Kevés kliensem ússza meg, hogy előbb-utóbb elmeséljem neki ezt a régi és önmagában jelentéktelen történetet. Többnyire akkor szoktam sort keríteni rá, amikor az illető a beszélgetést indító „Hogy vagy?” kérdésre kurtán vagy hosszabban azt feleli: „Jól.”
Persze, ha valaki jól van, az önmagában szóra sem érdemes. Csakhogy aki terápiára adja a fejét, az többnyire azért tesz így, mert alapvetően nincs jól. Ha tehát valamelyik héten váratlanul arról számol be, hogy jól van – jókedvű, kiegyensúlyozott, sikereket ért el, stb. –, akkor annak igenis hírértéke van. Ekkor szoktam fölemlegetni a hajdani vekker történetét.
A hajdani vekker története
A vekker kerek volt és sötétkék, de lehet, hogy sötétzöld. Nem emlékszem pontosan, hiszen több mint harminc éve láttam utoljára. Jó ideig ez volt a családi vekker. Ám amikor kezdett bizonytalanná válni a működése, szüleim kénytelen-kelletlen vettek egy újat: ronda, szögletes, műanyag ébresztőórát – olyan igazi, békebeli szovjet traktort, amilyet annak idején kapni lehetett: ami hajnalban a két lakással arrébb lakókat is fölébreszti. A régi vekker pedig hozzám került, a gyerekszobába, a szekrény tetejébe. Az ágyban fekve pont ráláttam, és nem mellesleg borzasztó büszke voltam, hogy van saját órám.
Ám az idő haladt tovább – csupán az óra állt meg egy szép napon a tovahaladó időben.
Fogalmam sincs, hány éves lehettem pontosan: úgy hét és tizenkettő között. Az óbudai általános iskolában ugyan komoly erőfeszítéseket tettek, hogy a kreativitás írmagját is kiöljék belőlem, de én igyekeztem ennek ellenállni. Így aztán amikor szembesültem a bedöglött órával, gondoltam egy nagyot és merészet, és noha soha korábban nem csináltam ilyesmit, nekiestem pár szerszámmal, és atomjaira szedtem szegényt.
Bütyköltem, csavartam, tekertem, bizgettem – végül összeraktam. Nem emlékszem, maradt-e ki alkatrész, de csodák csodája: az óra ismét működött!
Egy kipurcant vekkerbe „e poétikusan ifjú korban” életet lehelni „példátlan nagyszerű teljesítmény”. Teljesen jogos tehát a címben feltett kérdés: Miért nem lettem órásmester?
A válasz végletesen egyszerű. Azért, mert fogalmam sem volt – azóta sincs –, hogy valójában mit csináltam. Sikerem egy matematikailag nem túl valószínű, mondhatni, véletlenszerű siker volt. Amit pár héttel később, amikor az óra ismét bemondta az unalmast, még véletlenül sem tudtam megismételni. Szétszedtem ismét – bütyköltem, csavartam, tekertem, bizgettem –, végül összeraktam, s mivel természetesen esze ágában sem volt működni, kidobtam a szemétbe.
A tanulság
A tanulság ugyanilyen egyszerű. Az életben nemcsak véletlenszerű kudarcaink, hanem véletlenszerű sikereink is vannak. Ám ahhoz, hogy e sikereket valóban a sajátjainkként tarthassuk számon, fontos, hogy megszabadítsuk őket a véletlenszerűség címkéjétől, és felismerjük, mi is történt velünk valójában.
Minden történésnek van valami mintázata. Minden történésben előfordulnak a kimenetel szempontjából lényeges, illetve lényegtelen elemek. Rajtunk, a tudatosságunkon múlik, hogy foglalkozunk-e mindezzel. Elvileg van lehetőségünk arra, hogy fölismerjük a mintázatot, hogy különválasszuk a lényegest a lényegtelentől. Ha így teszünk, van esélyünk arra, hogy sikert a jövőben reprodukáljuk.
– Az anyám megint veszekedett velem, de nem húztam fel magam.
– Az elmúlt három napban kifejezetten vidám voltam.
– Itt a tél, sötét van és hideg, de most valahogy nem vagyok depressziós.
– Vettem egy nagy levegőt, nekiálltam a dolgozatnak, és be is fejeztem.
– Képes voltam nem azon pörögni, hogy százszázalékos-e a teljesítményem.
– Hetek óta nem iszom.
– Élveztem a szexet.
– Sikerült beszélgetni a férjemmel.
Ha ilyeneket hallok, első reakcióként mindig elömlik az arcomon a boldog mosoly, de ez többnyire oly gyorsan el is tűnik, hogy a kliensem észre sem veszi. Ugyanis az, hogy valóban történt-e terápiás változás, attól függ, mit válaszol a következő kérdésemre:
– Nagyon jó. És hogy csináltad?
Ha számot tud róla adni, akkor duplán nagyon jó, mert ez azt jelenti, hogy megtanult valami újat, ami immár az övé; ismeri a receptet, és képes a jövőben is alkalmazni. Ez valóban tekinthető pozitív változásnak, és bízvást tekinthető a terápia (részleges) sikerének.
Ha azonban fogalma sincs, akkor korai az öröm. Persze az, hogy pillanatnyilag jól van, önmagában is pozitívum. Csak éppen annyi a különbség a két dolog között, mint az utcán talált pénz és a rendszeres jövedelemforrás között. Az egyik per pillanat megmenthet a haláltól. A másik lehetőséget ad az életre.
Azért ne legyek igazságtalan: ha valaki egyáltalán képes arra, hogy – akár csak alkalomszerűen – másképp csinálja a dolgait, mint szokta, az mindenképpen biztató, mert azt jelzi, hogy az elvi lehetősége megvan annak, hogy egykor majd megtanulja ugyanezt tudatosan is alkalmazni. Az egyszeri, véletlenszerű epizód is bizonyítja: nem arról van szó, hogy az adott szoftver – az Öröm, a Szex, a Nyugalom, a Siker stb. – eleve nincs nála telepítve. Telepítve van – csak épp szükség van még némi rendszerkarbantartásra és frissítésre.
Vagyis a terápia folytatódik...
Utolsó kommentek