Kárörvendve nézem a két lúzert – a harmadik szék még üres. A bohóc folytatja körútját. Megáll, rám mutat. Még egy reménykedő pillantás magam mögé, de hiába. És magamról mit sem tudva már mászom is be a porondra; a kacagást csak fél füllel hallom.

Mire a székhez érek, már azt sem tudom, hogy hívnak; elfelejtek mindent, amit valaha tanultam pszichológiáról, emberi viselkedésről, énállapotokról. Újra ötéves vagyok, és pontosan azt csinálom, mint egykor régen, amikor Móka Miki kihívott a színpadra: esetlen fesztelenséggel próbálom leplezni feszültségemet; a bohóc kérdéseire „jópofán” igyekszem válaszolni, hogy megfeleljek, hogy elfogadjon és szeressen engem ez a „bácsi”, aki – utólag visszagondolva és a képeket visszanézve – egy jó tízessel fiatalabb nálam.

A közönségből semmit nem látok, és csak halvány sejtelmem van arról, mi történik körülöttem. Leöntöm magam egy pohár vízzel, a bohóc vizet csapol a fülemből, pénzérméket szed ki ugyanonnan, fölállít, hogy fordítsak neki hátat, és a fenekem mögé tartott dobozban megcsörrenő pénzek hangjából többé-kevésbé sejtem, hogy minek szól a nevetés, valahonnan fényévnyi távolságból. Aztán már a fejemen is van egy paróka (hogy milyen, csak a fényképről tudom meg), és engedelmesen tátogok meg bólogatok a másik kettővel együtt, annak függvényében, hogy a hátam mögött álló valaki épp a fejemet vagy a hátamat simítja végig a szivacsrúddal; a zenét épp csak sejtem. Aztán meghajlás (még fölmerül, hogy csókokat dobáljak, de gyorsan elengedem az ötletet), és amikor kimászni készülök a porondról, majdnem kitöröm a nyakam.
Milton H. Erickson praxisából számos nem épp szokványos hipnózist följegyeztek. Egy alkalommal előadást tartott, és demonstráció céljából kiszólított valakit a hallgatóságból azért, hogy hipnotizálja. A hallgató kiment, ezt követően Erickson nem tett semmit. Pár percen belül az alany mély transzban volt. Erickson magyarázata szerint az történt, hogy mivel kettejük egy pillanat alatt megkötött szóbeli megállapodása arra vonatkozott, hogy az alany kerüljön hipnózisba, és mivel az egyik fél semmilyen ez irányú tevékenységet nem produkált, kénytelen volt a másik fél (az alany) lépni, és annak rendje s módja szerint hipnózisba vitte magát.

Énállapotok cirkusza

A cirkuszban a transz szinte azonnal létrejött. Minekutána nem vagyok hivatásos cirkuszlátogató, nincs kialakult megküzdési stratégiám arra az esetre, amikor valaki felém int a porondról azzal a ki nem mondott kéréssel (khm...), hogy vegyek részt a következő produkcióban. Nem tudom, mit kell tenni, ezért ha bármit teszek is – még ha hárítani próbálom is a meghívást –, azzal neki válaszolok, és azzal, hogy neki válaszolok, már létre is jött a raport: benne vagyok egy kommunikációs helyzetben. Nem én választottam, hogy belelépek – berántott a gumikötél. De milyen énállapotban?

A berántás pillanatában tiszta sor, hogy Alkalmazkodó Gyermekiben vagyok. És utána? A Szülői nyilvánvalóan kizárható, de vajon lehet-e szó Felnőttről?

Úgy gondolom, kezdetben igen. Amint a porondon álló szék felé botladozom, Felnőtt énállapotban tisztában vagyok azzal, hogy ez itt egy cirkusz, ahova, mint mindenki más, szórakozni jöttem; hogy olyan helyzetben vagyok, amelynek a legtöbb részletét nem ismerem és nem értem; hogy a rám osztott szerep szerint hamarosan baleknak kell lennem; hogy e szerep elutasítása játékrontás lenne. Ez végtelenül bizonytalan helyzet, s mint ilyen, szörnyen kényelmetlen. Egy dolgot tehetek meg a saját biztonságom érdekében: átadom a kontrollt annak, aki birtokában van a szükséges információknak. Ilyenformán Felnőttként azt választom – kevesebb mint egy szempillantás alatt –, hogy átlépek Gyermeki énállapotba: elsősorban Alkalmazkodó Gyermekibe, és követem a „bohóc bácsi” utasításait; amikor pedig lehetőség van rá, át-átruccanok Szabad Gyermekibe, és magam is nevetek a többiekkel a helyzet fonákságain – beleértve saját esetlenségemet. A Kis Professzorom néha próbál túljárni a bohóc eszén, de esélye sincs.

Persze a lehetőségem végig megvan, hogy ha bármi olyan történne, ami számomra elfogadhatatlan, akkor megszakítsam a folyamatot, és kilépjek belőle. De semmi ilyen nem történik. Amikor megkérdezik, kérek-e egy pohár vizet, átsuhan a fejemen, hogy most jó eséllyel nyakon fognak önteni, de tudom, hogy ez most belefér, úgyhogy hadd öntsenek. Nem öntenek; én öntöm le magamat (azóta sem tudom, lyukas volt-e a pohár, vagy én voltam béna, esetleg akartam öntudatlanul is beteljesíteni a saját, tíz másodperccel korábbi elvárásomat).

A terápia mint cirkusz

Tehát kiszállhatnék a transzból, de nem teszem – mert miért is tenném? Jól vagyok, biztonságban érzem magam, és még élvezem is. És tegyük hozzá: ha nagyon akartam volna, a fenti – reményeim szerint érzékletes – leírás ellenére is képes lettem volna eleve nem belemenni a transz állapotába. Választhattam volna ezt – de nem választottam. Azzal, hogy belépőjegyet vettem a cirkuszba, bennfoglaltan arra a lehetőségre is igent mondtam, hogy efféle váratlan és furcsa dolgok történjenek velem.

Amint a segítséget kérő ember is, aki végül azt választja, hogy fölkeres egy terapeutát, bennfoglaltan igent mond arra, hogy a változás olyan úton érkezzen az életébe, amire nem számított. Ezért lehet terápiás helyzetben gyakorlatilag mindenkit hipnotizálni.

A transz nem akkor kezdődött, amikor a bohóc megállt velem szemben és rám mutatott, hanem amikor egy nappal korábban megláttam a cirkuszt hirdető plakátot. Ugyanígy a terápiás hipnózis sem azzal indul, hogy „Most helyezkedj el kényelmesen”, hanem azzal, hogy valakiben megfogalmazódik az igény: szeretnék segítséget kérni ahhoz, hogy változtassak az életemen. A többi már szinte csak részletkérdés.

Ez az a speciális eset, amikor az ember valósággal kapkod maga körül: „Hol van egy gumikötél, ami végre berántana Gyermeki énállapotba?!”