Isten állítólag még csak-csak megismerhető, de a mosógépek titkai kifürkészhetetlenek. Ezzel a mély igazsággal ma ismét szembesültem, és nem mellesleg három pszichológiai jelenséget is megfigyelhettem önnön viselkedésemben. Ezeket szeretném most megosztani.
Él-e a macska?
Állok a lejárt mosógép mellett. Ki kéne kapcsolni... Fel kéne nyitni a tetejét, aztán kinyitni a dobot is, hogy ki lehessen teregetni... Csakhogy ebben az esetben végérvényesen szembesülnöm kéne azzal a ténnyel, amelyre nézve most még jóleső bizonytalanságban tarthatom magam: a piros, bordó és narancssárga pólók, gatyák és törölközők a) vagy még mindig pirosak (bordók, narancssárgák), b) vagy pedig az egész cucc holmi gusztustalanul megfakult rózsaszínes árnyalatú lett. No igen, mert történelmileg úgy alakult, hogy a piros mosáshoz a mosópor és az öblítő mellé fehérítő tevődött.
És most nézem a gépet, próbálom bűvölni: „Nem, nem ment tönkre egy csomó ruha...” De kinyitni nem merem; amíg lehet, igyekszem megőrizni a ruhák szuperpozícióját; nem akarom megkockáztatni, hogy elpusztuljon Schrödinger macskája...
...aztán persze csak kinyitom (a macska él: a cuccok színe semmit nem fakult; lehet, hogy írni kéne a fehérítő gyártójának), és teregetés közben azon tűnődöm, hogy vajon mennyire általános ez a jelenség.
Hányszor, de hányszor fordul elő, hogy késleltetjük az esetleges rosszal való szembenézést, valamiféle gyermeki hiedelembe kapaszkodva: „Ha nem tudok róla, akkor nincs úgy!” Elég, ha csupán arra gondolok, hogy én magam hány kliensemmel játszottam el, hogy „nyisd már ki végre azt a rohadt dobozt, és nézz szembe azzal, hogy a macska esetleg halott”.
Volt, hogy a doboz kinyitása azt jelentette, hogy egy régóta hurcolt tünettel el kellett menni az orvoshoz, megbizonyosodni arról, hogy van-e szervi oka, vagy „csak” pszichés eredetű. Volt jó párszor, hogy a dobozban a HIV-teszt eredménye rejtőzött. Megesett, hogy a macska konkrétan egy párkapcsolat volt: arról kellett eldönteni, hogy él-e még egyáltalán, vagy halott, és ezért jobb eltemetni. A „valóban olyan boldog volt-e a gyerekkorom”, „tényleg olyan aranyember-e az én férjecském”, a „milyen is valójában a szexuális orientációm” – ezek mind ugyanilyen kérdések: ha egyszer kinyitjuk a dobozt, semmi nem garantálja, hogy odabent azt a választ találjuk, amit remélünk.
Ugyanakkor tény, hogy a legjobban szigetelt doboz is egy idő után átengedi a hullaszagot. Akármilyen ügyesek is az élethazugságaink, egy szép napon kiderül, ha szívünk mélyén döglött macskákat dédelgetünk.
Jobb ezzel időben szembenézni.
Hülye döntések
Fentebb azt írtam: a fehérítő a mosógépbe tevődött. Ne szépítsünk: én tettem bele. No nem a piros mosáshoz – ennyire azért még nem vagyok súlyos eset. Az eggyel korábbi fehér „előmosás plusz mosás” programhoz tettem bele; kommentben várom a mosógépszakértők magyarázatát arról, hogy miért maradt a fehérítő a rekeszében. Mert hogy benne maradt.
Ezt én történetesen nem vettem észre, sem a fehér cuccok kiteregetésekor, sem azt követő három napban. Még ma reggel sem, amikor belapátoltam a gépbe a piros holmikat. Még akkor sem, amikor lezártam a dobot. Sőt akkor sem, amikor beadagoltam a mosóport és az öblítőt. Akkor vettem észre, hogy a fehérítős rekeszben lötyög valami (értelemszerűen a fehérítő), amikor csuktam le a mosógép tetejét. Tessék elképzelni: éppen csukom le a tetőt, már benne van a mozdulat a kezemben, amikor a szemem sarkából észreveszem, hogy...
És itt jött a döntéshelyzet. Elindítsam-e a gépet, vagy sem?
Az egyik verzió, hogy nem indítom el, hanem felnyitom újra, és eltüntetem a fehérítőt a rekeszből. Csakhogy ez nem olyan egyszerű: szivattyú és egyéb instrumentumok (továbbá műszaki érzék) hiányában ezt csak úgy tudom megoldani, ha fejre állítom a tartályt, ezzel viszont a fehérítővel együtt kiborítom a mosóport és az öblítőt is. Vagyis mindkettőből – sőt mindháromból – elpocsékolok egy adagot, a semmiért. (Ráfordított idő: max. 10 perc.)
A másik verzió, hogy ugyancsak nem indítom el, hanem kirámolom a piros ruhákat a gépből, és berakok egy adag fehéret, hadd fehérítődjék kedvére – már ha épp a mosógép úri kedvében úgy dönt, hogy ezúttal kivarázsolja a fehérítőt a rekeszből. (Ráfordított idő: max. 3 perc.)
Mint az előzményből kiderülhetett, a harmadik verzió mellett döntöttem: elindítottam a gépet. És ez racionálisan nézve a legrosszabb döntés volt, amit hozhattam. Nézzük, miért!
Közgazdaságilag nézve egy döntés akkor racionális, ha azzal maximalizálom a hasznot, vagy legalábbis – mint esetünkben – minimalizálom a kárt. Itt anyagi vonatkozásban kétféle kár valamelyikével kellett szembenéznem: a) vagy kárba megy valamennyi mosószer (és öblítő és fehérítő), b) vagy tönkremegy egy adag ruha.
Egyértelmű, hogy a kárminimalizálás a 2. verzió választásával történik. A szennyestartóban volt is elég holmi egy újabb fehér mosáshoz: ha kicserélem a gép tartalmát, semmilyen veszteség nem ér.
Az 1. verzió esetén a veszteségem forintosítható. Ki van zárva, hogy precízen lemérjem, kiszámoljam és visszaosszam, de úgy tippelem, hogy egy adagnyi mosószer (stb.) elvesztése mintegy száz forint mínuszt jelentett volna. Pluszmínusz ötven forint. Amennyiben valamiért fontos nekem, hogy éppen most éppen a piros cuccaim mosódjanak ki, akkor ez egy megfizethető többletköltség.
A 3. verzió esetén azonban – ha a végeredmény történetesen egy halott macska – az anyagi kár több ezer forint lehet, nem is beszélve az érzelmi veszteségről, amit egyik vagy másik kedvelt ruhadarab tönkremenetele jelenthet. A megtakarított idő (3 avagy 10 perc) jelentéktelen; a mai időbeosztásomban ez a 3 vagy 10 perc nem osztott és nem szorzott volna.
Ki az a hülye, aki ilyen esetben ezt a megoldást választja?! Én, mint tudjuk. És úgy tippelem: sokan mások. És e tippem két pszichológiai jelenségre mutat rá.
Az egyik: az egyébiránt racionálisan tökéletesen leírható helyzetekben is hajlamosak vagyunk irracionális döntést hozni. Ez gazdagon adatolt pszichológiai tény, nem is akarok sok szót vesztegetni rá. Aki azt a naiv hiedelmet táplálja magában, hogy ő racionális lény (LOL), az olvassa el Mérő László néhány művét vagy Stuart Sutherland Irracionalitás című kötetét.
A másik egy szociálpszichológiai jelenség, amire most elegáns volna szakszerűen hivatkozni, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hívják, hogy egyáltalán hívják-e valahogy, és hogy hol olvastam róla. A jelenség arról szól, hogy ha mi valamilyenek vagyunk, avagy valahogyan gondolkodunk, akkor szeretjük azt feltételezni, hogy a többség is ugyanilyen, illetve ugyanígy gondolkodik. „Igaz ugyan, hogy adót csalok – de hát mindenki ezt csinálja.” „Hiszek Istenben (változat: ateista vagyok) – mint az emberek általában.” „A helyemben minden épeszű ember azt csinálná, amit én.”
Ez természetesen illúzió. Bizonyítékul legfeljebb egy reprezentatív felmérés szolgálna. No de vajon ki és miért készítene reprezentatív felmérést arról, hogy az emberek hány százaléka indítaná el a piros mosást a bent maradt fehérítővel? Ilyen felmérés nem készült és nem fog készülni. Marad az önmegnyugtatás: „Sokan mások.”
Azaz amellett, hogy hülye voltam, legalább magányosnak nem kell magamat éreznem.
[A félreértések elkerülése végett: a piros mosás során (sajnos) eltűnt a fehérítő, és (szerencsére) nem fehérített. Hogy miért, illetve miért nem: számomra örökrejtély marad.]
Utolsó kommentek