díványán is. Az illetőbe annyi humor szorult, mint egy darab vasbetonba. Nem lenne igazságos, ha kizárólag az ő számlájára írnám, de utólag azt gondolom, kényszeres mosolytalanságának nem kevés szerepe volt abban, hogy akkori mély krízisem feloldódás és megoldás helyett öngyilkossági kísérletben kulminált. Azokra a terapeutákra emlékszem úgy, hogy életem adott szakaszaiban valóban segítettek nekem, akikkel az együtt töltött időnek jelentős részét képezte a közös nevetés – nem utolsósorban annak finom kiprovokálása, hogy képes legyek röhögni önmagamon.

A kívülálló számára már az is eléggé meglepő lehet, hogy a koncentrációs táborban egyáltalán létezik olyasmi, mint természet- vagy műélvezet. De még ennél is jobban csodálkozhat azon, hogyha azt mondom, hogy ott humor is létezik. Persze csak nyomokban és az is csak percekre vagy másodpercekre. A humor is a lélek egyfajta fegyvere az önfenntartásért való harcban, hiszen ismeretes, hogy a humor – mint aligha valami más az emberi létben – alkalmas arra, hogy távolságot teremtsen, felülkerekedjék az adott helyzeten, ha – mint mondottam – csak néhány másodpercre is.

(Viktor E. Frankl: ...mégis mondj Igent az Életre!
– Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort)

Nem beszélünk magunkról

 
A Tematikus Appercepciós Teszt (közismert nevén TAT) húsz tábláján festett jeleneteket látni. A vizsgált személy feladata elmondani, hogy mi történik az egyes képeken, kik lehetnek a szereplők, sőt: mit mondanak vajon egymásnak. A táblákon természetesen nem történik semmi – az ember mégis „látja” rajtuk a tárgyakat, szereplőket, eseményeket. Rajtuk látja – pedig azok nem a táblán vannak, hanem őbenne, saját magában. A tábla csupán egy projekciós felület, amely valamilyen oknál fogva alkalmas arra, hogy az illető rávetítse tudattalanjából a legkülönbözőbb tartalmakat. Ennek egyik legékesebb bizonyítéka a TAT 16. számú táblája, amely semmi más, mint egy tökéletesen üres, fehér lap, amelynek láttán a vizsgált személyek elsőre nyilvánvalóan meghökkennek, de aztán többnyire ugyanolyan helyre kis sztorit kerekítenek belőle, mint az előző táblák bármelyikén látott ábrából. (Valahol a neten olvastam, hogy egy a TAT használatát oktató pszichológus „el szokta árulni” diákjainak, hogy a 16-os tábla valójában egy jegesmedvét ábrázol, aki tejet iszik hóviharban...)

A klasszikus pszichoanalitikus hagyomány szerint a terapeutának olyannak kell lennie, mint a TAT 16-os táblájának: hófehér projekciós felületnek (leszámítva azt, amikor értelmezi a kliens projekcióit, asszociációit, álmait és egyebeit). Semmit nem mutathat magából: sem a saját gondolatait, sem az érzelmeit nem hozhatja be a terápiás térbe. Ha pedig – ó, borzalom! – arra vetemedne, hogy személyes életéből osszon meg bármit is a klienssel, hát az főbenjáró bűn.

Tizenkét év terápia után a pszichiáterem mondott valamit, ami könnyeket csalt a szemembe. Azt mondta: „No hablo inglés.” („Nem beszélek angolul.”)

(Ronnie Shakes humorista)

A pszichoterapeuta arctalanságának kritériumával két baj van. Az egyik, hogy marhaság. A másik, hogy fölösleges.

Marhaság, mert a terapeuta nem arctalan, nem hófehér projekciós felület. Neme és életkora van; testalkata és hangszíne van; életszínvonala és értékrendje van, amelyek számos dolgon átütnek: kezdve a rendelés helyével, folytatva a helyiség berendezésével és a terapeuta ruházatával, egészen a verbális megnyilvánulásokban megválasztott egyéni szófordulatokig. Emellett a terapeutának – ki hitte volna! – tudattalanja is van, minek következtében számos dolgot kommunikál a kliens felé, akkor is, ha erről fogalma sincs se neki, sem a kliensnek. A beszélgetés közben nagy valószínűséggel észrevétlen marad, ha a terapeutának egy adott téma megjelenésénél felgyorsul vagy lelassul a légzése, kitágul a pupillája, megváltozik a hangmagassága, felerősödik a verejték-elválasztása, stb. Ezek a jelenségek minden társas interakcióban üzenetek, és ez alól nem kivétel a terápiás tér sem.

Marhaság továbbá, mert merő illúzió, hogy a világ bármely folyamatában a még oly arctalan megfigyelő képes objektív és kívülálló maradni. És nem kell olyan komplex pszichés folyamatokra gondolni, mint két ember kommunikációja. Az elemi részecskék is másképp viselkednek akkor, ha megfigyelik őket, mint ha nem. Másképp fogalmazva: a megfigyelés puszta ténye is beavatkozás a folyamatba. Tessék megkérdezni erről az utcán bármelyik szembejövő kvantumfizikust.

És fölösleges is ezt az illúziót kergetni. Igaz ugyan, amit fentebb leszögeztünk, hogy a terápia célja az, hogy a kliens a saját erőforrásai használatára váljon képessé, ezt a célt azonban a legkevésbé sem segíti a terapeuta visszahúzódása.

Ellenkezőleg. Ha a terapeuta megosztja a klienssel saját, vele kapcsolatban megélt érzelmeit, az a további munka valóságos kincsesbányája. Hiszen a kliens pontosan ugyanúgy kommunikál a terápiás térben, mint azon kívül. Ha tehát szavai vagy viselkedései nyomán a terapeuta történetesen szomorúságot, haragot vagy félelmet érez, akkor jó eséllyel feltételezhető, hogy ugyanezen érzéseket a kliens környezetében élő más személyek is szokták érezni. Ha a terapeuta visszajelzi ezeket az érzéseket – természetesen anélkül, hogy ezekért a klienst tenné felelőssé –, akkor lehetőség nyílik a kliens életének, kapcsolatainak, kommunikációs mintáinak mélyebb megértésére, majd pozitív irányú módosítására.

De a terapeuta behozhat más jellegű sajátélményeket is: olyanokat, amelyeknek semmi közük a klienshez. Elmondhatja, hogy mi történt vele ebben és ebben a helyzetben; hogy milyen örömöt vagy fájdalmat élt meg; hogy egy adott nehézséggel miként küzdött meg. Ezek mind legitim közlések a terápiában, olyannyira, hogy a pszichodráma – mint csoportterápiás módszer – protokolljában külön helyük van az ilyen jellegű közléseknek, amelyekre az angol sharing („megosztás”) szót használja a magyar gyakorlat is.

A sharing azért nem ellenkezik a terápia alapelvével, mert nem minősül tanácsadásnak. Nem azt közöljük a másikkal, hogy amit mi tettünk, az követendő, nem szólítjuk fel, hogy ő is azt csináljuk. Mi csupán megmutatunk valamit az életünkből – a másik pedig, ha akarja, gazdagíthatja vele a sajátját. Ha pedig nem akarja, akkor nem foglalkozik vele.

Természetesen a terapeuta én-közlése nem arra való, hogy ő maga reflektorfényben ugrabugráljon és nárcisztikusan kielégüljön. A terápia a kliensért van, az ő céljait szolgálja. A terapeuta dolga az, hogy a kliens mentális térképén mozogjon. A személyes megnyilvánulásnak csak akkor van létjogosultsága – de akkor nagyon is van! – , ha nem öncélú magamutogatás, hanem alárendelődik az elsődleges célnak: a kliens segítésének.

Bővebben erről a témáról lásd Irvin D. Yalom A terápia ajándéka című könyvét.

Nem hibázhatunk

 
De igen.

Kétféle terapeuta van.

Az egyik gondosan igyekszik eltüntetni hibái nyomait a kliens szeme elől.

A másik a jó terapeuta.