Noha sem az intelligencia, sem az IQ fogalma nem kapcsolható közvetlenül a pszichoterápia témájához, mindkét kifejezés elég szilárdan (és elég sok tévedéssel terhelten) jelen van a köztudatban ahhoz, hogy legalább röviden foglalkozzunk velük.

Kezdjük azzal, hogy sokan úgy hiszik: az „IQ” és az „intelligencia” egymás szinonimái. Ez tévedés. A két kifejezésnek természetesen van köze egymáshoz, de távolról sem azonos a jelentésük. Az intelligencia egy természetes módon létező valami, amiről sok okos dolgot összeírtak már, de valójában fogalmunk sincs, hogy mi az. Az IQ ezzel szemben önmagában nem létezik: mesterségesen létrehozott, emberi kreálmány, amiről azonban történetesen egész pontosan tudjuk, hogy mi az.

Habár nem tudjuk, hogy az intelligencia valójában micsoda, a gyakorlati életben mégis mindannyian egész jól kiigazodunk az intelligencia tárgykörében. Miről is van szó? Azt látjuk, hogy a szomszéd fia, a Pista zökkenőmentesen veszi az akadályokat: csont nélkül érettségizett, egyetemre jár, széles baráti körének népszerű, központi figurája, aki tájékozott mind a napi kérdésekben, mind kulturális és közéleti témákban, és akinek mindenre van egy frappáns viszontválasza. Ezzel szemben a két emelettel lejjebb lakó Józsi épp hogy csak átvergődött az általános iskolán. Sok évig megbízható munkaerőnek számított egy futószalag mellett, de amikor leépítés volt, az elsők között váltak meg tőle. A munkanélküli segély intézése hatalmas kihívást jelentett számára: az űrlapok, hivatalok és beadványok özönében esélye sem volt, hogy önállóan elboldoguljon. Igazi barátai nincsenek, csak haverjai, és ami a közvetlen látóterén térben és időben kívül esik, arról nemigen van tudomása, de nem is nagyon érdeklődik iránta.

Ha látjuk ennek a két embernek az életét, akkor bármilyen pszichológiai előképzettség nélkül magabiztosan kijelentjük, hogy Pista és Józsi valamiben nyilvánvalóan különböznek egymástól. Hogy ennek a valaminek mi a lényege, azt nem tudjuk ugyan, de nevet attól még adhatunk neki. Ez a valami az intelligencia, amire a legtalálóbb definíció a következő: az a tulajdonság, melyben az olyan zsenik, mint Newton, Einstein, Leonardo da Vinci, Shakespeare, Rabelais csoportja leginkább eltér egy értelmi-fogyatékos otthon lakóitól (E. L. Thornidike, in: D. O. Hebb: A pszichológia alapkérdései, Budapest, Gondolat–Trivium, 1994).

A nyugati ember olyan, hogy ami a keze ügyébe kerül, azt szereti megmérni. Ez alól az intelligencia sem kivétel. Az elemi kíváncsiság kielégítésén túl ennek gyakorlati haszna is van: amennyiben föltételezzük, hogy az ember intelligenciája élete során viszonylag állandó, akkor ha ezt mérhetővé tesszük, a pályaválasztási tanácsadás során sok embert meg lehet kímélni sok frusztrációtól, és sok intézményt is sok fölösleges (meg nem térülő) kiadástól. Hiszen nincs értelme a tudományos karriert erőltetni olyasvalakinél, akinek ehhez egyszerűen hiányoznak a képességei; ugyanígy mindenki számára előnyös, ha egy gyerek tehetségét idejekorán fölismerik, és azt megfelelően gondozzák. (Pszichológiai értelemben a tehetség nem teljesen azonos az intelligenciával, de ez most részletkérdés.)

A fentiek alapján érthető, hogy az első intelligenciateszt (Alfred Binet, 1905) miért pont a gyermekpszichológia berkein belül született meg. Binet egy roppant kézenfekvő feltételezésből indult ki: minél idősebb egy gyerek, többnyire annál okosabb. A kulcsszó a „többnyire”: lehet ugyan, hogy az ötéves Sárika okosabb, mint a hatéves Gyurika, azonban ha veszünk sok ötéves gyereket és sok hatéves gyereket, akkor összességükben (vagy ha tetszik: átlagosan) a hatévesek bizonyosan okosabbak, mint az ötévesek. Ha felteszünk egy a hétköznapi életben való eligazodásra vonatkozó kérdést (teszem azt: „Melyik a bal kezed?”), akkor azt várjuk el, hogy sokkal több hatéves ad erre helyes választ, mint ahány ötéves (jóllehet a hatéves Gyurika nem tudja, szemben az ötéves Sárikával). Amennyiben a várakozásaink helytállónak bizonyulnak (vagyis mondjuk a megvizsgált 43 ötévesből 9 adott helyes választ, a megvizsgált 37 hatévesből pedig 28), akkor a „Melyik a bal kezed?” kérdés megfelelő ahhoz, hogy nagy biztonsággal elkülönítse egymástól a az öt- és hatéveseket. Ha tévedtünk (mert például a 43 ötévesből 19 adott helyes választ, a 37 hatévesből 21), akkor a kérdés nem alkalmas erre a feladatra. Az első esetben beépíthetjük készülő intelligenciatesztünkbe, a második esetben el kell vetnünk.

Sok ilyen vizsgálat alapján megállapítható, hogy mely kérdésekre válaszolnak általában helyesen a különböző korú gyerekek. Ha ezek után az ily módon előzetesen bemért kérdésekből összeállítunk egy kérdéssort, amelyben minden helyes válasz 1 pontot ér, akkor egy adott gyerek elért pontszáma alapján meg lehet mondani, hogy személyes teljesítménye melyik életkori csoport átlagának felel meg. Ha Gyurika és Sárika nemcsak a fenti balkezes kérdés esetében tért el a saját életkori csoportjától, hanem az összes pontszámuk alapján is, akkor azt mondhatjuk, hogy a hatéves Gyurika ún. mentális életkora 5 év, az ötéves Sárikáé 6 év.

Ha a mentális életkort elosztjuk a valós életkorral, a kapott eredményt pedig (hogy ne kelljen tizedes törtekkel bíbelődnünk) beszorozzuk 100-zal, és egészre kerekítjük, akkor az így kapott szám kifejezi, hogy az adott gyerek mennyire okos a saját életkori csoportja átlagához képest. Az osztás nevű alapművelet eredményét, ha még emlékszünk rá harmadik osztályból, hányadosnak nevezzük. Latinul: quotiens (ejtsd: 'kvociénsz', magyarosan: kvóciens). A fenti osztás (és szorzás és kerekítés) eredménye tehát az intelligencia-kvóciens. Röviden: IQ.

A hatéves Gyurika mentális életkora 5 év. A műveletet elvégezve megtudjuk, hogy Gyurika IQ-ja 83. Az ötéves Sárika a hatévesek pontszámát érte el; az IQ-ja ennek alapján 120. És mennyi az átlagos IQ? Nézzük logikusan. Mekkora pontszámot ér el egy adott életkorban a legtöbb gyerek? Pontosan akkorát, mint az adott életkorban a legtöbb gyerek. (Jé, nahát.) Ebből adódik az életkori átlag fogalma. Más szóval a legtöbb gyerek mentális életkora megegyezik a valódi életkorával. Ha egy hatéves pontosan olyan okos, mint amennyire átlagosan a hatévesek, akkor, ugye, 6/6=1. Szorozva százzal: 100.

A gyerekek átlagos IQ-ja tehát 100. Így van definiálva.

Mi történik, ha egy társadalom – benne a gyerekek – apránként elhülyül (vagy megokosodik)? Először is: hogy jöhetünk rá erre? Úgy, hogy véletlenszerűen kiválasztunk sok gyereket, és többszöri vizsgálat után arra jutunk, hogy a tesztekben IQ-ként kijött szám átlagosan nem 100. Mit jelent ez? Azt, hogy megváltozott a korcsoportok átlagos teljesítménye, minek következtében a tesztünk elavult, nem megfelelő: amit mér, az immár nem az IQ. Ha így van, újra be kell mérnünk a teszt egyes kérdéseit; adott esetben ki kell venni azokat, amelyek immár nem differenciálnak az életkori átlagok között (jóllehet egykor megfelelő kérdések voltak); esetleg újabb kérdéseket kell fölvennünk a tesztbe – és felül kell vizsgálnunk, hogy a tesztben elért adott pontszám ténylegesen milyen életkori átlaghoz tartozik. Röviden: revideálnunk kell a teszt standardját. Hogy e munkát sikeresen végeztük-e el, azt azon tudjuk lemérni, hogy az újabb vizsgálatoknál kapott számértékek átlaga 100-e, vagy sem. Ha igen, akkor a tesztünk – újból – IQ-tesztnek nevezhető.

De mi a helyzet a felnőttek IQ-jával? Hiszen az, hogy egy hatéves gyerektől több várható el, mint egy ötévestől, az józan ésszel is belátható. Azonban ki mondja meg (és főleg mi alapján), hogy milyen intellektuális teljesítmény várható el egy 28 vagy egy 82 éves embertől? Az átlagos 82 évesek vajon sokkal intelligensebbek, mint az átlagos 28 évesek? Nyilvánvalóan nem. Ahogy a gyerek egyre idősebb lesz, úgy az intelligenciája is fokozatosan növekszik, mindaddig, amíg beáll egy bizonyos szintre. Ez felnőtt kor nagy részében lényegében változatlan marad, illetve az öregedés folyamatával párhuzamosan hanyatlani kezd. Ebből adódóan az „okos felnőttek” és „buta felnőttek” elkülönítésére a mentális életkor fogalma nem alkalmas.

A felnőttek számára standardizált IQ-tesztek másként működnek. Amint Pista és Józsi esetében láttuk, az emberek viszonylag nagy biztonsággal képesek felismerni a kiugróan magas és a kiugróan alacsony intelligenciát. Ezért, bár „mentális életkorról” nem beszélhetünk, lehetséges olyan embercsoportokat találni, amelyeken egy-egy kérdés bemérhető, azaz megállapítható róla, hogy nagy biztonsággal különíti-e el egymástól az „okos” és „buta” embereket. Azonban az intelligencia nem olyan változó, ami csupán két értéket vehet föl (okos vagy buta). A társadalom nagy része – nyilvánvalóan – átlagos teljesítményt nyújt a társadalom nagy részéhez képest. A legtöbb ember nem értelmi fogyatékos, de nem is zseni. Az átlagos teljesítmény alatt és fölött is lehetséges további differenciálás, hiszen az életben való boldogulást nézve ésszerű különbséget lehet tenni a „kicsit buta” és „nagyon buta”, illetve a „kicsit okos” és „nagyon okos” emberek között. Különböző csoportokon végzett előzetes vizsgálatokkal minden egyes kérdésről megállapítható, hogy képes-e valamilyen különbségtételre. A „Hány ujj van a két kezeden?” kérdés például nyilván nem alkalmas arra, hogy differenciáljon a „kicsit okos” és „nagyon okos” emberek között, de várhatóan kiválóan elválasztja egymástól a „kicsit butákat” a „nagyon butáktól”. A „Mit nevezünk az ismeretelmélet kopernikuszi fordulatának?” kérdésre feltehetően az emberek többsége nem tud válaszolni, és egész biztos, hogy nem különíti el a „kicsit butákat” a „nagyon butáktól”, ellenben jó eséllyel választja szét a „kicsit okosokat” és „nagyon okosoktól”. Egyedi különbségek persze lehetnek – de itt mindig átlagról, illetve az átlagtól való eltérés mértékéről beszélünk.

A tesztkonstruktőrök úgy alkották meg a felnőttek intelligenciáját mérő teszteket, hogy az eredményként kijött számértéket hasonlóan lehessen értelmezni, mint a gyerekek eredményét: a felnőttek átlagos teljesítményét 100 pontban határozták meg. Így az IQ kifejezés a felnőttek esetében is használható, jóllehet az már nem egy osztás eredményeként jön ki, tehát valójában nem hányados.

Az átlag persze önmagában semmit nem jelent: az, akinek az IQ-tesztben – példának okáért – 101 pont jött ki, józan ésszel nem mondható okosabbnak, mint akinek 99. És akinek 73 jött ki, nem valószínű, hogy észrevehetően rosszabbul boldogulna az élet által elé adott feladatokkal, mint akinek a pontszáma 75. Éppen ezért a teszt értelmezésében soha nem átlagokról beszélünk, hanem átlagos intervallumokról. Mert amíg 73 és 75, illetve 99 és 101 között nem beszélhetünk valós különbségről, addig a 75 és a 99 már nemcsak önmagában különbözik egymástól, hanem más intervallumba – azaz más intelligencia-osztályba – esik. Akinek 99 az IQ-ja, az a valódi életben kimutathatóan jobban boldogul, mint akinek 75.

Az intelligencia osztályokat kijelölő intervallumok határait a teszt készítői határozzák meg. Mivel sokféle IQ-teszt van, sokféle a felosztás is. Azonban mindegyik teszt megegyezik abban, hogy a teljes népességet hét osztályba sorolja be, az értelmi fogyatékosságtól az extrém magas intelligenciáig. Ami a hazai klinikai gyakorlatot illeti, a felnőttek intelligenciáját többnyire a David Wechsler által eredetileg 1939-ben publikált teszt 1971-ben magyarított (és 1996-ban újra standardizált) változatával, az ún. MAWI-val vizsgálják. Az alábbi diagram egyrészt azt mutatja, hogy a hét intelligencia-osztályhoz milyen IQ-intervallumok tartoznak, másrészt azt, hogy a népesség hány százaléka tartozik az adott osztályba.



 

Az IQ önmagában nem több, mint egy pozitív egész szám. Márpedig egy szám önmagában vagy nagyon keveset mond, vagy – ami még rosszabb – túl sokat. Ha nem akarunk felületes tévedésekbe esni az IQ-val kapcsolatban, mindenképpen tisztáznunk kell még néhány értelmezési szempontot. Mégpedig azért, mert az emberek olykor szeretik összeméregetni egymással az IQ-jukat – valahogy úgy, mint az óvodás kisfiúk a fütyijüket. E példa azért is helyénvaló, mert az összehasonlítgatásnak mindkét esetben pontosan ugyanannyi haszna van.

Egyrészt, jóllehet a felnőttek IQ-jának meghatározásakor a mentális életkor fogalmát, mint láttuk, nem használjuk, az életkor mégsem elhanyagolható. Olyannyira nem, hogy a teszteket életkori csoportok szerint standardizálják. Ez azt jelenti, hogy a teszt végén kijön egy pontszám, és az ehhez tartozó IQ-értéket egy táblázatból kell kikeresni, mégpedig az életkor függvényében. Például ha a MAWI-ban az összpontszám 100, a vizsgált személy pedig tízéves, akkor az IQ 117. Húszéves korban ugyanezen pontszám 93-as IQ-t jelent, ötvenéves korban 103-at. Következésképpen ha olyan teszttel találkozunk az interneten, amiben csak feladatokat kell megoldani, és a végén egy kattintás után úgy kapjuk meg az állítólagos IQ-nkat, hogy nem kell megadnunk az életkorunkat, akkor az adott teszt nagy valószínűséggel puszta szélhámosság.

Másrészt a probléma általánosabb szinten is felmerül: a standardizálás ugyanis nemcsak életkori csoportok szerint történik, hanem lakóhely szerint is. A MAWI-t annak idején kétezer fős reprezentatív mintán standardizálták Magyarországon: igen ám, de a minta a magyar viszonyokra nézve volt reprezentatív. Következésképpen a MAWI-val mért IQ is csak magyar viszonyok között értelmezhető – ráadásul szorosan véve csak arra az időszakra nézve, amikor a standard készült. Ez természetesen igaz bármelyik valódi IQ-tesztre nézve. Ha tehát egy emberről – valahol a világban – annyit hallunk, hogy „128 az IQ-ja”, akkor ez körülbelül annyira informatív, mintha azt hallanánk valakiről, hogy „ötöst kapott a dolgozatára”. De hogy azt az ötöst vajon az alsó-bivaglybürgözd kisegítő iskolában kapta a Hogy telt a hétvégém című tízmondatos fogalmazásra, vagy Oxfordban a doktori disszertációjára, arról nem szól a fáma. (Megjegyzés: az iménti példában blöfföltem; fogalmam sincs, hogy Oxfordban milyen skálán értékelik a doktori disszertációkat.)

Ha a fenti szempontot általánosítjuk, akkor ahhoz a fontos megállapításhoz jutunk, hogy az intelligencia erősen kultúrafüggő. Az IQ-tesztek ezzel szemben meglehetősen egy kaptafára készülnek. Ezt azért érdemes észben tartanunk, mert mindig akadnak olyan politikusok, akik az IQ-tesztekben mért valós (!) különbségeket rasszista nézeteik alátámasztására használják. Ez hagyján, de sokan vannak olyanok, akik elég műveltek ahhoz, hogy tudják, mi fán terem az IQ, de elég műveletlenek ahhoz, hogy ezt az ostoba érvelést szóda nélkül lenyeljék.

Ha emlékszünk, Pistától és Józsitól indultunk el. Náluk korántsem azt vizsgáltuk náluk, hogy milyen eredményeket érnek el a különböző logikai, számolási és képkiegészítős feladatokban. Azt figyeltük meg, hogy mennyire képesek boldogulni az életben. Az „élet” pedig nem holmi kozmikus, örök állapotot jelent, hanem egy nagyon is konkrét társadalmi és kulturális környezetet. Ha a saját környezetében roppant intelligensnek bizonyuló Pistát kiraknánk a dzsungelbe, akkor igen könnyen bebizonyosodna, hogy szellemi képességei nem elegendőek az életben maradáshoz. Szemben azzal a bennszülöttel, aki ugyan már a MAWI első részpróbájának az első kérdésén („Egy kg-ban hány dkg van?”) elvérezne, viszont a saját környezetében – ott, ahol ténylegesen boldogulnia kell – verhetetlen zseninek bizonyul.

Az IQ-teszteken kijött eredmény tehát nem azonos a személy valódi képességeivel. Azt mutatja meg, hogy az adott tesztnek az adott közegben és adott időszakban meghatározott standardja alapján hol helyezkedik el az átlaghoz képest. Hogy aztán e pozíció milyen információt ad az illető valódi képességeiről – ráadásul mely képességeiről –, annak megállapításához már sajnos valódi szakértőre van szükség.

A laikusoknak pedig marad a fütyiméregetés. Lehetőleg figyelembe véve a klasszikus igazságot: a nagy farok nem a szexnek tesz jót, hanem a nárcizmusnak.


A cikk írásakor elsősorban az alábbi könyvre támaszkodtam:
Kun Miklós – Szegedi Márton (szerk.): Az intelligencia mérése, 5. kiadás, Budapest, Akadémiai, 1983.