Sorskönyv nélkül

Előadásomban olyan dolgokról fogok beszélni, amelyekben, ha objektíven szemléljük a kérdést, nyilvánvalóan nincs igazam. Szeretném megmagyarázni, mit is értek ez alatt. 

Vessünk egy pillantást erre a fényképre! Ha figyelmesen megnézzük, akkor világosan felismerhetjük benne egy kutya jobbra néző fejét. Látható a nyitott szája, az orra, sőt kivehető a szeme és a füle is. A magam részéről leginkább kuvasznak nézném, de ebben persze tévedhetek. Lehet, hogy uszkár. Vagy újfunlandi. Sőt az sem kizárt, hogy valami keverék. Egyet azonban bizonyosan állíthatunk: a fényképen egy kutya van.

Vagy mégsem? Nos, az igazság az, hogy a fényképen nem egy kutya van, hanem egy felhő. Egy felhő, ami egy bizonyos szögből nézve alkalmas arra, hogy az ilyesmire fogékony ember belelásson egy kutyát. Aki tehát azt állítja, hogy „ez a kép egy kutyát ábrázol” annak, ha objektíven szemléljük a kérdést, nyilvánvalóan nincs igaza. Ettől azonban még nem feltétlenül elfecsérelt idő, ha meghallgatjuk azt, aki a felhőbe belelátja a kutyát, mert sok mindent megtudhatunk akár a felhőkről, akár a kutyákról.

Ugyanígy, ha én azt állítanám, hogy J. K. Rowling hétkötetes Harry Potter-sorozata valójában nem másról szól, mint a pszichés zavarokkal való megküzdésről, akkor nyilvánvalóan nem lenne igazam. Nem is állítok ilyet. Azt azonban állítom, hogy a Harry Potter számos motívuma alkalmas arra, hogy a pszichológia és a pszichoterápia iránt érdeklődő ember ismerős mintázatokat véljen benne felfedezni. És ha időt szánunk e projekcióra – hiszen nem másról van itt szó –, akkor bővülhet mind a Harry Potterre, mind a pszichoterápiára vonatkozó ismeretünk. Nekem legalábbis bővült – és ezen a ponton szeretnék tenni egy személyes kitérőt.Engem tizenegy éve, 2000 őszén szippantott be a Harry Potter világa, miután előtte hosszasan hadakoztam az ellen, hogy a közelembe férkőzzék. Egyszer aztán mégis adtam neki egy esélyt. Megvettem az első kötetet – és ettől kezdve menthetetlen voltam, hasonlóan sok millió más olvasóhoz. A filmeket is megnéztem becsülettel, de soha nem kedveltem őket különösebben. A könyveket viszont számtalanszor újraolvastam, és mindinkább meggyőződésemmé vált: e páratlan sikertörténet nem magyarázható csupán a regények körül csapott, egy idő után öngerjesztővé vált hírveréssel. Semmiféle kampány nem vezethetett volna ilyen eredményre, ha maguk a könyvek nem lennének alkalmasak arra, hogy valamilyen „varázslatos módon” megfogják az olvasót. Miben áll e „varázslat”? – tettem fel magamnak a kérdést újra és újra. Valójában mitől gyakorol rám – és nem mellesleg: sokakra – ilyen elemi hatást ez a történet?

A válasz megtalálásában nagy segítségemre volt, hogy 2005–2006-ban elvégeztem az Integratív Pszichoterápiás Egyesület 200 órás módszerspecifikus NLP-képzését. Ennek fókuszában értelemszerűen az NLP, a hipnózis, a KIP és az ego-state terápia állt. És amint a képzés során találkoztam az új és újabb terápiás megoldásokkal, esetismertetésekkel, demonstrációkkal, úgy egyre gyakrabban merült föl bennem valami déja vu-szerű élmény: De hiszen én ezt ismerem! Hát nem pontosan ugyanez a jelenség vagy metódus szerepel a Harry Potterben, itt és itt?!

Az apró motívumok lassacskán álltak össze bennem viszonylag koherens mintázattá; mondhatnám: a „felhőben” fokozatosan kibontakozott a „kutya” képe. És úgy gondolom, hogy ez a kép, ha puszta projekció is, erős magyarázóerővel bír a könyvsorozat sikerére nézve. A hipotézisem röviden a következő: a sorozat többek között azért ragadja magával az olvasót, mert bővelkedik olyan – nyílt és rejtett – pszichológiai motívumokban, amelyekkel találkozva amaz öntudatlanul is saját sorsára ismer. E motívumok meglátásom szerint három téma köré csoportosíthatók. A továbbiakban mindháromra hozok példákat, de először lássuk őket felsorolás-szinten!

Az első téma maga a műfaj: az a ritkán hangoztatott tény, hogy a Harry Potter voltaképpen nem más, mint fejlődésregény; egy prepubertás korú fiú felnőtté válásának története, amit a szerzőnek sikerült úgy megírnia, hogy a végeredmény tökéletesen hitelesnek tűnjék fel mind a fejlődéslélektanról szerzett ismereteink, mind saját élményeink, emlékeink tükrében.

A második téma az, hogy a sorozatot át- meg átszövik az archetipikus elemek. Amikor ilyen motívumokról olvasunk, akkor azokra nem csupán énünk tudatos része reagál, hanem a kollektív tudattalan mélységeiből rezonálunk, alkalmasint egész lényünkkel.

A harmadik téma a következő: a kamasz Harry és barátai számos olyan pszichés és szociális konfliktust élnek meg, amelyek bármelyikével mi, muglik, előbb-utóbb pszichoterápiás rendelésen kötünk ki. A varázsvilágban azonban a pszichoterápia fogalma ismeretlen. A lelki és társas élet zavarait varázspálcával, bájitalokkal és egyéb mágikus eljárásokkal orvosolják. Az eredmény azonban ugyanaz: az a valaki, aki korábban rosszul érezte magát a bőrében, most jól – vagy legalábbis jobban – érzi magát. S mivel az eredmény ugyanaz, indokolt, hogy összevessük a pszichoterápiás eszközök és az egyes varázslatok hatásmechanizmusát. A két világ eljárásai egymást világítják meg, így az összehasonlítás annak is hasznára válhat, aki a Harry Potter-könyveket szeretné mélyebben megismerni, és annak is, akit elsősorban a terápia érdekel.

Ez utóbbi téma taglalása során négy különböző varázslatról szeretnék szót ejteni, de mivel sok beszédnek sok az alja, és a roxforti képzés egyik fő erénye a gyakorlati oktatás, úgy gondoltam, szerencsés lenne, ha e varázslatok egyikét itt, ebben a teremben közösen megtapasztalhatnánk. Úgyhogy az előadás utolsó harmadában lehetőség lesz némi sajátélmény átélésére, így, csoportosan – és természetesen csakis önkéntes alapon, annak, aki ezt szeretné.

E ponton fontosnak tartom jelezni, hogy az előadás tartalma mind a hét kötet anyagát felöleli. Aki esetleg még nem olvasta a sorozat egészét, de tervezi, és nem akar poéngyilkosság áldozatává válni, az most még meggondolhatja magát.