Korábban már írtam, hogy az egészségre/betegségre számos különféle definíció létezik. Abban az írásban a TA autonómia-fogalmát említettem. Most egy másik megközelítést ajánlok. Ez nem egy pszichológiai iskola szabatos definíciója, inkább egy könnyen elvégezhető gyorsteszt. Arra nézve, hogy „alapvetően rendben” vagyunk-e, vagy sem. Persze ettől még áll mögötte elméleti alapvetés, méghozzá nem más, mint Fritz Perls ún. Gestalt-terápiája. A Gestaltról terveim szerint máskor majd írok bővebben, most csak a „teszt” álljon itt.

Sietek leszögezni, hogy e „tesztet” nem Perls találta ki, és a pszichológia kritériumrendszere szerint egyáltalán nem tekinthető tesztnek, hiszen nincs standardizálva, nem mérte be senki sem az érvényességét (validitás), sem a megbízhatóságát (reliabilitás). Ennek ellenére az egyén önismerete számára hasznos állapotfelmérő eszköznek gondolom.

Elöljáróban még annyit, hogy a címben írt kérdés nyilvánvalóan egy közhelyes kérdés (miszerint „Miért vagyunk a világon?”) parafrázisa, amely kérdésre számos válasz létezhet, kezdve a katolikus katekizmus válaszától („Azért, hogy Istent megismerjük, őt szeressük, parancsait teljesítve neki hűségben szolgáljunk, és így eljussunk az örök életre.”) egészen Ábel jól ismert válaszáig („Azért, hogy valahol otthon legyünk benne.”). Erősen valószínűsíthető, hogy az e kérdésre adott (a fenti és az azokhoz hasonló) kategorikus válaszok egyszerűen kizárják egymást. Amennyiben a világban való létünknek van egy bizonyos célja, akkor ez nyilván valami, nem pedig valami más.

Ahelyett, hogy alább e cél mibenlétét firtatnánk (vagy azt, hogy létezik-e egyáltalán ilyen cél), szögezzük le, hogy bizonyos dolgokról csaknem bizonyosan kijelenthetők, hogy nem azért vagyunk a világon. Banális példával élve: nem azért vagyunk a világon, hogy kecsesen röppenve virágról virágra, mézet termeljünk. Egy kevésbé banális példa (és ezzel vissza is kanyarodunk a tárgyhoz): nem azért vagyunk a világon, hogy egymás elvárásainak eleget tegyünk.

Ebből az állításból továbbra sem tudjuk meg, hogy miért vagyunk – ellenben ha ezt átgondoljuk, és a benne foglalt igazságot magunkév tesszük, rengeteg fölösleges stressztől megkímélhetjük magunkat.

Nem azért vagyunk a világon, hogy egymás elvárásainak eleget tegyünk.

Az ún. erőszakmentes kommunikációnak (EMK) alaptézise, hogy amennyiben egy ember azt választja, hogy valamilyen módon kapcsolódni kíván egy másik emberhez, akkor – a Homo sapiens képességeit tekintve az áldatlan körülmények dacára is – van lehetőség arra, hogy a kettejük közötti kapcsolódás ne az egyik fél metszőfoga és a másik fél nyaki ütőere kölcsönhatásában valósuljon meg, hanem a mindenkiben mélyen gyökerező emberi szükségletek és a belőlük fakadó érzések szintjén, vagyis – jelképesen fogalmazva – a szív szintjén.

Ez a kimenetel egy lehetőség. Egy lehetőség, amelyre az EMK alapjait megfogalmazó Marshall B. Rosenberg azt mondja, hogy megvalósulhat. És ha megvalósul, akkor a két ember egymás kölcsönös gazdagításának forrásává válhat.

A lehetőség viszont nem szükségszerűség. Okos és racionális dolog, ha az ember megtesz bizonyos erőfeszítéseket azért, hogy egy kapcsolat megvalósuljon (elmélyüljön, kiteljesedjen stb.). Ellenben ostoba és irracionális dolog, ha az ember foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy egy kapcsolat megvalósuljon (elmélyüljön, kiteljesedjen stb.).

A nem (elég jól) működő kapcsolatokhoz foggal-körömmel való ragaszkodás általában kétféleképpen nyilvánulhat meg: vagy görcsösen meg akarunk felelni valaki (képzelt vagy valós) elvárásainak, és rettegünk, hogy mi lesz, ha ez nekünk nem sikerül, vagy ellenkezőleg: azt várjuk el a másiktól, hogy ő feleljen meg a mi elvárásainknak, és dühösek vagyunk, ha ez neki nem sikerül. Ilyen alapállásból persze minden próbálkozás eleve kudarcra van ítélve, és minél görcsösebb a szándék, annál több feszültséget generál.

Fritz Perls ezt a gondolatot egy rövid szövegben foglalta össze, amit klienseivel gyakran elmondatott, és amely a köztudatban azóta Gestalt-ima címen szerepel. Az általam kreált „teszt” pedig a következő:

Ülj le egy székre, és tegyél magad elé egy másik széket. Képzelj bele egy számodra fontos embert. Ez lehet az apád, anyád, fiad, lányod, testvéred, férjed, feleséged, szeretőd, kollégád, főnököd vagy bárki más. Ha sikerült odaképzelned, akkor szépen, tagoltan mondd el neki fennhangon a Gestalt-ima szövegét, odafigyelve minden mondatra. Közben figyeld az érzéseidet, hogy vajon nyugodtan, őszintén, jó érzéssel vagy-e képes arra, hogy az adott mondatot kimondd. Ha képes vagy rá, akkor megállapíthatod, hogy az adott személlyel „alapvetően rendben vagy”. Ez esetben sorra veheted a következő személyt. S ha a teszt valamennyi, számodra fontos személlyel elvégezve negatív volt, akkor valószínű, hogy nagy gubancok nincsenek az életedben. Vagy ha igen, akkor van elegendő erőforrásod arra, hogy meg is oldd őket. Ha nem vagy rá képes, akkor figyeld meg, hogy a szöveg melyik részének az őszinte kimondása ütközik nehézségbe. Melyik pontnál szólal meg benned egy belső hang: „Nem ez nem igaz, ezt így nem fogadom el!” E pontot később átgondolva sok mindent megtudhatsz és megérthetsz az adott személyhez fűződő kapcsolatod irreális voltáról.

A Gestalt-ima szövege a következő: