(A mellékelt képen piros X-szel jelölt galamb bármelyik pillanatban szívinfarktust kaphat, és ez nagyon komoly következményekkel járhat. De erről majd később.)

Kezdjük egy idézettel:

„Élet: nemi érintkezés útján terjedő fertőző betegség, melynél a halálozási arány 100%.”

Fogalmam sincs, mi az idézet forrása, de szinte mindegy is. A gondolat, miszerint a halál elidegeníthetetlenül hozzátartozik az élethez, az emberi kultúra legnagyobb közhelye, és a legváltozatosabb formákban találkozunk vele nap mint nap, közmondásoktól internetes bölcsességeken át a legmagasabban kvalifikált szépirodalomig.

Az tehát, hogy előbb-utóbb mind meghalunk, tény. Az is világos, hogy e ténynek általában kevéssé szoktunk örülni. Mi több, az egzisztenciális pszichoterápia arra is rámutat, hogy hétköznapi szorongásaink jelentős részének forrása nem más, mint a – többnyire nem tudatosult – halálfélelem. Ha viszont így van, ha ez ilyen általános, akkor miért nem egyetemes emberi tulajdonságról beszélünk? Miért egy bizonyos sémáról, amelyről tudjuk, hogy az egyes emberben vagy kialakul, vagy nem?

Azért, mert az életünket átszövő halálszorongás nem válik mindannyiunknál szervezőelvvé, azaz nem uralja szükségszerűen a viselkedésünket. Ahhoz, hogy ez megtörténjék, ki kell alakulnia bennünk egy olyan kognitív–érzelmi mintázatnak, amely megakadályozza, hogy teljes életet éljünk, s mint ilyen, érthető okból kap helyet a Károsodott autonómia és teljesítőképesség sématartományban. A séma neve Sérülékenység–veszélyeztetettség; betűjele Vh, az angol Vulnerability to Harm or Illness kifejezés alapján.

A világ veszélyes

A fentieknek látszólag ellentmondva, a Vh séma központi gondolata nem a halál, hanem általában a katasztrófa. Ez lehet bármilyen szörnyűség: betegség, természeti csapás, bűncselekmény, baleset, anyagi csőd, idegösszeomlás, megőrülés stb. Valami, ami rajtaütésszerűen bármikor bekövetkezhet, és ha itt lesz, akkor nem tudunk megbirkózni vele.

A sémához tartozó érzelem a szorongás. Van, akinél ez enyhe félelmet jelent; van, akinél komplett pánikrohamot.

Az, hogy mindeme rettegés végső gyökere valójában az ember eredendő tehetetlensége a múlandósággal szemben, csupán egy értelmezési lehetőség, amely nem következik a sématerápia belső rendszeréből. A sématerápia csak annyit mond, hogy Vh sémával a világot nem egy kellemes, biztonságos, barátságos helynek látjuk, hanem kifejezetten veszélyesnek, ahol bármely sarokból ránk vetődhet valami olyan borzalom, amellyel szemben képtelenek leszünk megvédeni magunkat. Ne feledjük: a II. sématartományban járunk, amelynek lényege olyan elemi szükségletek deficitje, mint az autonómia, a kompetencia és az én-azonosság érzése.

Gyerekkorból tudjuk

Azt, hogy a világ veszélyes, gyerekkorból tudjuk. A Sérülékenység–veszélyeztetettség sémának alapvetően háromféle eredete lehet.

Az egyik lehetőség a trauma: ez esetben valóban ért minket kiskorunkban valami olyan csapás, amellyel szemben húsba vágóan átélhettük a tehetetlenségünket. Engem például úszni nem tudó kölyökkoromban a Noki nevű rosszfiú váratlanul és ok nélkül belökött a Balatonba a lellei stégről, és jóllehet a víz ott bajosan lehetett mélyebb fél- vagy egy méternél, azon rettenetesen hosszú idő alatt, amit a víz alatt töltöttem (nem tudom, öt másodperc volt-e vagy negyven), ötéves létemre egy pillanat alatt egzisztencialista filozófussá értem, és pontosan tudtam, hogy itt most nekem harangoztak. Ettől kezdve meg evidens tudásom volt arról, hogy az élet és a világ egy hatalmas, ámde ingatag stég, és bármelyik pillanatban mögém lopakodhat – atrocitás, betegség, baleset vagy nyilvános megaláztatás képében – egy vicces kedvű Noki, és beletaszíthat az ismeretlen mélységbe. Vagyis ez a kezdeti tapasztalat jó alapul szolgált nálam a séma kialakulásához. Ha ilyen élményből az ember aztán többet is begyűjt, a séma megszilárdul, és viselkedésformáló tényezővé válik. (Tegyük hozzá, hogy a további tapasztalatok már nem okvetlenül teljesen véletlenszerűek: meglévő sémáink tudattalanul is úgy irányítják lépteinket, hogy elébe menjünk olyan élethelyzeteknek, amelyek aztán jó eséllyel megerősítik a sémát.)

A téma megértéséhez egy saját versem idézésével szeretnék hozzájárulni. Akinek ennyi személyesség túl sok, vagy nem szereti a verseket, nyugodtan ugorja át.

Nem a méret számít


ami biztos
a szürke és a por

gyárudvar
folyton ez ugrik be

pedig kizárt
hisz gyárudvaron
nincs gyümölcsfa se szőnyegporoló

mégis ez ugrik be
gyümölcsfa vagy szőnyegporoló

ülök
a kettő közül valamelyiken
magamra hagyva
lábam lógatom
és bőgök tehetetlenül

ez ugrik be
lábam lógatom és bőgök tehetetlenül

pedig kizárt
mert a szürke és a por legfeljebb egy építési telek lehet
alig pár utcával kijjebb az Ismert Világtól
és építési telken
nincs gyümölcsfa se szőnyegporoló
akkor viszont miről lógatom a lábam

ami biztos tehát
a szürke és a por
és hogy bőgök
magamra hagyva
tehetetlenül

a nagyfiúk megvertek-e
mielőtt röhögve továbbálltak
harmincöt év után egyrészt kinyomozhatatlan
másrészt mindegy hisz a lényeg
hogy magamra hagytak bőgve
a szürkében a porban
kívül az Ismert Világ határain

a nagyfiúk osztálytársak
sem idősebbek se nagyobbak
de közhely hogy nem a méret számít
a nagyfiúk mindig nagyfiúk voltak és maradnak

és baktatok minap kifliért a boltba
a sarkon három kölyök villog menő cuccban
osztják az észt fennhangon
talán ha tízévesek
de vitathatatlanul nagyfiúk

és visszarettenek
vissza harmincöt évet
a gyárudvarra ami nem gyárudvar
s bár faarccal somfordálok el a nagyfiúk mellett
valójában a gyümölcsfán vagy szőnyegporolón ülök
ami nem gyümölcsfa nem szőnyegporoló
lábam lógatom
ugyan miről
bőgök tehetetlenül
kívül az Ismert Világ határain
magamra hagyva
a szürkében
a porban

A másik lehetőség az, hogy trauma nem történt ugyan, a szülők azonban folyamatosan lebegtették a gyerek előtt a trauma lehetőségét. A gyakorlatban ez egyszerűen túlaggódásban nyilvánul meg. Anya és apa folyamatosan azt kommunikálják a gyerek felé, hogy „kicsi vagy, törékeny vagy, borzasztóan kell vigyázni magadra, úristen, nehogy baj legyen (de hát úgy is lesz, szegénykém)”.

A féltő szavak mellett szerepet kaphatnak a keretek és szabályok, amelyek révén a gyereket rövid pórázon tartják: iskola után egyenesen haza kell mennie, és mivel anya tuja, hogy az út 17 percig tart, ha – egyébiránt jövőre érettségiző – magzata 19 perc alatt ér haza, biztosra vehető a számonkérés, amelynek elsődleges narratívája nem a „rossz vagy”, hanem a „jaj, halálra izgultam magam”. Buli, tábor, kirándulás és egyéb pokoli elfoglaltságok természetesen fel sem merülhetnek. Születésnapra esetleg eljöhet néhány osztálytárs kakaózni, de lehetőleg hozzák magukkal az oltási könyvecskéjüket.

Satöbbi, satöbbi. Felnőtt korára a gyerek megtanulja, hogy jobb neki, ha ki se teszi a lábát a lakásból; biztonságot – ha ugyan – csak az anyja szoknyája nyújthat neki.

A harmadik lehetőség, hogy nincs trauma, a szülők sem óvták túl a gyereket – de egyszerűen elé élték, hogy a világ igenis veszélyes hely. Vagyis a szülők valamelyike (vagy mindkettő) olyan viselkedésmintát nyújtott a gyereknek, hogy azt modellként véve óhatatlanul kialakult benne is az adott viselkedést generáló séma.

Tudjuk, hogy ez a sémavezérelt viselkedés alapvetően háromféle lehet:

Elfogadás, elkerülés, túlkompenzálás

Aki elfogadja a Sérülékenység–veszélyeztetettség sémát, annak az élete valódi rettegés. És mindent meg is tesz annak érdekében, hogy ez így maradjon. Kéjesen veti rá magát a terrorcselekményekről, légi katasztrófákról, új járványokról szóló hírekre; számára ez az a drog, amelynek napi adagolása révén szinten tarthatja (sémájával azonosított) önmagát.

Társaságban előszeretettel mesél orvosi műhibákról, és jóleső borzongással hallgatja mások „lerobbantunk a préri közepén, és a legközelebbi település harminc kilométerre volt” jellegű történeteit. Nettó jövedelme valós nagyságától teljesen függetlenül attól szorong, hogy tönkre fog menni, a híd alá kerül, éhen hal. Vagy ha nem az „anyagiak”, hanem az „egészség” nevű hangszeren játssza ugyanezt a dallamot: hiába kapja kézhez a sokadik orvostól a sokadik negatív leletét, lelke mélyén tudja, hogy a kivizsgálás nem volt pontos, nem volt teljes, valamit félrenéztek, összecserélték a leleteit, és valójában igenis ott dolgozik benne a halálos kór. Vagy ha nem benne, akkor a házastársában. Vagy a gyerekében. Vagy valami ilyesmi...

A séma elkerülője nem megy olyan helyekre, amelyeket nem tart tökéletesen biztonságosnak. Konkrét fóbiákat alakít ki: betegesen fél a kutyától, póktól, zárt helyektől, nyílt terektől, közlekedéstől. A mértékben itt is hatalmas egyedi különbségek lehetnek: amíg a skála egyik végén csak az van, hogy „este nem megyek le egyedül vásárolni”, addig a másik végén egy gyakorlatilag zombi életforma található: az egyén ugyan él, vegetál, de nem megy sehová, nem találkozik senkivel és nem csinál semmit – mert így talán megóvhatja magát a veszélytől. Ellenben igen szép forgalmat biztosít a nyugtatókat, szorongáscsökkentőket és altatókat forgalmazó gyógyszercégeknek.

A veszély elkerülésének egy másik módja a mágia alkalmazása. Ez alatt most nem Harry Potter világára gondolunk, hanem a kisgyermekkori gondolkodás egy sajátosságára. Ebben a gondolatvilágban minden mindennel összefügg, ezért látszólag teljesen értelmetlen cselekedetek ártó vagy védő hatással bírhatnak. Ismét egy verset idézek illusztrációnak, mégpedig édesapám, Birtalan Ferenc Csak kékre lépj című kötetének címadó darabját:

Ugrató


Díszburkolat, színes kövek,
csak kékre lép egy kisgyerek:

          nagykanál és villa kés
          krumpli fő estére kész
          kés villa és a nagykanál
          jó annak aki megtalál
          kés nagykanál a villa és
          vacsora lesz estére kés
          nagykanál fő a krumplival
          ha nem harapsz rá nem zavar
          aki vigyáz s csak kéket ér
          megkapja azt mit érte kér
          kanál kell krumpli villa kés
          kék kék után nincs tévedés
          asztalon krumpli kés kanál
          míg kék a kocka nincs halál

Három órakor, álomidőben
hova szaladhatsz, kisfiú, tőlem?

„Míg kék a kocka nincs halál” – az ilyen, félig-meddig tudatos rítusok sok gyerek életében megjelennek egy időben, főleg akkor, amikor a külső környezet valamiért kiszámíthatatlanná válik számukra (iskolába kerülés, új tanító néni, iskolaváltás, kistestvér születése, szülők válása, egy családtag halála stb.). Legtöbbjüknél azonban a fejlődés során ez magától visszaszorul, és kialakul a képesség a vélt és valós veszélyek megkülönböztetésére, illetve az utóbbiakkal szembeni ténylegesen hatékony védekező mechanizmusok kiépítésére.

Akinél azonban kialakul a Vh séma, az felnőtt korában is számos mágikus rítussal, kényszercselekedettel próbálja kiszámíthatóvá és biztonságossá tenni az őt amúgy fenyegető világot, és elhárítani a bajt oly módon, hogy az írómappát az asztal szélével párhuzamosan teszi le (lehetőség szerint a sarokra, mindkét széltől egyforma távolságra); és lehet, hogy ezt leplezendő, a tollat feltűnő lazasággal dobja rá a mappára – ahogy esik, úgy puffan –, de a lelke mélyén örül, ha sikerül vele a mappa mértani közepére találnia. (Igen, a klienseim most nyugodtan röhöghetnek.)

Aki túlkompenzálja a Vh sémát, annak is a világ veszélyessége a szervezőelv az életében – csak épp a veszélyekre ő látványosan fittyet hány. Hangsúlyozom: látványosan. Extrém sportokat űz, túlélő túrákra jár, de legalábbis kigombolt kabáttal és sapka nélkül jár télvíz idején. Ő dacol a veszéllyel, szembeszáll vele – és éppen ezáltal tartja középpontban, marad rabja, ahelyett, hogy szabadon, autonóm módon élne.

Egy biztonságos világ felé...

Fent már volt egy félmondatnyi utalás arra, hogy merre van a kijárat ebből a hiedelemrendszerből: „kialakul a képesség a vélt és valós veszélyek megkülönböztetésére, illetve az utóbbiakkal szembeni ténylegesen hatékony védekező mechanizmusok kiépítésére”.

Túl a séma gyerekkori eredetének feltárásán, illetve a múlt és jelen tudatos szétválasztásán, a Sérülékenység–veszélyeztetettség séma gyógyítása során ez a két tényező a terápia két oszlopa: annak fokozatos beláttatása, hogy a baj bekövetkeztének esélye lényegesen alacsonyabb, mint amekkorának azt a kliens becsüli; illetve felkészülés arra, hogy amennyiben valamilyen baj tényleg bekövetkezik, akkor melyek azok az adaptív megküzdési stratégiák, amelyeket a kliens képes alkalmazni. Utóbbi jellegzetes viselkedésterápiás feladat, amelyben az elkerülő és túlkompenzáló viselkedések szisztematikus leépítése mellett szerepet kaphat valamely szorongásoldó technika elsajátítása is.

Ami az előbbit illeti, vagyis a valószínűség becslésének módosítását, ez vegytiszta kognitív munka. A sémában érintett klienseimnek ilyenkor szoktam elmesélni az infarktusos galamb történetét, ami egyébként nekem magamnak – mint a fentiekből kiderülhetett: e séma által érintettnek – is nagy segítséget jelentett a saját félelmeimmel való megküzdésben.

Az infarktusos galamb

A galamb madár, és mint ilyen, gerinces állat. E minőségében rendelkezik vérkeringéssel és az azt pumpáló szívvel. Márpedig akinek szíve van, az szívinfarktust is kaphat. Előjel nélkül, bármikor. Igaz ez a galambra is, amely épp a fejed fölött száll el. Márpedig ha egy épp a levegőben lévő galamb infarktust kap, akkor egyetlen viselkedés várható el tőle: lezuhan.

Képzeld csak el: sétálsz az utcán, gondtalanul dudorászva, és egyszer csak a magasban repkedő galamb infarktust kap, lezuhan, és egyenletesen gyorsuló sebességgel, teljes testtömegével talál téged fejen. Hogy beszakad-e a koponyád, és ettől halsz meg közvetlenül, vagy az autó gázol el aztán, amely alá az agyrázkódásod következtébe bezuhantál, már nem számít. A lényeg, hogy a végzet lecsapott rád – egy a fejedre zuhanó, infarktusos galamb képében.

Megtörténhet? Meg – ez egy pillanatig sem vitás. Hogy hány tényezőnek kell egybeesnie ahhoz, hogy ez megtörténjen, s hogy e tényezőknek mekkora az esélyük egyenként, illetve egymással összeszorozva, egyelőre hagyjuk. A lényeg, hogy az infarktusos galamb általi halál elvileg egyike a minket fenyegető lehetőségeknek. Jogos igény tehát, hogy védekezzünk ellene. De hogyan?

Az egyik, amit tehetünk, hogy imádkozunk a galambok tartós, jó egészségéért, és bízunk abban, hogy a Gondviselés erős szívvel és hosszú élettel áldotta meg őket.

A másik, ennél pragmatikusabb lehetőség, hogy éjjel-nappal, télen-nyáron, esőben és napsütésben nyitott esernyővel a fejünk fölött közlekedünk. Az infarktusos galamb ugyan jó eséllyel átszakítja majd az ernyőt, de az tompít annyit a madártest zuhanásán, hogy kisebb sérüléssel megúszhatjuk.

Megvan hát a megoldás – vagy mégsem?

Az a baj az állandó ernyőtartással, hogy sokba kerül. Nem pénzben, hanem energiában. Fárasztja a kart, ami hagyján, de lefoglalja a kezet, és így számos tevékenységtől elesünk. A remélt haszon (pontosabban az elhárított kár) nyilvánvalóan felbecsülhetetlen, mégis legtöbben úgy érezzük: túl nagy ez a biztosítási költség ahhoz, hogy megfizessük. Ha azt mérte ránk a sors, hogy egy infarktusos galamb okozza a vesztünket, ám legyen, de járkáljon emiatt nyitott ernyővel egy életen át az, akinek hét anyja van. Inkább a halál.

És ez a lényeg, amit meg kell értenünk. Az univerzum törvényeinek szeszélyes összjátékának következtében elvileg bármilyen esemény bekövetkezhet, ha még oly csekély valószínűséggel is. Miközben olvasod ezt a szöveget, a monitorod részecskéi minden további nélkül átrendeződhetnek három leveli békává, akik brekegve tovaugrándoznak. Ennek valószínűsége erősen a nullához tart (bár nem nulla). Ennél sokkal valószínűbb, hogy előbb-utóbb meghalsz. (Ennek valószínűsége pontosan 1.)

Életünket e két valószínűség – a „szinte semmi” és a „tökéletesen biztos” – között lavírozva kell leélnünk. Lavírozás közben vannak értelmes lépések, amelyeket megtehetünk bizonyos veszélyek elhárítása érdekében, és amelyeket érdemes is megtennünk. Amit minden esetben mérlegelnünk kell, az két tényező: 1. a veszély bekövetkeztének tényleges esélye (szemben a sémáink sugallta intuícióval), illetve 2. a biztosítás költsége.

Tűz-, víz-, földrengés- és lopáskárra általában érdemes bebiztosítani a házat. Ha viszont a biztosítási ügynök felajánlja a földönkívüliek támadása esetére szóló kiegészítő biztosítást is, akkor arra – jelenlegi ismereteink alapján – racionális válasz mind a „köszönöm, ezt a pénzt inkább olyasmire költöm, ami élvezetesebbé teszi az életemet”, mind a „menj te a fenébe”.

Ugyanezen két mondatot időről időre elmondhatjuk a saját sémáinknak is, ha azok olyan viselkedésre akarnak épp rávenni, amelyek a fájdalom csökkentésével hitegetnek ugyan, valójában azonban elzárnak minket az élet élvezetétől, az autonómiától és a boldogságtól.