Valószínűleg az év egyetlen más napjára sem jut annyi összeveszés, mint a szeretet ünnepére, kiváló témát szolgáltatva ezzel mindazon papoknak és lelkészeknek, akik prédikációkban és egyházközségi hírlevelekben a „Hát nem borzasztó?!” című időtöltést játszva próbálják bejglitleníteni, ajándéktalanítani és visszakeresztényíteni karácsony ünnepét.

Lelkük rajta. A magam részéről úgy gondolom, az, hogy egy ünnep valakinek miről szól és mennyit ad, teljesen személyfüggő; felülről – alkalmasint Irányító–Szabályozó Szülői énállapotból – előírni, hogy egy bizonyos időpontban mit kell érezni, meglehetősen hasztalan próbálkozás. Legyen szó akár Karácsonyról, akár a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról. (Tudom, hogy ezeket kisbetűvel írják.)
 
Aki karácsonykor amúgy is a Megváltó születését ünnepli, még méltatlannak is érezheti az ostorozást. (Ez jellegzetes paradoxon az egyházban: a pap a csaknem üresen kongó templom láttán méltatlankodik, hogy milyen kevesen járnak templomba. Teszi ezt azon hívek előtt, akik ott vannak.) Aki számára karácsony a csillogó fát, a halászlét, a bejglit és az ajándékadás és -kapás feletti örömöt jelenti, az a legbensőbb érzéseiben lesz megbántva, ha mások mindezt talminak, művalóságnak titulálják, és el akarják idegeníteni tőle. És van olyan, aki nem ünnepli karácsonyt, mert zsidó, muszlim, vagy épp csak magányos, gyászol, depressziós stb., és semmi hangulata ünnepelni. Számára az úton-útfélen elhangzó jókívánságok megannyi tőrdöfést jelentenek. (A Facebookon egyik ismerősöm azt írta: ha valaki még egyszer boldog karácsonyt kíván, azt letiltja. Nem értek ugyan egyet ezzel a megoldással, de mivel volt már egy-két borzalmas karácsonyom, teljesen át tudom érezni.)

Gyerekkoromban az én tudatomban karácsony december 24-ét jelentette. Elvégre ekkor díszítettük a fát, ekkor kaptunk ajándékot, és – végül, de számomra talán elsősorban – ekkor ettünk halászlét. Nem értettem, hogy a naptárban ehhez képest miért másnapra (sőt harmadnapra is) van beírva, hogy karácsony. Hiszen akkor nem történik semmi különös, semmi ünnepi! Aztán persze megértettem, elfogadtam – ám ez a tudatosság a szubjektív megélésemen mit sem változtatott. Ha valaki ma felrázna mély álmomból, és nekem szögezné a kérdést, hogy mikor is van karácsony, akkor – túl azon, hogy esetleg megharapnám az illetőt – meglehet, ma is azt mondanám, amit kisgyerekként: december 24-én.

Az ünnep – ha az valóban ünnep – csak autonóm lehet: mindenkinek azt és annyit jelent, amit és amennyit. Se mást, se többet, se kevesebbet nem tud senki ünnepelni annál, mint ami belőle fakad.

E nem túl mély, ám annál vaskosabb valóságot szem előtt tartva valószínűleg elérhető, hogy ezek a téli napok ne a Kollektív Szent Idegbajt jelentsék számunkra, hanem azt, amit ilyentájt kívánni szoktunk egymásnak: nyugalmat, kellemes időt, meghittséget, boldogságot – netán még áldást is.

Ezt kívánom a Sorskönyv nélkül minden olvasójának.