Sokaknál kihúztam a gyufát amikor a Facebookon megosztottam egy cikket, amely a homeopátiát nemes egyszerűséggel átverésnek nevezi. Cserébe számos olyan véleménnyel találkoztam, amely a cikket jegyző egyetemi tanárt – tartalmilag – rosszindulatú féregnek és/vagy begyöpösödött agyú senkiházinak minősítette.

Minekutána Boldogkői Zsoltot nem ismerem, nem tisztem őt megvédeni. Mivel azonban mind a terápiás hatékonyságról általában, mind a „tudomány vs. nem-tudomány” témájában vannak ismereteim, a felháborodott kommentek özönébe beszúrtam egy ígéretet, miszerint megírom, mit gondolok én magam az inkriminált cikkről és a homeopátiáról.

Egyet kérdezek, kettő lesz belőle

Hogy elkerüljek minden félreértést, előrebocsátom, hogy a cikk lényegével egyetértek: a homeopátiát áltudománynak tartom. Csakhogy úgy gondolom, a cikk szerzője elkövetett egy hibát. Ezt egyfelől lehet kommunikációs hiányosságnak tekinteni: nem épített hidat az általa képviselt tudományos valóság, illetve a homeopátiával alapvetően szimpatizáló, jóhiszemű olvasók között. Magyarán: aki a saját hite, tapasztalatai stb. alapján eddig hitt a homeopátiában, az legfeljebb annyit hallhatott ki a szövegből, hogy „hülye vagy, fiam, leülhetsz”, ami – ismerjük be – nem épp motiváló üzenet arra, hogy bárki is bevállalja a kognitív disszonancia kényelmetlenségét, és változtasson korábbi álláspontján.

Másfelől ugyanez didaktikai hibaként is leírható. A cikk ugyanis – a maga szempontjából érthetően – nem tesz különbséget két kérdés között. Egy kérdést tesz csak fel – és válaszol meg tagadóan –: Hatékony-e a homeopátia? Ám ezt a kérdést az érthetőség végett tanácsos kettébontani:

1. Hatékony-e a homeopátiás kezelés?
2. Hatékony-e a homeopátiás készítmény?

A két kérdésre korántsem biztos, hogy ugyanaz a válasz.

Működik-e a gép?

Ha valaki testi vagy lelki tünettől szenved, és átesik akármilyen kezelésen, akkor nagyon egyszerű eldönteni, hogy a kezelés összességében hatékony volt-e. Ha a tünet megszűnt, igen. Ha megmaradt, akkor nem. Ennek belátásához nem kell szakképzettség: ezt mondja a józan paraszti ész. Egy „tisztességes” beteg egyvalamit akar: jól lenni. Gyakorló hipochondereket leszámítva a betegeket nem az érdekli, hogy milyen a vérük hemoglobinszintje vagy megfelelően záródik-e a szívbillentyűjük, hanem az, hogy jól érzik-e magukat, vagy sem. A „Kezelés” nevű gép működése tehát a beteg szempontjából így néz ki:

Az, hogy a gép ténylegesen mit csinál, a beteg számára érdektelen. Ha eddig fájt a torka, most meg nem fáj; ha korábban ágyba vizelt, most meg száraz ágyban ébred; ha eddig hamar elfáradt a szeme olvasás közben, most meg sokat tud olvasni – akkor a kezelés hatékony volt számára. És ha megjelenik a színen egy tudós, aki meg akarja győzni őt arról, hogy a kezelés nem volt hatékony, akkor az illető tudóst kiröhögi. Joggal. Még egyszer mondom: annak eldöntése, hogy valaki számára komfortosabb-e most az élet, mint volt öt perce, két hete vagy húsz éve, nem szakkérdés, hanem tapasztalati tény, amelyben csak az illető véleménye számít. Mindenki másnak kuss a neve.

Ha tehát valaki azt állítja, hogy a homeopátiás kezelés során megszűntek a panaszai, senkinek nem osztottak lapot ahhoz, hogy ezt a bizonyságtételét megkérdőjelezze. A homeopátiás kezelés tehát igenis lehet hatékony.

A feltörni kívánkozó diadalmas „Na ugye!” kiáltásokkal azonban kéretik várni. A kezelés megtapasztalt hatékonysága ugyanis – amint alább látni fogjuk – az égvilágon semmit nem mond magáról a kezelés speciális módjáról. Vagyis a homeopátiás kezelés hatékonyságából nem következik a homeopátiás készítmények hatékonysága.

Mit csinál a gép?

Hadd vélelmezzem, hogy minden olvasó ismeri A kőleves című mesét. Prózaian annyi a történet, hogy egy éhes ember főz magának valamit, amitől jóllakik. Mindezt akár így is ábrázolhatjuk:
A Különösen Éles Szemű Olvasónak feltűnhet, hogy az ábra némiképp emlékeztet az előzőre. És valóban, minket a történetből egyetlen dolog érdekel: a bármilyen jellegű gyógykezelés és a kőleves működési mechanizmusának hasonlósága. Mert hogy a kőleves működik, az vitán felül áll: emberünk jóllakott tőle. Alkalmazzuk a fent megállapított evidenciát: hogy a gép ténylegesen mit csinál, az éhes ember számára érdektelen.

Az, hogy a „Kőleves” nevű gép titkos belsejében mi zajlik, könnyen leírható. Ábécérendben a következők kerültek a fazékba: kolbász, kő, krumpli, petrezselyem, rizs, sárgarépa, só, víz, zsír. Remélem, senkinek nem okozok megrázkódtatást a következő kijelentéssel: a leves hatékonysága (tápértéke) szempontjából a kőnek nem volt semmi jelentősége. A kő helyett lehetett volna benne számos más dolog, amelyek ugyanúgy semmit nem adnak hozzá és nem is vonnak le a leves értékéből. Tessék elképzelni a következő menüt:

• Napfényragu
• Acélpörkölt
• Visszhangszendvics
• Ceruzahegyező-pástétom
• Csigaháztorta

Egyik pompásabb fogás, mint a másik – valamennyi a kőleves analógiájára készül.

A „Kezelés” nevű géppel hasonló a helyzet, csak az összetevői kevésbé közismertek, sőt nem is olyan egyszerű a beazonosításuk. További különbség a kőleveshez képest: amíg a mesebeli katona simán lóvá tette a fukar öregasszonyt, és pontosan tudta, hogy a kő csak szemfényvesztés, addig ugyanez a gyógyításban nem mindig ilyen egyértelmű.

Ahogy – történetesen a hipnózis kapcsán – már említettem, hosszú időnek kellett eltelnie – és ezalatt sok tízezer oldalt kellett teleírni mind kevesebb butasággal és mind több tényszerű megállapítással – ahhoz, hogy sikerüljön különválasztani a lényeges elemeket a lényegtelenektől. Az újkori hipnózis kulcsfigurája, a 18. századi Franciaországban működő Franz Anton Mesmer egy sötét teremben álló, vízzel teli kádhoz terelte betegeit. A kádból rudak álltak ki, a betegeknek ezeket kellett megfogniuk. Mesmer a betegek közt járkált, megérintette őket varázspálcájával, és – csodák csodája – számos beteg valóban meggyógyult. Hogy eközben mit mondott vagy mit nem, arról nem szól a fáma (én legalábbis nem tudok róla). Mesmer maga meg volt győződve arról, hogy egy bizonyos titokzatos folyadék, az általa „mágneses fluidum”-nak nevezett valami áramlása a ludas a gyógyulásban.

Mágneses fluidumok – ma már tudjuk – nem léteznek. Mesmert azonban ettől még utólag nem kiálthatjuk ki szélhámosnak. Ő egyszerűen csak gyógyított: azon kőleves-recept szerint, amelynek hatékonyságáról hite és tapasztalata alapján meg volt győződve. És ez így van rendjén: ő nem tudós volt, hanem gyakorló orvos.

„Az öregasszony nem győzött csodálkozni, hogy lehet kőből ilyen jó levest főzni” – olvassuk, s még azt is: jó pénzért megvette a követ. Lelke rajta.

Mesmer betegeinek gyógyulásában kételkedni ugyanúgy botorság, mint az öregasszony jóllakottságát megkérdőjelezni. Azt azonban egyértelművé tenni, hogy e gyógyulásokban a mágneses fluidumnak, a kádból kiálló rudaknak és a varázspálcának pontosan ugyanúgy nem volt semmilyen specifikus szerepe, mint hogy a leves tápértékében a kőnek: a tudósnak kötelessége.

Ez a különbség orvosi gyakorlat és orvostudomány között. Az előbbi célja az egészség megőrzése és helyreállítása. Utóbbié pedig, hogy az előbbiből kiszűrje a mindenféle „köveket”.

Mielőtt választ keresnénk arra, hogy valójában mi is az, ami gyógyít, térjünk ki arra, hogy voltaképpen mit is értünk a tudomány fogalma alatt!

A repülő kenguru

Kilencéves voltam, amikor első verseim megjelentek nyomtatásban, kb. tizennégy éves koromtól kezdve pedig aránylag folyamatosan publikálok verseket. Ezt most kizárólag azért hozom föl, hogy egyértelműen jelezzem a pozíciómat: e sorokat nem olyasvalaki írja, aki a világ megismerésében az egyetlen igaz útnak a tudományos gondolkodást tekinti. A költészet (és más művészetek, továbbá a hit, a lelkiség és az intuíció) számomra ugyanúgy a valósághoz való kapcsolódás legitim és adekvát eszközei, mint a tudomány. Egyiket sem priorizálom a többihez képest. Magammal szemben egyetlen elvárást fogalmazok meg e téren: soha ne tévesszem össze, hogy éppen melyiket is művelem. „A líra: logika; de nem tudomány” – írja József Attila. A tudomány meg nem líra. A kettőt lehet párhuzamosan művelni, ahogy egyazon tűzhelyen lehet egyszerre bablevest és tejbegrízt főzni. Azonban ha egybeöntöm a kettőt, abból moslék lesz. Akkor is, ha valami új, frappáns fantázianévvel akarom menteni a menthetetlent.

Mérő László Tudomány és ateizmus című írásában így fogalmaz:

„A tudomány a világ megismerésének a lehető leglassúbb, legnehézkesebb útja. Amikor műveljük, a világról való sok fontos tudásunkat nem használhatjuk fel. Ilyenek például az erkölcsi alapelveink, az üdvözülésről, elkárhozásról való elképzeléseink, vagy akár művészi érzékünk. Egy hívő ember számára ilyen Isten létezése, egy ateista számára pedig Isten nemlétezése. Tudományos kérdésekben mindezek nem használhatók fel érvként.

A tudomány az egyetlen út, amelynek segítségével nemcsak valamiféle tudást szerezhetünk a világról, hanem azt is egészen pontosan képesek vagyunk megmondani, hogy amit tudunk, azt honnan tudjuk.” (Kiemelés tőlem – B. B.)

A tudományos szemlélet elengedhetetlen eleme a bizonyítás és a bárki által történő megismételhetőség. Ennek ellenére tudomány és nem-tudomány között az egyik leglátványosabb különbség nem a bizonyíthatóság, hanem a falszifikálhatóság kritériuma, azaz a cáfolás elvi lehetősége. Az, hogy „a víz 1 atmoszféra nyomás alatt 100 fokon forr”, tudományos állítás. De nem azért, mert bizonyítható, azaz mert százmillió kísérlet meggyőzött minket arról, hogy valóban így van. Hanem azért, mert falszifikálható (azaz cáfolható). Mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy elvileg elképzelhető olyan gyakorlati tapasztalat, amelynek esetén állításunk hamisnak bizonyulna. A világ összes fizikusa egyetért abban, hogy attól a naptól fogva, hogy valaki prezentál akár csak egyetlen olyan megbízható eredményt, amelyben a víz 1 atmoszféra nyomás alatt nem 100 fokon forr – az állítás nem tartható igaznak tovább. Akkor sem, ha százmillió más esetben annak bizonyul. Ez a tudományos gondolkodás lényege.

A fentiek alapján a „minden kenguru tud repülni” állítás vajon tudományos-e? Természetesen igen, mivel cáfolható: elvileg elképzelhető olyan eset, amikor hamisnak bizonyulna. Hogy konkrétan hamis is, ez nem befolyásolja az állítás tudományosságát.

Azonban nem képzelhető el elvileg sem olyan empirikus tapasztalat, amely bizonyítottan hamissá tenné a keresztények „a bűn zsoldja a halál”, a freudisták „létezik tudattalan” vagy a homeopaták „a víz képes emlékezni” tézisét. Ezek az állítások ezért nem tudományos kijelentések. Nem azért, mert nem bizonyíthatók: azért, mert nem falszifikálhatók. Megtörténhet ugyan, hogy egy keresztény, egy freudista vagy egy homeopata valamilyen tapasztalat alapján felülbírálja a kérdéses állítást. Azonban a világegyetem nem vehet olyan fordulatot, amelynek hatására az összes keresztény, freudista vagy egy homeopata azt mondja: „Ez az állítás téves volt.” Ezért az e kijelentéseket megfogalmazó rendszerek nem tudományos rendszerek.

Egy gyors kísérlet a fentiek demonstrálására: a homeopátia hatékonyságában hívő olvasóimat arra kérem, álljanak meg egy pillanatra, és gondolják végig, minek kellene történnie ahhoz, hogy azt mondják: „Tévedtem; a homeopátia átverés.” El tudnak képzelni ilyen fordulatot? Nem? Na ugye.

Ettől nem tudomány a homeopátia, hanem hit. Ugyanúgy, mint a kereszténység vagy a freudizmus. És értsük jól: e megállapítás nem mond semmit arról, hogy a gép adott esetben működik-e, vagy nem. Attól, hogy valami a tudomány eszközével nem írható le, még létezhet. Számos olyan testi és lelki gyógyulás történik szerte a világban, amivel a mai orvostudomány nem tud elszámolni. Miért pont egy Mária-kegyhely, egy pszichoanalitikus díványa vagy egy homeopata kezelés lenne a kivétel, ahol és amikor nem történhet gyógyulás?

A tudomány semmi ilyen tilalmat nem fogalmaz meg. Ám abban a pillanatban, hogy valaki fehér köpenybe bújva, orvosi diplomájára mutogatva, a laikusokat megtévesztő orvosi szakkifejezéseket használva hirdeti, hogy – teszem azt – „a lourdes-i víz gyógyítja a rákot”, „a női viselkedés fő hajtóereje a péniszirigység” vagy „az egy a végtelenhez arányban hígított anyag gyógyhatással bír” – nos, akkor a tudománynak kötelessége felszólalni. Első körben ezt mondja:

– Rendben, édes öregem: sorold fel a bizonyítékaidat; ismertesd a tételedet igazoló, bárki más által megismételhető kísérletek elrendezését; mutass rá az állításod falszifikálhatóságára, azaz fogalmazd meg azt az elvi kísérleti kimenetelt, amelynek esetén állításodat tévesnek nyilvánítod és visszavonod.

Ha pedig ez nem történik meg, második körben így kiált fel a tudomány:

– Szélhámos, fogják meg!

Nem hallottam még egyetlen olyan tudományos publikációról sem, amely nehezményezte volna, hogy a templomokban szenteltvíz van kitéve, amiből bárki meríthet, hogy megtisztítsa lakását a démonoktól. Ám abban a pillanatban, hogy a szenteltvizet gyógyszertárakban kezdenék árulni, és az erős lobbi következtében az orvosi egyetemeken fakultatív tárgyként „Szenteltvíz-tudományi kurzusokat” hirdetnének, az orvostudomány minden képviselőjének kötelessége lenne tiltakozni. Akkor is, ha személy szerint történetesen hívő katolikus.

Most pedig nézzük végre, mitől is laktató a kőleves – azaz mitől lehet hatékony a homeopátia (vagy bármilyen más kezelés)!

A „csak tiszteletreméltó” miniszterelnök

Tisztázzuk: bárkinek bármit is mondjon a saját szubjektív tapasztalata, azon paradigma alapján, amit ma tudományosnak tartunk – vagyis ami alapján hatékonyan működő húsdarálót, villanyborotvát és okostelefont lehet szerkeszteni –, a homeopata készítmények bizonyítottan nem hatékonyak. Ez van. De akkor mitől lehet hatékony a homeopata kezelés?

Lazításként ajánlom megnézni a felülmúlhatatlan Csengetett, Mylord? című sorozat alábbi részéből a 4:49–6:00 közötti részt:



A kérdésre kétféle válasz adható. A tudományos válasz így hangzik: „A placebo hatástól.” A tudománytalan pedig így: „Csak a placebo hatástól.”

Az ugyanis, hogy „csak”, értékítéletet tartalmaz, ami pedig olyan luxus, amilyet a tudomány nem engedhet meg magának. „A placebo-mechanizmust gyakran pejoratív értelemben is használják egyes alternatív orvosi és természetgyógyászati eljárások megbélyegzésére” – írja a Wikipédia. Pedig szó sincs arról, hogy ez a bonyolult és nagyban feltáratlan mechanizmus egy kézlegyintéssel elintézhető volna.

„A gyógyulásban sok minden játszik szerepet: a beteg tudatosítja magában, hogy beteg, elmegy az orvoshoz, az orvos odafigyel rá, megvizsgálja, tanácsokat ad, gyógyszert ír fel, a beteg fizet az orvosságért, felveszi a beteg szerepét, az előírt időben beveszi a gyógyszert, meg akar gyógyulni. Emellett minden bizonnyal szerepet játszik a hit is, a hit az orvosban, a hit a gyógyulásban, és esetleg magában a gyógyszerben is. Mindezeken az sem változtat, ha a gyógyszer valójában placebo” –

– írja Mérő László.

Ezek a tényezők nagyon komoly dolgok, és gyorsan jelentsük ki: semmi közük a hiszékenységhez. A pszichoterápiában is megjelennek, csak ott nem placebo hatásnak nevezzük őket, hanem így: a terápia nem specifikus hatótényezői. Mit jelent ez?

Eresszünk össze egy légtérbe néhány különböző iskolához tartozó pszichoterapeutát, és félórán belül valóságshow-kompatibilis jelenet kibontakozására számíthatunk. Az egyik esküdni fog arra, hogy a gyógyulás útja kizárólag a gyermekkori traumák feltárása. A másik amellett tör majd lándzsát, hogy önmagában ez mit sem ér: át kell írni a régi emléket. A harmadik meg van győződve arról, hogy ha nem hipnózisban zajlik a munka, akkor az csupán a felszín kapargatása. A negyedik nem foglalkozik a múlttal: ő a negatív automatikus gondolatok azonosítását és a hiedelemrendszer átírását tartja egyedül fontosnak. Az ötödik vitába száll vele, és azt mondja: a maladaptív sémákat nem átírni és lecserélni kell, hanem meggyógyítani. A hatodik valamennyiüket kineveti, viszont elengedhetetlennek tartja, hogy a kliens minden mondatát az „Én most...” fordulattal kezdje. A hetediknek egy idő után elege lesz az egész vircsaftból, rájuk csapja az ajtót, és elmegy, hogy igyon valamit...

E fiktív panoptikum elbűvölő tagjai egy dolgot hagynak figyelmen kívül: hogy valamennyien régóta praktizáló szakemberek, és mindegyikük gyógyult esetek sokaságát mutathatja fel referenciaként. És ha közelebbről megnézzük a tevékenységüket, akkor azt fogjuk látni, hogy mindegyikük munkájában jelen vannak bizonyos közös vonások. Ezek az említett „nem specifikus hatótényezők”.

Például nagy valószínűséggel mindegyikük törekszik arra, hogy meghatározott keretek között, rendszeresen dolgozzon a kliensével. Igyekszik bizalmas kapcsolatot kiépíteni vele. Emellett bizonyos szerepben van a kliensével szemben, amely szerep olyan kifejezésekkel írható le, mint szakember, segítő, külső szemlélő. Ezzel párhuzamosan a kliens is szerepben van: ő az, aki segítséget kér, aki változni akar. A közös munka feltétele a titoktartás, amely biztosítja, hogy a kliens védett közegben érezze magát. Stb.

A felsoroltak mind részét képezik a pszichoterápiás kőlevesnek – mind elengedhetetlen részét. És akkor a terapeuta még nem alkalmazott egyetlen tényleges módszert sem. Mi több: ha nem is alkalmaz egyáltalán, „csupán” a fenti paraméterek szerint beszélget a klienssel, akkor is komoly eredményekre van kilátás. Aki le akarna mondani e nem specifikus tényezőkről, vagy be akarná söpörni őket a „csak...” címke alá, az alkalmasint a terápia egyik legfontosabb eleméről mondana le.

Működik tehát a „Pszichoterápia” nevű gép? Működik. És tudjuk, hogy mitől? Legyünk őszinték: fogalmunk sincs. Bizonyos tendenciák ugyan megfigyelhetők: például iskolától függetlenül mind kevesebben tartják fontosnak a terapeuta arctalanságát, és egyre többen az empátiát, az elfogadást és a kongruenciát. De hogy konkrétan a kognitív terápia gondolatnaplója, a formális hipnózisindukció alkalmazása vagy a disszociált én-részek megszólítása és üres székekre való kiültetése konkrétan „kő” vagy „kolbász” a levesben – ennek megállapításához még nagyon keveset tudunk az ember működéséről.

A pszichológia nagyon-nagyon fiatal tudomány.