A mellékelt képet és életbölcsességet szokás szerint a Facebookon lőttem, és azonmód ideges is lettem tőle. Először csak kommentelni akartam hozzá, de aztán rájöttem, hogy ez a szöveg több egyszerű blődségnél: olyan jelenségre példa, amely általánosabb figyelemre méltó.
Az inkriminált idézet tehát a következő: „Ha valakinek fontos vagy, tudja, hogy hol keressen. Ha nem keres, nem vagy fontos neki.”
Igazán nagy baj a második mondattal van, de azért az első is megér három megjegyzést.
Fontosság és fontosságok
Egyrészt e mondat azt sugallja, hogy az emberi kapcsolatoknak egyetlen dimenziójuk van: a fontosság. Na már most, ez így konkrétan marhaság. Két ember kapcsolatát számtalan tényezővel lehet leírni. A teljesség igénye nélkül: időtartam (mióta áll fönn); kapcsolattartási forma (élő? telefonos? levelezős? netes?); kapcsolódó személyek (eredendően kétszemélyes kapcsolat, vagy mondjuk egy csoport tagjairól van szó); jellemző időstrukturálás; stb. Valóban releváns kérdés az is, hogy A-nak mennyire fontos B és viszont – de ez a releváns kérdéseknek csupán egyike.
A másik megjegyzés: a „fontosság” nem dichotóm változó. Aki találkozott már közelről kognitív terápiával, az érti ezt a kifejezést: azt jelenti, hogy az adott dolog nem fekete vagy fehér, hanem a kettő között számos más árnyalat lehetséges. Tehát valaki nem „fontos” vagy „nem fontos” számomra, hanem valamilyen fontossággal bír. Ez igaz az életem minden egyes – élő és élettelen – szereplőjére. A páromra, a szeretteimre, a klienseimre, a munkatársaimra, a szomszédaimra, a könyveimre, a számítógépemre, a golyóstollamra, az alsógatyámra és a bal felső négyes fogamra egyaránt. Ezek mindegyike valamilyen fontossággal bír az életemben.
A harmadik: ez a bizonyos „valamilyen fontosság” időben nem állandó, hanem helyzetről helyzetre változhat. Egy hétköznapi példa a saját életemből: az életemben a legfontosabb személy a párom. (Ha eddig nem tudtad volna, most, hogy ezt olvasod, már tudod.) Azonban amikor épp kliens van nálam, lenémítom a telefonomat, és senki nem tud elérni – ő sem. Az adott helyzetben a kliens válik életem legfontosabb szereplőjévé, akkor is, ha történetesen most találkozom vele először.
Ennyit az első mondatról. És most nézzük a súlyosabbat, a másodikat, aminek a baja egyszerűen:
Az alapvető attribúciós hiba
Az attribúció a társas lélektan (magyarul: szociálpszichológia) egyik kutatási területe. Szó szerint annyit tesz: tulajdonítás; a pszichológiában a következő kérdésre vonatkozik: Mit gondol valaki arról, hogy egy ember cselekedetét mi okozza?
Hosszasan körüljártuk már azt a kérdést, hogy vajon Elemér miért nem köszönt vissza az utcán. Figyelem! Olvassuk el még egyszer a fenti kérdést! Az attribúció-kutatás nem azt vizsgálja, hogy valójában miért nem köszönt Elemér, hanem azt, hogy szerintem miért nem köszönt. Azaz: milyen magyarázatot tulajdonítok Elemér viselkedésének?
Először is tisztázzuk, hogy Elemér viselkedésének számos oka lehet. Elképzelhető, hogy a példabeli negatív automatikus gondolat igaz volt, és valóban utál engem. De lehet, hogy bár látszólag a szemembe nézett, egyszerűen nem vett észre. Vagy észrevett ugyan, de nagyon mélyen elgondolkodott, és ezért nem ismert fel. Kisebb az esélye, de elvileg az sem kizárt, hogy a Kandi Kamera áldozatává váltam.
Visszatérve az inkriminált mondathoz („Ha nem keres, nem vagy fontos neki.”), itt is rengeteg magyarázat adódik. Az egyik természetesen az, hogy tényleg nem vagy neki fontos. De lehet, hogy fontos vagy neki, csak épp más dolga van: például olyasvalakivel tölti az idejét, aki per pillanat fontosabb neki, mint te. Ez lehet egy vigaszra szoruló ember, de lehet prózaian a főnöke is, akitől „mindössze” az függ, hogy jövő hónapban lesz-e mit ennie. Továbbá megtörténhet, hogy bár keresne, nem tud: mert kórházban fekszik; mert ellopták a telefonját; mert hiba van a hálózatban; mert képtelen kidobni egy a háta közepére sem kívánt vendéget...
Vegyük észre, hogy a másik személy viselkedésére adható magyarázatok két csoportba sorolhatók. Az egyik csoportba olyan lehetséges okok tartoznak, amelyek a magyarázat kulcsát a személybe helyezik: azért csinál vagy nem csinál valaki valamit, mert belőle magából (a személyiségéből, az akaratából stb.) ez következik: „Azért nem hív, mert nem akar.” Ezt nevezik belső attribúciónak. A másik csoportba a külső attribúciók sorolhatók: a viselkedés okát nem az illető személye, hanem a helyzet magyarázza: „Azért nem hív, mert akadályoztatva van.”
Melyik az igaz a magyarázatok közül? E pillanatban nem az a feladatunk, hogy eldöntsük, hanem hogy felfigyeljünk egy érdekességre.
Attribúcióval ugyanis nemcsak akkor élünk, ha a másik ember viselkedése szorul magyarázatra, hanem akkor is, ha a sajátunk. Noha az attribúció-kutatás ennél sokkal szélesebb körre terjed ki, mi most szorítkozzunk a társadalmilag nemkívánatos viselkedések magyarázatára – például egy késésre. Nézzünk két szituációt!
1. Elkésünk el a munkahelyünkről.
2. A kollégánk késik el a munkahelyünkről.
Melyik történést mivel magyarázzuk?
A szociálpszichológiai kutatások azt figyelték meg, hogy saját nemkívánatos viselkedésünk esetén sokkal gyakrabban élünk külső attribúcióval (azért késtünk, mert nem jött a busz, mert feltartott valaki, mert nagy volt a hó), a másik ember viselkedésének magyarázatakor sokkal gyakrabban folyamodunk belső attribúcióhoz (azért késett, mert egy link alak, mert nem indult el időben, mert nem szeret itt dolgozni).
Arra, hogy a másik ember nemkívánatos viselkedését belső attribúcióval magyarázzuk, erős hajlamunk van. Ezt a jelenséget nevezték el a szociálpszichológusok alapvető attribúciós hibának, és tankönyvi példa lehetne rá a vizsgált mondat: „Ha nem keres, nem vagy fontos neki.”
Jó. És akkor?
Az alapvető attribúciós hibára lehet azt mondani, hogy csúnya dolog, hogy igazságtalanság, hogy kettős mérce. Ám minősítés helyett jobb, ha tudomásul vesszük: így működik az ember. Ezt a hibát napi szinten elkövetjük valamennyien.
Egyet tehetünk: figyelünk rá, és igyekszünk felismerni.
Ha más követi el velünk szemben, akkor nem ugrunk rögtön a torkának – még gondolatban sem –, hogy „micsoda rosszhiszemű alak”, hiszen tudjuk, hogy fordított helyzetben velünk is könnyen előfordulhatna ugyanez.
Ha pedig ténylegesen előfordul, azaz azon kapjuk magunkat, hogy a másik viselkedését automatikusan azzal magyarázzuk, hogy „mert ő...” (szemben azzal a verzióval, hogy „mert a helyzet...”), akkor megengedhetjük magunknak a véleményváltoztatás luxusát.
Valójában roppant kevés embernek adatik meg az adomány, hogy belelássanak a másik fejébe. (Radiológusok és Röntgen-asszisztensek előnyben.) Azon esetek orvoslására, amikor elkövetjük a gondolatolvasás nevű kognitív torzítást – például az alapvető attribúciós hiba formájában – a mindenféle kommunikációs elméletek alapján tudok ajánlani egy rettentően agyafúrt trükköt:
Meg lehet kérdezni nyíltan a másik embert.
Utolsó kommentek