Ez idáig tehát azt a gondolatmenetet követtük, amely szerint a Harry Potter fejlődésregény. Ennek nem ellentmondva, hanem más aspektusból közelítve a szöveghez azt állíthatjuk: a Harry Potterben különösebb erőlködés nélkül felismerhetők a hősmítosz elemei. Ezzel eljutottunk a második témához: a könyvekben kimutatható archetipikus motívumokhoz.

Természetesen felelőtlenség lenne részemről, ha arra vállalkoznék, hogy a jelen keretek között Jung komplex pszichológiáját akárcsak vázlatosan is bemutassam. Továbbá túlzásnak tartanám kijelenteni, hogy a Harry Potter valójában nem más, mint a jungi individuáció folyamatának szimbolikus megjelenítése. Azt azonban merem állítani, hogy a szövegben elő-előtűnnek az individuáció szimbólumai. Ezekből fogok most néhányat felvillantatni, mélyebb magyarázat és bizonyítás nélkül, épp csak az említés szintjén, lehetőséget adva a továbbgondolásra.

A Hős

Először is ott van maga a főszerepelő, Harry, aki úgy áll előttünk, mint a Hős archetípusa. Lawrence Watt-Evans Miért kellett Dumbledore-nak meghalnia? című esszéjében számos modern hősmítoszon mutatja be a mindenkori hős tipikus adottságait. Vegyük ezeket sorra, és nézzük meg, miként érvényesek Harryre!

A hős múltjában többnyire van valamilyen tragikus veszteség. Ez stimmel: Harry csecsemőkorában elveszti szüleit.

A hős továbbá szürke, átlagos életet él mindaddig, amíg váratlanul el nem hívják a Nagy Feladatra. Ez is helytálló, hiszen amíg a varázsvilág utána nem nyúlt Harrynek, addig nála jelentéktelenebb embert keresve sem lehetett volna találni a környezetében.

A hősnek van sok ellensége, köztük egy kiemelkedő, mintegy a hős ellenpontja. Harry életében ez kétszeresen is megjelenik: kezdetben a Malfoy vezette mardekárosokkal áll hadilábon, majd szembesül igazi ellenségeivel, élükön Voldemorttal, akivel titokzatos erő köti össze.

A hősnek mindig vannak barátai, segítői; Harry társai természetesen Ron Weasley és Hermione Granger.

A segítők közül kiemelkedik egy hatalmas, rejtélyes mentor, aki felkészíti őt a gonosszal való végső összecsapásra, de a döntő pillanatban már nem lehet mellette. Ez a mentor Harry esetében Albus Dumbledore. S az ő személyében egy újabb archetípussal, az Öreg Bölccsel találkozunk.

Az árnyék és integrációja

Harrynek mint archetipikus hősnek az ellenpontja természetesen a Sötét Nagyúr. Ám van egy másik szereplő is, aki hét köteten keresztül sötét árnyékként kíséri őt végig: lobogó fekete talárban, zsíros, fekete hajjal és sötét tekintettel. Perselus Pitonról van szó, akinek a története mintegy második regényként ível át a sorozat egészén, elválaszthatatlanul egybefonódva Harry életével. Pitonról, aki a hétköznapok apró-cseprő történéseiben furcsamód több negatív indulatot ébreszt Harryben, mint maga Voldemort. Bajosan találnánk a gyomrot jobban összeugrasztó részeket a történetben, mint kettejük ellenségeskedésének epizódjait. Piton figurájában nem nehéz ráismerni a jungi pszichológia árnyékszemélyiség fogalmára.

Az individuáció egyik legfontosabb lépése az árnyék integrálása a személyiség egészébe. Fenntartva, amivel kezdtem az előadást, miszerint az általam elmondottak nem egyebek a saját projekcióimnál, úgy vélem, a szöveg elégséges alapot kínál arra, hogy elmondhassuk: a Harry Potter története szimbolikus módon megjeleníti az árnyék integrációját.

Ennek belátásához ki kell tágítanunk a fókuszt, és nemcsak Harry személyére figyelnünk, hanem arra a közegre, ahol a történet lejátszódik. Ez a közeg a Roxfort, amelynek, mint tudjuk, négy háza van, mindegyik a Roxfort egy-egy alapítójának nevét viseli: Griffendél, Hollóhát, Hugrabug és Mardekár. A második kötetben Binns professzor révén tudomást szerezhetünk arról, hogy a négy ház valaha egységet alkotott, mindaddig, amíg Mardekár Malazár össze nem rúgta a port Griffendél Godrikkal, és el nem hagyta a Roxfortot. Azóta...

Nos, érdekes módon az a helyzet, hogy a négy ház azóta is egységet alkot, de nem úgy. A kviddicsmeccsek szurkolótáborának viselkedése, illetve a házak közötti pontverseny eredményének fogadása világossá teszi, hogy a másik három ház között egyfajta véd- és dacszövetség működik a Mardekár ellenében. Ez persze sehol nincs rögzítve, és kivételek is adódnak alóla. Azonban az egész iskolai klíma arról tanúskodik, hogy az egységet itt nem négy ház alkotja, hanem három plusz egy. És a jungi pszichológia iránt érdeklődő ember itt felkapja a fejét: „három plusz egy”? Hiszen ez a képlet igencsak ismerős!

A kollektív tudattalan Jung által feltérképezett szimbólumrendszerének egyik alapeleme a mandala, azon belül pedig a kvaternitás, vagyis négyesség, amely mindig a teljességet fejezi ki, miként a négy égtáj az egész teret, a négy évszak az egész évet stb. „Az ideális teljesség a kerekség, a kör – mondja Jung –, de ennek természetes, minimális beosztása a négyesség.” A mandala a Selbst, vagyis a mély-én, a teljes emberség szimbóluma. Ennek alapját Jung a négy énfunkcióban látja: az érzékelésben, gondolkodásban, érzésben és az intuícióban.

A kvaternitás azonban gyakran jelentkezik olyan szerkezettel, amelyben a négy elem nem egyenrangú, hanem az egyik valamiként kilóg a sorból, alá vagy fölé rendelődik a többinek. Tehát 3+1 formában. Amint az embernél is gyakori, hogy a négy funkció közül három fejlett, a negyedik viszont fejletlen, a mélyben lappang. Ha a 3+1 szerkezetű kvaternitás negyedik elemét sikerül a másik háromhoz társítani, megvalósul az Egység, ami az emberi teljességet jelképezi.

Piton a gyűlölt Mardekár ház vezetője; az ő személyében összpontosul mindaz, ami Harry értékrendjében rossz és megvetendő. Így van ez mindaddig, amíg végül Harry bele nem tekint Piton emlékeibe. Ekkor minden világos lesz, minden értelmet nyer, minden összeáll egyetlen egésszé. Erre az „apróságra”, Piton szerepének megértésére van szükség ahhoz, hogy Harry tisztába jöjjön végső küldetésével, és önként induljon a halálba – s hogy ezzel megszabadítsa világát a Gonosztól. Ezzel valósul meg az árnyék integrációja, a negyedik elem visszaemelése az egészbe. A végső összecsapás után az egykori mardekáros igazgató, Phineas Nigellus „így kiáltozott magas, éles hangján: – Mi is segítettünk! Mardekár háza is megtette a magáét! Ne vesszen feledésbe közreműködésünk!” (HP 7, 612.)

És sok évvel később a következő párbeszéd játszódik le a Roxfort Expressz indulása előtt Harry és kisebbik fia között:

– Mi lesz, ha a Mardekárba kerülök?
Az elsuttogott kérdést Albus csak apja fülének szánta, s Harry megértette: fiát csak a búcsú perce tudta rákényszeríteni, hogy elárulja, mennyire fél.
– Albus Perselus – szólt halkan. (...) – A két keresztnevedet a Roxfort két igazgatója után kaptad. Egyikük mardekáros volt – és a legbátrabb ember, akit valaha ismertem.
– De hogyha...
– Akkor a Mardekár ház gazdagabb lenne egy értékes emberrel. Minket nem zavarna, hidd el. (HP 7, 621.)

Sok Harry Potter-rajongótól hallottam, hogy az epilógus felesleges szószaporítás. Nem értek egyet velük. Úgy vélem, Albus Perselus Potter személye és az imént idézett pár mondat adja meg az egész sorozat végső értelmét és igazolja vissza létjogosultságát.

(Folyt. köv.)