Az EMK a gyakorlatban 2×4 lépésből áll (megfigyelés – érzés – szükséglet – kérés), és feltehetőleg többek számára örömhírként szolgál, hogy e lépéseket nem áll szándékomban (ismételten) részletezni. Amiről most írni szeretnék, az a konkrét lépések mögötti hajtómotor, vagy ha tetszik, az üzemanyag. Az a valami, amely nélkül a zsiráfaspiráns térdig koptathatja a lábát, miközben ropja egyre a zsiráftáncot – és amit művel, az mégsem lesz egyéb, mint szofisztikált sakálordítás. Metafora nélkül ugyanez: ha e „valami” hiányzik az emberből, akkor hiába próbálkozik formálisan az erőszakmentes kommunikáció lépéseivel, kommunikációja menthetetlenül erőszakos marad.
Ez a valami nem más, mint az empátia.„Az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével, a másik emberrel való közvetlen kapcsolat során, bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. Ennek a beleélésnek a nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megértés és megérzés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát.”
E definíciót én személy szerint nagyon korrektnek gondolom – csak egy kicsit túl hosszúnak, egy kicsit túl bonyolultnak. Vagy talán túl elvontnak. A magam részéről könnyebben megértem az empátia lényegét, ha egy képhez kötöm. Ez a kép pedig a következő.
(Buda Béla: Az empátia – a beleélés lélektana)Két ember ül egymással szemben egy szobában, és beszélgetnek. Az egyik elmondja, hogyan látja a világot (beleértve az emberi kapcsolatait, többek között a beszélgetőpartnerét), milyen érzései vannak éppen, minek örül, mi fáj neki, mire vágyik, mitől fél, stb. Társának, ha szeretné érteni, miről is van szó voltaképpen, lényegében két lehetősége van.
Az egyik lehetősége, hogy figyelmesen nézi és hallgatja a beszélőt. Odafigyel arra, amit mond, és arra, ahogy mondja. Megfigyeli a nonverbális részleteket: az öltözködését, a gesztusait, a mimikáját, hangja apró rezdüléseit; és reflektál a ténylegesen elhangzottakra, teszem azt, rámutat az általánosításokra, önellentmondásokra, logikátlanságokra, a hiedelmek megalapozatlanságára, stb. Gondolatban vagy ténylegesen tán még jegyzeteket is készít, és ezekre támaszkodva levonja a megfelelő konzekvenciát.
A másik lehetőség: felkel a helyéről, átgyalogol a szobán, egészen a másik székéig, megfordul, és beleül ugyanabba a székbe, amelyben a másik ücsörög. Beleül, és azt látja, azt érzi, amit a másik érez.
De hát ez marhaság! – mondhatja erre bárki. És elsorolhat egy csomó kifogást: Hogy üljek rá egy olyan székre, amelyen már ül valaki? Lökjem le? Vagy üljek az ölébe? De ha oda is ülök, akkor sem fogom ugyanazt látni – már csak azért sem, mert az eredeti székem, ahonnan épp felálltam, üresen áll.
Teljesen jogos. A kép ezer sebből vérzik. Ennek ellenére számomra ez a kép bír a legnagyobb magyarázóerővel arra nézve, hogy mi a különbség az empátia és a nem-empátia (saját neologizmusommal élve: nempátia) között. Aki empátiát gyakorol, az elmozdul a saját pozíciójából. Mást csinál, mint egyébként, s ennek következtében más lesz az is, amit tapasztal. Az NLP zsargonjával élve lelép a saját kognitív térképéről, és rálép a másik ember térképére.
Minden térképen más tereptárgyak vannak. Más tapasztalatok, más emlékek, mi több, más genetikai és fizikai adottságok. Aki állandóan csak a saját térképén mozog, az erről mit sem tud. Az azt hiszi, hogy a világ olyan, amilyennek ő tapasztalja. És ha mások másmilyennek tapasztalják, akkor tévednek.Ha átülünk a másik székébe (vagy rálépünk a másik térképére) meglepve észlelhetjük, hogy a másik szék (vagy a másik térkép) más. Kényelmesebb vagy kényelmetlenebb – vagy egyszerűen csak máshogy kényelmes. Nicsak: ami a saját székünkből nézve súlyos és otromba problémának tűnt, az innen egyáltalán nem is látszik, bárhogy meresztgetjük a szemünket! Nahát: amit amonnan apró homokbuckának néztünk, az eminnen fenyegető, megmászhatatlan hegységnek bizonyul! Hinnye: itt van egy írásjel, amely olyan nyilvánvalóan B betű, hogy csak na – pedig odaátról a nyakunkat tettük volna, hogy az egy 13-as szám! Ejnye: amit a másik székből értelmetlen, paranoid zagyvaságnak hallottunk, az most kristálytiszta, logikus – és fenyegető – valóság!
Ez az empátia, ez az erőszakmentes kommunikáció szíve. Ennek hiányában az EMK szívtelen. Átvitt értelemben is, de a szó szoros értelmében is: olyan, mint amikor bármilyen élőlénynek hiányzik a szíve: mozdulatlan, hideg és merev – egyszóval: döglött. Olyan nagyon döglött, mint a Monty Pythonék papagája.
Miről lehet megismerni, hogy valaki empátiát gyakorol? Szerintem arról, hogy az illető körül titokzatos módon átmelegszik a levegő; barátságos, biztonságos légkör veszi körül. Na jó. Tudom, hogy ez elég képlékeny leírás. Egyszerűbb arra rámutatni, hogy mi az ismertetőjele annak, hogy amit az ember csinál, az nem empátia. („Az ember” jelen esetben mind önmagunkat, mind a másik felet jelentheti.) Egy bizonyos ismertetőjelet nem tudok. De vannak olyan szófordulatok, amelyek minél nagyobb számban fordulnak elő valakinek a kommunikációjában, annál biztosabb, hogy az illető bizony nem emeli fel a fenekét a maga kényelmes székéből: hogy amit művel, az az összes pszichologizálás mellett (vagy ellenére) is minden, csak nem empátia.
– Nincs igazad.
– Helytelenül gondolkodsz.
– De hát ez magától értetődő!
– Komolyan azt hiszed, hogy...?
– Ne érezd úgy, hogy...!
– Ugyan, ugyan!
– Semmi okod nincs azt érezni, hogy...
– Irreális az az érzésed, hogy...
– Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a dolognak.
– Most mit aggódsz?
– Rá se ránts!
– Örülnöd kéne!
– Fölösleges szoronganod.
– Más a te helyedben...
– Ne félj!
– Majd elmúlik.
– Gondolj valami másra!
És persze az örök kedvencem:
– Hibásan érzel.
Amikor hirtelen azt veszem észre, hogy a saját kommunikációmban kezdenek túlburjánzani ezek a kifejezések, akkor az első reakcióm, hogy megijedek és elszégyellem magam. A második, hogy megpróbálom megérteni magamat, hogy vajon miért nehezebb most a szokottnál, hogy átlépjek a másik térképére. Az ok ilyenkor többnyire a fáradtság, a csalódottság, az akut öleléshiány, vagy beleragadás valamilyen – számomra súlyos – problémába.
Ha másnál tapasztalom ugyanezt, akkor helyzetfüggő, hogy miként reagálok. Van, hogy bosszankodom, van, hogy elkeserít a dolog, de megesik, hogy kárörvendően röhögök magamban. Ez különösen akkor esélyes, ha olyasvalakit hallok a fenti módon sakálkodni (és lehetőleg nem velem), aki nagyon nagyra van a saját önismeretével, segítő szakmájával és pszichológiai tudásával.
Persze világos, hogy amikor így reagálok, akkor ismét csak nem mozdulok el a saját székemről. Hiszen az empátia tárgya elvileg a másik ember bármilyen megnyilvánulása lehet. Az is, hogy vajon miért nem képes az empátiára. És a meglepő válasz az, hogy az ok többnyire a fáradtság, a csalódottság, az akut öleléshiány, vagy beleragadás valamilyen – az illető számára súlyos – problémába.
Megszóltam Buda Béla definícióját, hogy túl hosszú, és utána írtam ezt a regényt. Holott lehet, hogy elég lett volna idézni az indián mondást:
– Ne ítélj el senkit, amíg nem jártál legalább egy napot az ő mokaszinjában!
Utolsó kommentek