Az I. sématartomány sémái, mint láttuk, abban akadályoznak meg bennünket, hogy autonóm és hatékony módon elégítsük ki a biztonságos kötődés, az elfogadás és a gondoskodás iránti szükségletünket. Ugyanezen dallam különböző szólamait különböző hangszerek szólaltathatják meg. Ezekből eddig néggyel ismerkedtünk meg:

„Előbb-utóbb mindenki elhagy, magamra maradok” – mondja az Ab séma.
„Az emberekben nem lehet megbízni, minden ember bántani akar, még az is, aki látszólag a javamat akarja” – mondja az Ma séma.
„Nincs senki, akire számíthatnék: aki gondoskodna rólam, aki megértene, aki megvédene” – mondja az Ed séma.
„Nem vagyok elég értékes ahhoz, hogy bárki is szerethessen” – mondja a Ds séma.

E dallamnak van egy ötödik szólama is. E szólamot úgy nevezzük: Társas izoláció–elidegenedettség; betűjele Si, amely az angol Social Isolation–Alienation rövidítése.

Senki sem sziget

Vannak nagyon szerethető közhelyek. John Donne (1572–1631) jól ismert sorai is ilyenek:

Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.

Ugye, milyen egyértelmű szavak? Mégis, az egyértelműség mindig gyanús. Egy kliensem mesélte, hogy a pár évvel fiatalabb öccsét kezdettől fogva, fenntartások nélkül imádta. Majd más kontextusban felidézte a régmúltból a máig a fülében csengő szülői mondatokat: „Szeretned kell az öcsédet!” Én erre ártatlan pofával bekérdeztem: ha egyszer magától és láthatóan szerette az öccsét, ugyan, mi lehetett a célja ennek a szülői felszólításnak? És itt valami átkattant benne: elkezdett emlékezni, régi eltemetett érzésekhez hozzáférni, amelyek mind azt tanúsították, hogy bizony az öcsike iránti szeretet korántsem volt mindig lángoló és magától értetődő.

Csak azért lehet értelme leírni (aztán évszázadokon át agyonidézni) azt, hogy „senki sem sziget”, mert bizony vannak, akik számára ez korántsem evidencia. Vannak, akik saját magukra úgy tekintenek, mint akik különállóak, mint akik el vannak szigetelve... Kiktől is? Hát „a többiektől”.

Séma és variációk

Az Si séma tehát ezt mondja: „Nem vagyok olyan, mint a többiek, nem tartozom közéjük.” A szólam pedig beilleszkedik a nagy dallamba: az egyén azt éli meg, hogy nem tud biztonságosan kötődni, nem kap elegendő gondoskodást, törődést, szeretetet. Hogy is kapna, hisz mindez csak nekik jár, akik odabent vannak.

A körön kívül

mindenképpen a körön kívül
kopottan korszerűtlenül
mint februárvégen burukkoló gerle
ha kell ha nem újulást jelezve
nem figyelve hóra fagyra
lenni a március rabja

mindenképpen kívül a körön
aztán úgyis jön ami jön
születtünk voltunk lázban égtünk
felértük-e a kicsinységünk
értettük-e a világ minden
atomja itt hal ízeinkben

a körön kívül mindenképpen
feladva mindent csak a reményt nem
akárha követ görgetve hegyre
lerogyva fölállva visszaesve
tudva nincs kudarc nincsen érdem
nem lesz ki helyettünk újra éljen

(Birtalan Ferenc)

Mi mindentől szorulhat valaki „a körön kívülre”? Végtelenek a lehetőségek, hiszen, noha valamennyien pontosan ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek, mégis radikálisan különbözünk tőlük. Akinek aktív az Si sémája, az vak az azonosságra, és csak a különbséget veszi észre – jelentkezzen az akár az átlagostól eltérő...

...tehetségben,
...intelligenciában (legyen az alacsonyabb vagy magasabb),
...származásban,
...alacsony vagy magas társadalmi státuszban,
...testi adottságokban,
...betegségben,
...szexuális orientációban,
...nemi identitásban,
...etnikai hovatartozásban,
...vallásban
...szülői háttérben (alkoholista vagy elvált vagy örökbe fogadó szülők),
...foglalkozásban,
...kulturális érdeklődésben,
...értékrendben –

– egyszóval bármiben, ami alkalmas arra, hogy egy embert megkülönböztessen a csoport tagjaitól.

Tegyünk világossá valamit! Nem az a kérdés, hogy valaki birtokolja-e az adott tulajdonságot, vagy sem, hanem hogy arra miként tekint: adottságként, amellyel színesítheti és gazdagíthatja a közösséget – avagy falként, amely elválasztja őt a többiektől? A séma tehát nem arra vonatkozik, hogy valakinek van-e az átlagostól eltérő tulajdonsága, hanem arra, hogy az ilyen (valós, vagy akár csak vélt) eltérés kirekeszt a közösségből. Sémamentes forgatókönyv szerint lehetséges, hogy egy féllábú, színes bőrű, transznemű világítótorony-őr a leglazább partiarcként, autonóm módon – azaz görcsös igyekezet nélkül – illeszkedik be a legkülönbözőbb társaságokba.

A szigetlakó élete

Ha viszont aktív az illető sémája, akkor útja állandó kísérője lesz a szorongás és a magány érzése. Viselkedése pedig természetesen annak függvényében alakul, hogy a három megküzdési stílus közül melyik jellemzi őt leginkább.

Aki elfogadja a sémát, az a (tetszés szerinti) csoportban folyamatosan azt monitorozza, hogy miben különbözik a többiektől; a hasonlóságokat egyszerűen nem veszi észre (vagy ha igen, nem tulajdonít nekik fontosságot). Ellensúlyozandó a „normálisok” között megélt szorongását, előszeretettel köt ki végül valamilyen szubkulturális csoportban: legyen ez a cukorbeteg balkezesek önsegítő egylete, a piréz bevándorlók klubja, keresztény–meleg imacsoport vagy akár a Mensa HungarIQa.

A séma elkerülője nem megy társaságba: se átlagosba, se speciálisba. Otthon rendezgeti magányosan a bélyeggyűjteményét vagy beszélni tanítja a papagáját, olvas vagy tévét néz, esetleg kocogni vagy síelni jár, de lehetőség szerint egyedül. Ettől persze még lehetnek intim kapcsolatai: lehet harmonikus családi élete, lehetnek közeli barátai (hasonszőrűek vagy másmilyenek), akikkel jól érzi magát. Amit elkerül, az a csoport, a társaság.

A túlkompenzáló viselkedés szinten hasonló lehet, mint az, akit fentebb e szavakkal írtunk le: „A leglazább partiarcként, autonóm módon – azaz görcsös igyekezet nélkül – illeszkedik be a legkülönbözőbb társaságokba.” A különbség az, hogy túlkompenzáció esetén e mondatból törlendő az „autonóm módon” és a „görcsös igyekezet nélkül” kitétel. Hiszen éppen a séma aktivitása miatt emberünk folyamatosan azon kattog, hogy „más vagyok, de ennek ellenére beilleszkedek”, alkalmasint hatalmas rákészüléssel, erőnek erejével. Szemben a sémamentes másik emberrel, aki észleli ugyan a különbségeket, de nem ruházza fel őket mágikus erővel: nem tekint rájuk sem megmászhatatlan falként (elfogadás), sem megmászandóként (túlkompenzálás).

Visszatérés

Minél hosszabb ideje áll kint valaki sértődötten a ház előtt, a csillagokat nézve (és utálva), míg odabent zajlik az önfeledt buli, annál nehezebbnek és kínosabbnak éli meg, amikor mégis megpróbál visszasomfordálni. Ennek oka a kognitív disszonancia. A sémák, mint tudjuk, próbálják fenntartani önmagukat, próbálnak mind nagyobb teret szakítani maguknak a személyiségből. Minden egyes tapasztalat, amely alátámasztja azon hiedelmünket, miszerint mi „lényegesen mások vagyunk”, tovább mélyíti a sémát, amely aztán tovább generálja e tapasztalatokat...

A terápia célja, hogy ezt az ördögi kört megszakítsa. Nem azért, mert a különállás önmagában valami rissz-rossz dolog, hanem azért, mert a különállást kísérő permanens szorongás az, ami nem jó. Nem jó megélni, de nem is hasznos, mert hosszú távon megbetegíthet. A kör megszakítására a sématerápia szokásos módszerei állíthatók csatasorba.

A kognitív terápiás eszközök megkérdőjelezik azt a hiedelmet, hogy az észlelt különbség valóban alapvető lenne. A kliensnek fel kell ismernie, hogy egyedülállónak megélt tulajdonsága korántsem egyedülálló; meg kell tanulnia megtalálni és azonosítania a hozzá hasonlókat. Ezzel együtt be kell látnia, hogy el- és befogadásra nemcsak a vele egy cipőben járóktól számíthat, hanem léteznek átlagos tulajdonságú emberek, akik teljes nyitottsággal fogadják őt.

Nehézség lehet a kezelés során, ha a kliensnek nemcsak Si sémája van, hanem társul hozzá vagy egy Et séma (Feljogosítottság–grandiozitás), vagy egy túlkompenzált Ds (Csökkentértékűség–szégyen). Mindkettő azt mondathatja a klienssel: „Eszem ágában sincs csatlakozni a csoporthoz. Még hogy én?! Ehhez az aljanéphez?!” – Ha ez a helyzet áll elő, akkor óhatatlan, hogy előbb a háttérben lévő, a mélyebben nyugvó sémákat kell megdolgozni.

Ugyanakkor tény, hogy társadalmunkban a kirekesztés valóság; a kliensnek meg kell tanulnia világos különbséget tenni azon csoportok között, amelyek ténylegesen nem fogadják őt el mássága miatt (sőt alkalmasint bántalmazzák is miatta), illetve amelyek nyitottan állnak hozzá. A kognitív munkához mindig hozzátartozik, hogy képesek legyünk elkülöníteni saját pszichés sérüléseinket a társadalom patológiájától. Ha zsidóként, romaként vagy melegként idegenül érzed magad bizonyos pártok rendezvényein, akkor nem biztos, hogy te vagy a hülye. A terápiás munka adott esetben arra is irányulhat, hogy a kliens abbahagyja, hogy – túlkompenzáló módon – olyan szekér után szaladjon kétségbeesetten, amely nem hogy nem veszi fel, de amelyről vasvillával bökdösnek felé.

A viselkedésterápiás módszerek arra irányulnak, hogy a kliens képes legyen fokról fokra feladni elkerülő magatartását, és kis lépésenként kipróbálja, hogy milyen az, ha mégis tagja a csoportnak. E munka fontos része lehet a kommunikációs készségek és szociális kompetenciák fejlesztése, alkalmasint az erőszakmentes kommunikáció gondolatvilágának elmélyítése és annak gyakorlása. Ugyancsak szükség lehet, hogy a változás folyamatában a kliens kezében legyen valamilyen eszköz, amellyel képes a szorongását kezelni: elmulasztani, vagy legalábbis viselhető mértékűre redukálni. Ez lehet az autogén tréning vagy valamilyen más relaxációs módszer, de szélsőséges esetben indokolt lehet valamilyen gyógyszer alkalmazása is. (Ez utóbbi megítélése természetesen az orvos kompetenciájába tartozik.)

Az élményeken alapuló technikák egyike lehet egy olyan imaginációs gyakorlat, amikor a kliens módosult tudatállapotban felidézi a gyerek- vagy serdülőkori kirekesztést, és valamilyen módon – például az NLP-ből ismert Change history technikával – átírja a történteket. Másik lehetőség, hogy elképzeli az őt befogadó csoportot: azt, hogy kezdeti szorongása és kívülállása hogyan oldódik fel lépésről lépésre, és hogyan integrálódik végül a csoportba. Az imaginációban átélt siker erőforrásként szolgálhat aztán egy későbbi viselkedésterápiás házi feladathoz, amikor is lehetősége nyílik arra, hogy az elképzelteket a való életben is kipróbálja.

A terápiás kapcsolat kézben tartása során fontos, hogy a terapeuta kitartóan mutasson rá mindazon tulajdonságokra, amelyekben ő és a kliens egyeznek, illetve ráirányítsa a figyelmet azon tapasztalatokra, amikor kettejük különbözősége – a kliens vélhető várakozásai ellenére – nem gátolta a párbeszédet, a megértést, a közös munkát.