Végezetül szeretném beváltani egy korábbi ígéretemet: lássuk kicsit közelebbről az időnyerőt. Az időnyerő egy aranyláncon függő parányi homokóra, amit hogyha a használója átfordít, egy órával visszakerül az időben. Ezt az eszközt harmadévben a stréber Hermione arra használja, hogy részt tudjon venni több olyan tanórán, amelyeket azonos időben tartanak. Év végén azonban komolyra fordul a dolog: Dumbledore javaslatára Harryvel együtt megy vissza az időben, méghozzá nem egy, hanem három órával korábbra, hogy kalandos körülmények között rendbe hozzák a dolgokat. E helyzetben mindketten két példányban vannak jelen: egy három órával korábbi, illetve egy mostani kiadásban. Azaz, miképpen Hermione megjegyzi, Harryt teljesen összezavarva: „Most van három órával ezelőtt. És mi most megyünk le Hagridhoz. Hiszen hallottuk, ahogy lemegyünk a lépcsőn...” Sőt nemcsak hallják, hanem látják is magukat, mi több, Harry bizonyos értelemben kontaktust is létesít saját magával, hiszen látja önmagát, amint megidézi a patrónust, és e látvány segít neki abban, hogy valóban meg is tegye...
Október 21-én a X. Forum Humanum – Szegedi Pszichológiai Napok című program keretében előadást tartottam Varázspálcával a pszichés zavarok ellen – Pszichoterápiás motívumok J. K. Rowling Harry Potter-sorozatában címmel. Ígéretemhez híven közreadom az egyórás előadás csaknem teljes szövegét, méghozzá kímélő üzemmódban, több részletben. |
Nem akarom eltitkolni, hogy az összes eddig tárgyalt témából az időnyerővel kapcsolatos asszociációmat gondolom a legszubjektívabbnak. Ezzel együtt úgy vélem, tanulságos, ha szólok pár szót arról a terápiás eljárásról, amit az NLP-ben Change history-nak, vagyis a személyes élettörténet megváltoztatásának neveznek.
A Change history protokollja alapesetben a következő. A kliens módosult tudatállapotban átél valamilyen negatív érzést. Lehet, hogy ez az aktuális élethelyzetből alkotott szimbolikus képben történik. Az is lehet, hogy egy konkrét, nemrég történt konfliktus felidézése hozza elő a rossz érzést. De ilyen érzés felbukkanhat spontán módon is, például a katathym imaginatív pszichoterápia alkalmazása során, miközben a kliens, teszem azt, egy képzeletbeli réten sétálgat.
Ha a rossz érzés megjelent, a terapeuta arra kéri a klienst, hogy keresse meg, hol van ez az érzés a testében. Ez a kérdés racionálisan nézve teljesen abszurd. Ha egy ilyen kérdésre a kliens válaszol (és nem azt válaszolja, hogy „Micsoda hülyeség ez!”), az annak a biztos jele, hogy módosult tudatállapotban van. Tegyük fel, hogy a képzeltbeli réten sétáló kliens egyszer csak azt éli át, hogy kitör a vihar, ő pedig halálfélelmet él át, s azt mondja, e félelmet leginkább a mellkasában érzi. Ekkor a terapeuta elkezdi lekérdezni az érzés ún. kinesztetikus mintázatát. Milyen alakja van ennek a félelemnek? Mekkora a kiterjedése? Van-e valamilyen iránya? Állandó vagy változik? Milyen a tapintása? Milyen a hőmérséklete?
Ha ily módon sikerült közelebb kerülni az érzéshez, a terapeuta az affect bridge nevű eljárást követi, azaz érzelmi hidat hoz létre a jelen és a múlt között. Megkéri a klienst, hogy induljon el visszafelé a saját idejében, és keresse meg ennek a félelemnek a gyökerét, hogy hol és mikor érezte ugyanezt az érzést életében először. Ez gyakorlatilag nem más, mint célzott életkor-regresszió. Ily módon eljuthatnak egy korai élményig. Tegyük fel, hogy a kliens azt éli át, hogy egyéves korában ott áll a járókában, és azt hallgatja, amint a szülei ordítoznak egymással a feje fölött. Ő az egészből semmit nem ért, de reszket a félelemtől.
Ekkor jön az időnyerő. A terapeuta ehhez hasonló szavakkal fordul a klienshez:
– Rendben van. Most arra kérem, hogy egy pillanatra forduljon el ettől a képtől, és élje meg ismét, hogy maga valójában felnőtt, aki már rengeteg dolgot átélt, megtapasztalt. És most minden bölcsességével és minden képességével menjen oda kicsi önmagához, aki egyéves, és a járókában állva reszket a félelemtől. Menjen oda hozzá, és segítsen neki.
Figyeljük meg: a terapeuta pontosan ugyanúgy nem ad semmilyen konkrét tippet, hogy hogyan kéne megváltoztatni a múltbeli helyzetet, ahogy Dumbledore sem súgott Harryéknek, hogy mit tegyenek. Annyit mondott: ha most visszamennek az időben, két ártatlan életet is megmenthetnek. A terapeuta pedig annyit mond: „Menjen oda kicsi önmagához, és segítsen neki. Elvégre csak maga tudja, mire van szüksége.”
Azt mondtam az imént, hogy a Change history alapesetét nézzük meg. Lehetséges, hogy a borderline kliens ilyenkor kiveszi a járókából a síró gyereket, és szétloccsantja a fejét a falon. Ha ez történik, ez sem baj: a továbbiakban ezzel is lehet dolgozni. Alapesetben azonban többnyire az történik, hogy a felnőtt kliens valóban képes segíteni kicsi önmagának. Beszél hozzá, vigasztalja, megöleli, játszik vele, vagy amit épp szeretne. A terapeuta konzekvens abban, hogy nem ad tippet, de a folyamatot végig instruálja, és támogatólag van jelen a kliens mellett. Fontos, hogy kiderüljön, hogy a felnőttként kitalált segítség a gyerek számára is elfogadható. A terapeuta megkéri a klienst, hogy ismét legyen egyéves, és ki kell derülni, hogy egyévesként most hogy érzi magát. Aztán legyen újból felnőtt, és nézzen rá a kicsire. Ezt a váltogatást annyiszor kell megcsinálni, ahányszor szükséges.
Aztán amikor sikerült valami olyan állapotra eljutni, amelyben a kicsi és a felnőtt egyaránt pozitív, vagy legalábbis semleges érzésekkel van jelen, akkor jöhet a következő lépés: a terapeuta megkéri a kicsit és a nagyot, hogy olvadjanak egybe, hiszen ők valójában egy személy, és ebbe az egybeolvadásba sűrítsék bele mindazt a tapasztalatot és mindazt a pozitív érzést, amire az imént szert tettek. És ha a tudattalan ebből az egybeolvadásból megalkot valamilyen szimbólumot, akkor a kliensnek lehetősége van rá, hogy az életvonalát oda-vissza végigjárva e szimbólum segítségével belépjen mindazon helyzetekbe, ahol segítségre szorul, és megadja magának azt a támogatást, amire szüksége van.
Ezt követően a kliens visszatér a kiinduló képbe – esetünkben a rétre, más esetben a konfliktuózus helyzetbe –, és meg lehet nézni, történt-e valami változás. Ha a tudattalanban valóban végbementek a pozitív változások, ez ilyenkor megjelenik a képben. Teszem azt, a réten elállt a vihar, és szivárvány van az égen.
Fontos még az ún. ökológiai ellenőrzés vagy ökocsekk is. Meg kell állapítani, hogy a változás elfogadható-e a kliens környezete számára (pl. család, munkatársak); ez a külső ökocsekk. A belső ökocsekk annak vizsgálata, hogy vajon a kliens teljes személyiségével igent tud-e mondani a bekövetkezett változásra, vagy esetleg van olyan disszociált énrésze, amely számára ez a változás nem megfelelő. Ilyen disszociációk az egyébként egészséges emberben is lehetségesek. Ha kiderül, hogy valamelyik belső résznek különvéleménye van, akkor a terápiában ezzel kell tovább dolgozni.
Harry és Hermione sikeresen segítettek múltbeli – igaz, csak három órával korábbi – önmaguknak, és az elért eredmény viszonylag kielégítőnek bizonyult. Ami a külső ökocsekket illeti, Piton és a mágiaügyi miniszter tajtékzott a történtek miatt. A belső ökocsekk is csak viszonylagos sikerről tanúskodott: Harry maga elégedetlen volt azzal, hogy Féregfark megszökött, Lupinnak pedig el kell hagynia a Roxfortot. Ha a pszichoterápiás párhuzamot tekintjük, akkor azt kell jósolnunk ezen ökocsekk után: lesz még itt munka, amíg minden a helyére kerül. Lett is: még négy vaskos kötetnyi.
Ennyit szerettem volna elmondani, hangsúlyozva két dolgot. Egyrészt azt, amivel kezdtem: nem állítom, hogy az elhangzottakból bármi más több lenne az én személyes projekciómnál. Másrészt viszont fenntartom, hogy a Harry Potter-sorozat kifejezetten alkalmas felület pszichológiai és pszichoterápiás témájú projekciók számára – annál sokkal nagyobb mennyiségben, mint amennyiről ebben az egy órában szólnom sikerült. Úgy gondolom, a könyvek további tanulmányozása fontos szempontokkal gazdagíthatja kinek-kinek akár az önismeretét, akár a pszichoterápiás munkáját.
Köszönöm a figyelmet.
Utolsó kommentek