Hosszasan tárgyaltuk az I. sématartomány 2. sémájának, a Bizalmatlanság–abúzus (Ma) sémának a lehetséges gyermekkori eredetét. Beszéltünk az abúzus szó jelentéséről, a gyermekbántalmazásról, a traumák természetéről, sőt még az emlékezeti torzításokról is. Egyvalamiről nem esett mindeddig szó: arról, hogy voltaképpen mi is az a Bizalmatlanság–abúzus séma.
Mark Twain és a macska
Az Ma séma alapja egy kognitív torzítás, nevezetesen a túláltalánosítás. Láttuk, hogy a séma gyermekkori hátterében olyan epizódokra bukkanhatunk, amikor a gyereket bántalmazták, kihasználták, becsapták, megalázták. Ez eddig egyedi tapasztalat. („Egyedi” akkor is, ha ismételt, annyiban, hogy konkrét). Sémává attól válik, hogy az ember az egyedi tapasztalatot úgy tekinti, mintha az a valóság egészére nézve érvényes információval szolgálna. Mark Twain szavaival:
A macska, ha egyszer ráült a forró kályhalapra, soha többé nem fog forró kályhalapra ülni. De hideg kályhalapra sem.
Akinek aktív az Ma sémája, annak alaphiedelme, hogy az egész világ egy forró kályhalap. Meg van győződve arról, hogy az emberekben nem lehet megbízni: hogy gyakorlatilag minden ember bántalmazza, kihasználja, becsapja és megalázza őt – vagy ha vannak is, akik eddig nem tették, azok is minden bizonnyal erre készülnek. Élete állandó készenlét és gyanakvás: igyekszik idejében felismerni és leleplezni mások hátsó szándékát, manipulatív üzelmeit.
Ma sémával az ember egyedül érzi magát, környezetétől elidegenedve. Jellemző érzése a tehetetlenség és reménytelenség – ugyanúgy, mint gyermekkorában, amikor még fizikailag volt képtelen megmenteni önmagát a bántalmazó személyektől. Emellett gyakori a szégyen és a bűntudat érzése, hiszen kicsi gyermekfejében egykor úgy állt össze értelmes, kerek egésszé a valóság, hogy „bántanak – tehát rossz vagyok”. (Főleg akkor, ha aktív a Csökkentértékűség–szégyen séma is.) E hiedelem felnőttkorban is elkísérheti az embert, és mindaddig megmarad, amíg a gyógyító, szerető környezet, avagy terápiás beavatkozás hatására szépen, lassan át nem íródik.
A bizalmatlan ember viselkedése
Mint minden sémára, a Bizalmatlanság–abúzusra is érvényes, hogy az ember háromféleképpen reagálhat rá.
Az első az elfogadás. Aki elfogadja az Ma sémát, az átengedi magát a hiedelemnek, miszerint az emberek valóban rosszak, valóban bántják (bántani fogják) őt, s mivel ez a helyzet, nem is érdemes küzdeni ellene. Az ilyen ember beletörődik a bántalmazásba, és csöndesen tűri, hogy a másik szavakkal vagy tettekkel abuzálja őt. Ha épp párválasztásról van szó, tudattalan képességeit latba vetve alkalmasint gondosan fel is méri, hogy a jelöltek közül ki az, akitől jó eséllyel megkapja majd naponta a maga erőszak-adagját, olyan mennyiségben, hogy az képes legyen fenntartani a gyerekkorban kialakított világképét. A „csöndes tűrés” olykor lehet csöndes lázongás is (amiről csak egy-egy barátnő vagy a „Kedves Naplóm” tud), de ölthet magára vallásos ideológiát is, pl.: „A szenvedéseimet egyesítem Krisztus szenvedéseivel, és fölajánlom őket szegény bűnös férjem megtéréséért.” Ez így nagyon autonóman hangozhat, holott valójában nem egyéb, mint a korai maladaptív séma elfogadása.
FIGYELEM!
Attól, hogy rámutatunk a tényre, miszerint a bántalmazás kétszemélyes történet, és hogy a bántalmazott személyisége is belejátszik ebbe a történetbe, korántsem akarjuk felmenteni a bántalmazót és az áldozatra hárítani a felelősséget! A pszichoterápia – így a sématerápia is – nem jogi és nem erkölcsi kérdéseket vizsgál, hanem gondolatok, érzések és viselkedések összefüggését modellezi, illetve igyekszik megváltoztatni diszfunkcionálisból funkcionálisba.
A magam részéről élesen visszautasítom azt a cinikus, szexista – és sajnos a magyar politikai életben is képviselt – hozzáállást, miszerint a megerőszakolt nő „kihívó viselkedése” vagy a megvert feleség „engedetlensége” (pl. hogy nem szült elég gyereket) magyarázza, sőt akár fel is menti az agresszort.
A második megküzdési stílus, mint tudjuk, az elkerülés. Az Ma séma esetében ez azt jelenti, hogy az ember – azon hiedelemnek engedve, miszerint egy intim kapcsolatban végső soron úgyis kihasználnák és bántanák – elkerüli az intim kapcsolatokat. Ezt sokféleképpen teheti: választhatja nyíltan a szingliséget, de az is „jó” megoldás, hogy a felszínen hatalmas erőket mozgósít annak érdekében, hogy párt találjon, de a megfelelő pillanatban ügyesen megfúrja a dolgot (hülyén öltözik fel, elfelejti a randit, mond valami vállalhatatlant stb.), és a végén ismét egyedül marad (jé, nahát).
Az elkerüléshez hozzátartozik a titkolózás is: ha Ma sémával küzdök, akkor jóllehet esetleg vannak barátaim, valójában egyikükben sem bízom meg igazán, falakat tartok fenn a kapcsolataimban. Mivel a hiedelmem az, hogy előbb-utóbb úgyis elárulnak, igyekszem ennek elejét venni: egyrészt, ami valóban fontos nekem, azt nem osztom meg senkivel; másrészt tesztelem az ismerőseimet, bizonyítékokat gyűjtök ellenük, hogy beigazolódjon a sejtésem: az illető tényleg nem méltó a bizalmamra. A tranzakcióanalízisben (TA) ezt a játszmát „Most rajtacsíptelek, te gazember!” néven ismerjük.
A harmadik megküzdési stílus a túlkompenzálás. Ennek normáját így lehetne megfogalmazni: „Használd ki őket, mielőtt ők használnak ki téged!” Valószínűsíthető, hogy a másokat kihasználó (megalázó, bántalmazó stb.) emberek jelentős hányada nem „gyárilag gazember”, hanem saját Ma sémáját kompenzálja túl – mintegy tovább dobva a kezét égető forró krumplit. Ezt a mechanizmust támogatja, ha a Büntető készenlét (Pu) séma is jelen van a személyiségben.
Jól ismert sztereotípia, hogy a szexuálisan bántalmazott gyermek felnőve maga is szexuális bántalmazóvá válik. Ez ebben a kategorikus formában bizonyítottan nem igaz. Az viszont kétségtelen, hogy ez is egyike a sorslehetőségeknek: a képben benne van, hogy egykori fájdalmai fölelevenedését a sémát túlkompenzálva – azaz valaki mást bántalmazva – próbálja megakadályozni.
A túlkompenzálás másik – lényegesen szociokomformabb, de így is maladaptív – fajtája, ha az egykori bántalmazott a bántalmazottak megmentője lesz. A „megmentő” szó ismerős lehet a TA-ból: a drámaháromszög egyik szerepét nevezik így, és – már ebből is következik – semmi köze az autonómiához. Jogvédők, civil szervezetek, önkéntes segítők között lehet találkozni ezzel a megküzdési reakcióval: Mi vagyunk a szemfüles és jó emberek, akik megakadályozzuk az agressziók agresszióját, megvédjük és támogatjuk az áldozatokat. Ebben az élethelyzetben könnyen kialakul egy olyan túlegyszerűsített világkép, amelyben minden ember vagy gonosz sápadtarcú, vagy szegény indián; vagy ártatlan nő, vagy potenciális gyilkos férfi, stb.
Két saját megfigyelés
Ezek tényleg csak megfigyelések, nem pedig ellenőrzött kísérletek. Két viselkedésről van szó, amit többször megfigyeltem munka közben. Nem azt állítom, hogy e viselkedések nélkül ne lehetne valakinek Bizalmatlanság–abúzus sémája, sőt még azt sem, hogy aki e viselkedések valamelyikét produkálja, annak egész biztos, hogy van ilyenje. Annyit mondok csupán, hogy a saját munkámból nem emlékszem olyan kliensre, akinél úgy jelent meg e két viselkedés valamelyike, hogy közben ne lett volna nála aktív az Ma séma.
Az egyik viselkedés: a szembefordított fotel. Nálam az alapértelmezett elrendezés az, hogy a kliens egy dohányzóasztal hosszanti oldalára merőlegesen elhelyezett fotelban ül. Én az asztal rövidebb végénél ülök egy ugyanolyan fotelban, de nem merőlegesen az asztalra, hanem 45 fokkal a kliens felé fordulva:
Így a kliensnek bármikor lehetősége van a szemembe nézni – de nem kötelező. Emellett könnyen elérheti a kancsót és a számára kikészített poharat, illetve, ha van valami az asztalon, amivel tennivalója van (kérdőív, rajz, gyurma, plüssállat stb.), akkor ahhoz is jól hozzáférhet.
Ehhez képest vannak, akik azzal kezdenek minden ülést, hogy befordítják a foteljüket, szembe az enyémmel:
Ami engem ugyan nem zavar, azonban elgondolkodtat. Amikor adott esetben rákérdezek e „lakásátrendezés” okára, vagy nem kapok választ, vagy semmitmondót („így kényelmesebb”, „miért, baj?”). Mélyebb beszélgetés során azonban könnyen ki tud derülni, hogy a mögöttes ok, hogy így jobban a látóterében vagyok, hogy kontrollt gyakorol a helyzet fölött – egyszóval valami bizalomprobléma jelenik meg.
A másik viselkedés pusztán annyi, hogy miközben jegyzetelek beszélgetés közben, időről időre odasandítanak az ölemben tartott írótáblára, hogy vajon mit is írok fel éppen. Megesik, hogy valaki rá is kérdez: „Most mit írtál le?” Ilyenkor felolvasom (vagy meg is mutatom) neki, amit épp leírtam, ő pedig jó eséllyel csalódik, mert szemfüles megfigyelés vagy blikkfangos értelmezés helyett csupán a saját szavait hallja vissza (ha épp szó szerint jegyzeteltem), vagy az épp megbeszélt témáról írt rövid emlékeztetőt (pl. „sorskönyvi üzenetek, gátló parancsok”). Gondolom, nem kell bizonygatni, hogy e viselkedés is a bizalom elégtelen voltára utal.
Visszatalálás a bizalomhoz
Ez nehéz és lassú folyamat, de nem lehetetlen. A terapeutától teljes őszinteséget és hitelességet követel, hiszen az egyik elsődleges feladata, hogy mintegy hídként szolgáljon az abuzált, bizalmatlan kliens és az őt állítólagosan fenyegető külvilág között. Ez a munka nem tűri a titkolózást, a szakmai elefántcsonttoronyba való bezárkózást. Ha a terapeuta nyílt lapokkal játszik, akkor a kliens idővel megtanulhatja – megtapasztalhatja –, hogy lehetséges őszinte, bizalomteljes kapcsolat ember és ember között. S e mesterséges helyzetben megélt tapasztalatát konvertálhatja élete valós kapcsolataira is.
Emellett számos más dolgot is meg kell tanulnia. Elsősorban is különbséget tenni múlt és jelen, valamint a bántalmazó személy(ek) és a többi ember között. Vagyis be kell látnia – visszautalva Mark Twain szavaira –, hogy ez a kályhalap nem az a kályhalap.
E tanulási folyamat korántsem arra irányul, hogy a kliens vakon megbízzon jelenének minden szereplőjében. A „mindenkiben meg lehet bízni” pontosan ugyanolyan maladaptív hiedelem, mint a „senkiben nem lehet megbízni”. A kliensnek azt a képességet kell elsajátítania, hogy miközben az „ártatlanság vélelmével” viszonyul környezetének tagjaihoz, felismerje a tényleges bántalmazás és kihasználás jeleit. Ennek révén képes legyen egyszer s mindenkorra kilépni az abuzív kapcsolatból (abbahagyva a bántalmazó partner mentegetését), és olyan partnert, illetve barátokat tudjon választani magának, akik méltók a bizalmára.
Hogy „méltó”, azt a begyógyult Ma sémájú kliens egyszerűen látja – nincs szüksége arra, hogy paranoid módon tesztelje családtagjait és ismerőseit. Ugyanígy, képes abbahagyni mások „megelőző jellegű” becsapását.
Röviden: megtanul nyíltan viselkedni, és e nyílt viselkedésben biztonságban érezni magát.
Utolsó kommentek