Egy nagyobbfajta betegségből gyógyulóban, szerencsére immár újra jut energiám a Sorskönyv nélkül-lel foglalkozni. Pontosabban foglalkozni addig is foglalkoztam, amíg a konkrét írásig nem jutottam el: azon töprengtem, mi is legyen a következő témám.

Pedig elég kézenfekvő, mondhatni, fel sem merült ötletelés közben ütőképes alternatíva: arra vágytam már régóta, hogy megosszam itt azt a pszichoterápiás rendszert és módszert, amelybe kb. háromnegyed évvel ezelőtt beleszerettem, s amely azóta mindennapi munkám egyik legfontosabb szervezőelvévé lépett elő.
 
 A címben írt életcsapda mint szakkifejezés nem igazán ismert a mai pszichológiai közbeszédben. A szó az angol lifetrap tükörfordítása, forrása pedig Jeffrey E. Young és Janet S. Klosko Reinventing Your Life című könyve. E könyv nem jelent meg magyar nyelven, ám a szerzők (plusz Marjorie E. Weishaar) Sématerápia című könyve hozzáférhető magyarul, és ez hivatkozik a nevezett műre, Kezdj új életet! címen.

Aki egy kicsit is ismer engem, tudhatja, hogy meglehetősen szkeptikusan állok az „Olvasd ezt el, nagyon tuti; megváltozik tőle az életed!” jellegű bulvárpszichológiai irodalomhoz. A Reinventing Your Life-nak ráadásul a borítója is olyan, mint a címe (amire kérdés, hogy a húsz évvel ezelőtti megjelenés mentségül szolgál-e), úgyhogy szinte bizonyos, hogy magamtól kézbe nem vettem volna, ha véletlenül rábukkanok egy könyvesboltban.

Nem is vettem kézbe – mindaddig, amíg a megrendelt példány meg nem érkezett Amerikából. Ugyanis a Sématerápia című könyv olvasása során úgy döntöttem: márpedig nekem ebből az új terápiás iskolából nem elég ez az egyetlen, magyarul hozzáférhető kézikönyv; igenis szükségem van további irodalomra is.

Életcsapda, maladaptív séma, sématerápia

Mit jelent hát ez a három kifejezés? Egyszerű: az első kettő ugyanazt, a harmadik pedig azt a pszichoterápiás iskolát, amely az első kettőt állítja a diagnózis és a gyógyítás fókuszába.
 
A Reinventing Your Life valójában egy „felhasználói kézikönyv”: azért írták, hogy a terápiás munka elején kézbe adják annak a kliensnek, akit a továbbiakban sématerápiával akarnak kezelni, hogy megértse, mi is ez az egész rendszer. Ez a könyv egyszer-kétszer említi ugyan a séma szót, de az általa jelölt fogalomra konzekvensen a képszerű életcsapda kifejezést használja. Felteszem, e koncepció mögött az volt, hogy nem akarták terhelni az olvasót a kelleténél több pszichológiai szakkifejezéssel.
 
A Sématerápia című könyv ezzel szemben szakembereknek, gyakorló terapeutáknak szól, s mint ilyen, távol áll tőle a bulvárosítás. A J. E. Young által megalkotott rendszer egy új, dinamikusan fejlődő, integratív szemléletű pszichoterápiás megközelítés, amely eredetileg a kognitív terápia erőteljesen megreformált verziója, de merít a pszichodinamikus (túlegyszerűsítve: analitikus) megközelítés, a tárgykapcsolat-elmélet, a Gestalt-terápia és más iskolák gondolatvilágából és gyakorlatából is. A „más iskolák” közé tartozik – meglátásom szerint – a TA is, jóllehet a könyv egyetlenegyszer sem hivatkozik rá. Ugyancsak gondosan kerüli a „hipnózis” szó leírását, miközben a sématerápia számos eszköze között az imagináció kiemelt helyen szerepel, és a bemutatott eljárás de facto semmiben nem különbözik a formális hipnózistól.

Ki nem elégített érzelmi alapszükségletek

A sématerápia címadó fogalma a séma, teljes nevén az ún. korai maladaptív séma (ezt az elsőre talán ijesztő kifejezést mindjárt szemügyre vesszük közelebbről is). Az egész rendszer központi háttérfogalma azonban a szükséglet – hasonlatosan az EMK-hoz.

Young és munkatársai klinikai tapasztalataik alapján a következő érzelmi alapszükségleteket nevezik meg:

1. Biztonságos kötődés, elfogadás, gondoskodás
2. Autonómia, kompetencia, én-azonosság (identitás) érzése
3. Reális keretek (határok) és önkontroll
4. A szükségletek és érzelmek kifejezésének szabadsága
5. Spontaneitás és játék

Az alapszükséglet kifejezés arra utal, hogy a felsorolt szükségletek kivétel nélkül minden emberben jelen vannak kora gyerekkortól fogva – persze az egyedi, hogy kiben melyik milyen intenzitással. Az egészséges felnőtt embert arról lehet megismerni, hogy megvan a képessége, hogy e szükségleteit adaptív módon kielégítse.

Álljunk meg egy pillanatra az adaptív szónál. A kifejezés, ha máshonnan nem is, egy könyvnek a filmre adaptálásából, azaz alkalmazásából ismerős lehet. A pszichológiában az adaptív mint szakkifejezés azt jelenti: a környezethez való alkalmazkodást elősegítő. Tapasztalataim szerint ehhez szükséges gyorsan hozzátenni, hogy az alkalmazkodás nem behódolást és önfeladást jelent. Aki télen melegen öltözködik, az nem „behódol” a környezetnek, hanem alkalmazkodik hozzá. Aki Angliában a „balra tarts” elvét követi, az nem elvtelen önfeladásról, hanem egészséges alkalmazkodásról tesz tanúságot. Az adaptív viselkedés azt jelenti, hogy elősegíti az egyén (1) jóllétét és (2) fejlődését.

Ennek ellentéte a maladaptív, ami – értelemszerűen – olyan viselkedésre utal, amely gátolja a fejlődést, illetve szenvedést okoz az egyénnek (és alkalmasint környezetének) – de legalábbis nem célravezető a környezet által elé tárt probléma kezelésére. Aki télen egy szál pólóban vacog az utcán, és közben bőszen kurvaanyázik, hogy „Hű, de rohadt hideg van, ez felháborító!”, ahelyett, hogy felöltözne, vagy legalábbis bemenne egy fűtött épületbe, annak viselkedését maladaptívnak mondjuk. Nem állítjuk, hogy ez a viselkedés „rossz”, hogy „erkölcstelen” vagy „ostoba” – a „maladaptív” jelző használatával csupán azt állapítjuk meg, hogy nem célravezető az adott probléma kezelésére.

Tehát miről is van szó?

Az egészséges felnőtt ember tehát képes arra, hogy érzelmi alapszükségleteit adaptív módon elégítse ki. Ha valaki erre nem képes, annak megvan a maga oka. Young és munkatársai szerint gyermek- és serdülőkori élmények, tapasztalatok alakítottak ki az illetőben olyan diszfunkcionális, önsorsrontó érzelmi és kognitív mintázatokat, amelyek aztán a későbbi életben mind kiterjedtebben hatják át az egyén életét.

E mintázatokat nevezzük sémáknak. A gyermekkori eredet indokolja a korai, a diszfunkcionális, önsorsrontó jelleg pedig a maladaptív jelző használatát. Innen a fentebb már említett teljes elnevezés: korai maladaptív séma.

A séma szó önmagában nem negatív fogalom a kognitív pszichológiában (és leágazásaiban), hiszen csupán annyit jelent, hogy a megismerés során szervezzük, kötegeljük az információkat. Olvasás közben többnyire nem egyesével betűzzük ki a szöveget, hanem komplett szóképeket látunk és fogadunk be; ez sem más, mint sémák – azaz meglévő minták – alkalmazása a megismerés folyamatában. Mindazonáltal amikor a sématerápia szóhasználatában alkalmazzuk a séma szót, mindig valami negatívat értünk alatta: a korai maladaptív sémákat. Ennek oka nem holmi pesszimista emberszemlélet, hanem azon egyszerű ok, hogy a terápiás segítséget kérő klienseknél ezek okozzák a problémát.

A sématerápia nem hogy nem pesszimista, hanem nagyon is optimista szemléletű megközelítés. A sémákat nemes egyszerűséggel sebeknek (vagy az említett könyvben: csapdáknak) tekinti, és azt a célt tűzi maga elé, hogy e sebeket begyógyítsa, illetve a csapdákból kisegítse azt, aki beléjük ragadt. Ugyanakkor nincs szó hurráoptimizmusról: a klinikai tapasztalatok realitására alapozva Young és munkatársai legalábbis kérdésesnek tartják, hogy egy séma valaha is teljes mértékben meg tud-e gyógyulni. Szerintük olykor a begyógyult seb is felszakadhat, vagyis a gyógyulási folyamat után is megeshet, hogy a séma aktiválódik, és újra diszfunkcionális viselkedést eredményez. Ez a gondolat gyakorlatilag megegyezik a TA gumikötél fogalmával.

A sématerápia egyik legnagyobb előnye – szemben számos más pszichoterápiás megközelítéssel –, hogy a rendszer kulcsfogalma (jelesül a séma) nem csupán annyit mond el az emberről, hogy „juj, valami baj van”, hanem egy jól strukturált képet vázol fel róla. A számos klinikai tapasztalat alapján ugyanis a sémákat csokorba gyűjtötték és nevekkel látták el: az érzelmi szükségletek fent felsorolt öt nagy területének megfelelően öt ún. sématartományt azonosítottak be, ezeken belül pedig összesen 18 korai maladaptív sémát különítettek el. Mindegyik sémához kidolgozták a beazonosításához szükséges ismérveket, illetve a kezelésükhöz javasolt egyedi protokollt.

Az utolsó szó talán riasztó lehet: esetleg azt a benyomást kelti, hogy a sématerápiának nemcsak a tárgyát képezik ilyen-olyan sémák, hanem a kliensekhez való hozzáállása is sematikus. Szeretném leszögezni, hogy erről szó sincs. Amint már jeleztem, a sématerápia alapvetően integratív módszer, amely, bár valóban jól strukturált terápiavezetést tesz lehetővé, nem nélkülözheti a terapeuta karakánságát, rugalmasságát, kreativitását és humorát.

A sématerápia határozottan nem vonáselmélet: a látszat ellenére szó sincs arról, hogy az embereket 18 csoportba osztaná be (kékek, sárgák, pirosak, zöldek stb.). Mivel egy embernek 0-tól 18-ig akárhány aktív sémája lehet, ráadásul ezek különböző intenzitással képviseltetik magukat a személyiségben, bízvást kijelenthetjük, hogy minden egyes ember egyedi sémaprofillal rendelkezik – következésképpen a terapeuta részéről nagyfokú nyitottságot és egyedi bánásmódot követel.

Ha van rá igény, a jövőben szívesen írok részletesebben is az öt sématartományról, illetve az egyes sémákról.