Az én értelmezésemben minden pszichoterapeutának (függetlenül attól, hogy melyik irányzat követője) négy műszer biztosítja azt, hogy hatékonyan tudjon segíteni a hozzá fordulóknak. Ezek egyike a szupervízióval karbantartott önismeret. Az önismeretről már bőven volt – és lesz is – szó. Alább a szupervízióról írok röviden, és egy anekdota erejéig kitérek arra is, hogy mi nem a szupervízió. (A terapeuta másik három eszközét a saját terápiás oldalamon sorolom fel.)

A latinban a super- előtag azt jelenti: „felett”, a visio főnév jelentése: „látás”. A supervisor tehát „felüllátó” – azaz felügyelő. Maga a szó egy ógörög kifejezés tükörfordítása: az episzkoposz pontosan ugyanígy épül fel. Érdekes kultúrtörténeti fordulat, hogy ennek ellenére a görög szó bevett magyar fordítása nem felügyelő, hanem püspök. A felügyelő dolga az ókorban az volt, hogy ellenőrizze a rabszolgák munkájának menetét: hogy mindenki megfelelően teszi-e, amit tennie kell. A püspök dolga pedig az, hogy őrizze és továbbadja a kinyilatkoztatott igazságot.

A pszichoterápiás gyakorlatban a szupervízió fogalma közelebb áll a felügyelet fogalmához, mint a püspökségéhez. A szupervizor az a személy, aki a maga szaktudása és sokéves terápiás tapasztalata birtokában segít más terapeutáknak abban, hogy a munkájukat „megfelelően teszik-e”. E segítségnyújtás legalább három területet érint, de ezek felsorolása előtt fontosnak tartom, hogy kitérjek a terápiás titoktartás témájára.
 

A terápiás titok

Ami a terapeuta és a kliens között elhangzik – az titok. Ezt a normát a pszichoterápia szerencsésen megörökölte a katolikus egyház gyónási gyakorlatából. Miként a gyónásban, a terápiában is igaz, hogy a titoktartási kötelezettség egyoldalú: a kliens természetesen bárkinek bármit elmondhat a saját terápiás tapasztalataiból. (Más kérdés, hogy bizonyos dolgokat a terápia hatékonysága érdekében szerencsésebb nem kivinni a terápia védett közegéből.) A terapeutát azonban abszolút mértékben köti a titoktartás.

Illetve.

Ez az „abszolút” tulajdonképpen relatív. A terapeutának kötelessége biztosítani, hogy a kliens érdekei ne sérüljenek. Ebbe beletartozik az is, hogy – rendkívüli körülményeket leszámítva – nem mondhat senkinek semmi olyat, amiből kliensének személye beazonosítható, nem is beszélve a terápiában történt és elhangzott konkrétumokról. (Rendkívüli körülménynek számíthat például az akut pszichózis vagy az öngyilkossággal való közvetlen fenyegetőzés – ilyen esetekben indokolt lehet a mentőket hívni, mert az élet és az egészség védelme megelőz minden más kötelezettséget.) Ellenben indokolt esetben – a kliens tudtával – a terapeutának jogában áll szakmai körben és szakmai szándékkal bizonyos részleteket megosztani a terápiában történtekről, természetesen szigorúan ügyelve arra, hogy a közölt részletek ne legyenek árulkodóak kliense személyére nézve.

„Szakmai cél” lehet például új terapeuták képzése, régiek továbbképzése, konferencián vagy tanulmányban történő esetismertetés stb. Ezekben az esetekben a névtelenség bevett eszköze, hogy a kliens fiktív keresztnévvel szerepel, és a lehető legkevesebb adattal: csak annyival, amennyi a megértéshez okvetlenül szükséges (pl. „fiatal, értelmiségi, kétgyermekes anya”). Ha a terápiás ülések során kép- vagy hangfelvétel készül, ehhez mindig szükséges a kliens előzetes engedélye. S csak ha a kliens kifejezetten hozzájárul, akkor lehetséges e felvételeket az említett szakmai fórumokon bemutatni.

S hogy a tényleges témánkra térjünk: szakmai fórumnak számít a szupervízió is, történjék az akár egyénileg, akár csoportosan. Mások talán másként vélekednek erről, én azonban fontosnak tartom, hogy minden kliensem számára már a közös munka kezdetén világos legyen: terápiás tevékenységemet szupervízió mellett végzem, vagyis fenntartom magamnak a jogot, hogy ha szükségét érzem, „szupervízióba vigyem őket”, azaz beszéljek róluk más személynek – természetesen a névtelenséget biztosító fenti óvintézkedések betartásával. Aki ezt aggályosnak találná (a gyakorlatban még nem volt ilyen), azt egyszerűen nem vállalnám el.

De mire is való voltaképpen a szupervízió? Azt írtam, legalább három területet érint.
 

Egy a párna, egy a részvény

A legelemibb terület: a szakmai fogások. Minden pszichoterápiás módszert ugyanúgy meg kell tanulni, mint a cipőtalpalást, a repülőgép-vezetést, a filmrendezést vagy a stemplizést (utóbbit lásd alább, 1:28-tól). 

Mire valaki eljut odáig, hogy „élő egyenesben” találkozik első kliensével, addigra már megtanulta, hogy hogyan tartsa be a nil nocere (csak nem ártani) elvét. Azaz (szinte) biztos, hogy nem okoz (nagy) bajt. Ebből azonban még korántsem következik, hogy minden esetben képes megtalálni a legjobb, leghatékonyabb megoldást. Egy adott helyzetben számos lehetősége van, több alkalmazható technikát is ismer – de vajon melyiket válassza? És amit választott, azt vajon jól alkalmazta-e? A megfelelő szavakat használta-e, vagy másképp kellett volna fogalmazni? – A szupervizor természetesen nem kuksol ott a mellényzsebében, nem tud neki súgni. Utólag azonban át lehet beszélni a kérdéses epizódot. S ha készült felvétel, vagy a terapeuta pontosan jegyzetelt, akkor akár hetekkel később is lehetőség nyílik a mondatról mondatra történő elemzésre.
 

Bukkanók, kanyarok és hurkok

Ahogy a terapeuta mind nagyobb rutinra tesz szert, úgy szorulnak mind jobban háttérbe ezek a technikai kérdések. A szupervízió későbbi fázisaiban már nem az a kérdés, hogy hogyan kell csinálni, hanem ez: Merre menjünk tovább?

Minden terápia elkezdődik valahol, és tart valahová. Hogy hová, azt a terapeuta és a kliens elvileg már az elején tisztázza. Elvégre a kliens nem azért szánja rá magát a terápiára, hogy hetente egyszer legyen mivel agyoncsapni az idejét, és ezt tegye élete végéit, hanem mert úgy tapasztalja, hogy valami nem stimmel vele, és azt szeretné, hogy az a valami (is) stimmeljen. Célszerű tehát már az út elején rögzíteni: miből veszi majd észre a kliens, hogy vége a terápiának?

Az út azonban ritkán egyenes. Mi több, akkora bukkanók, kanyarok és hurkok adódhatnak rajta, hogy az a csoda, ha a rajta járók nem tévednek el időnként. Márpedig a terapeuta nem elefántcsonttoronyban ülve asszisztálja végig a kliens botladozásait, hanem vele együtt járja az utat. Persze más perspektívából, más tapasztalatok birtokában nézi a terepet, így gyakori, hogy előbb tudja, merre járnak éppen, mint maga a kliens. Ám a legdörzsöltebb terapeutával is megesik, hogy egyszer csak azon kapja magát: fogalma sincs, hol is tartanak éppen. Vagy nagyon is tudja, mert azt látja, hogy jó ideje körbe járnak. Ekkor kap szerepet a szupervizor, aki kívülállóként, friss szemmel tud ránézni az esetre, s így jó esélye van arra, hogy hasznos tanáccsal szolgáljon a terapeutának. Teszem azt, felhívja a figyelmét valami evidenciára, amit pontosan azért nem vett észre, mert túl közelről nézte az eseményeket.

Nézzünk egy egyszerű – és tökéletesen fiktív – példát a fentiekre! Tegyük fel, hogy a kliens egy anya, aki a terápia egy pontján előáll azzal a problémával, hogy nem tud szót érteni a gyerekével. A terapeuta segítségével tisztázzák a gyerekkel való viszony részleteit, mind a jelen helyzetre, mind a múltra vonatkozóan. Megnézik a gyereknek az apához való viszonyát. Föltérképezik a szülők közötti játszmákat. Hosszasan szöszölnek az anya és a gyerek közötti konkrét helyzetekkel, részletesen elemezve az egymást követő tranzakciók sokaságát. Próbálkoznak alternatív viselkedésminták begyakorlásával – hasztalan. Telnek a hetek, és a kapcsolat nem javul. Mígnem a terapeuta gondol egyet, és elmegy szupervízióba. Vázolja az esetet, elmondja, hogy mi mindent csináltak eddig. A szupervizor pedig felteszi a világ legbanálisabb kérdését: „És milyen a kliens viszonya a saját anyjával?” Erre a terapeuta egy pillanatra bután néz, próbálja előszedni az emlékezetéből, hogy milyen is a kliens viszonya a saját anyjával, és rájön, hogy pár általánosságon túlmenően halvány fogalma sincs. Valamikor régen, az anamnézis során persze szóba jött ez is, de aztán jöttek más témák, és a kliens anyja valahogy lekerült a napirendről. A következő alkalommal a terapeuta előhozza az anya-témát, alaposan átbeszélik-átdolgozzák, és láss csodát! a kliens rajtaütésszerűen elkezd sokkal hatékonyabban kommunikálni a gyerekével.

A terapeuta is ember 

A fenti példában persze fölmerül: vajon a terapeuta biztos, hogy csak azért ment el vakon a kliens–anya viszony mellett, mert túl közel volt az eseményekhez, és belegubancolódott? Elképzelhető. De nem kizárt, hogy volt valamilyen személyes érintettsége, amit ő maga nem vett észre, és épp ez akadályozta meg abban, hogy a magától értetődőt felismerje. És ez a szupervízió harmadik illetékességi területe: a terapeuta személye.

A terapeuta is ember. Neki is vannak sikerei és kudarcai, vannak jól és vannak rosszul működő – vagy épp nem működő – emberi kapcsolatai. Vannak álmai, vágyai és félelmei – röviden van pszichéje és van saját élettörténete.

Az ortodox pszichoanalízis mindezt tagadja. De legalábbis nem szívesen ismeri el. Vagy ha el is ismeri, azt mondja: a terapeuta személyisége nem kaphat szerepet a terápiában. Ha a terapeuta azt tapasztalja, hogy akár pozitív, akár negatív érzelmekkel kezd jelen lenni a terápiás folyamatban – vagyis megjelenik az ún. viszontáttétel –, akkor baj van, akkor véget kell vetni a terápiának.

Ma már ezen túlvagyunk. Egyrészt a terápiában mind a kliens, mind a terapeuta részéről megjelenhetnek valódi érzelmek is, nem csupán áttételek és viszontáttételek. Másrészt sok kudarcból kiderült: a folyamatban tökéletesen érintetlenül maradó terapeuta eszménye elérhetetlen. Harmadrészt arra is rájöttek: még szerencse.

A terapeuta teljes emberségével – pszichéjével és élettörténetével – van jelen a terápia folyamatában – és természetesen szakmai felkészültségével. Optimális esetben a szakmai felkészültségé a főszerep, és a kliens – illetve annak helyzete, története – által kiváltott érzelmeivel teljes mértékben tisztában van, képes kezelni azokat. Ily módon ezek az érzelmek is a terápia hatótényezőivé válhatnak.

Azonban a terapeuta sem sebezhetetlen. Megeshet, hogy akár a kliens személye, akár az általa elmondott történet eltalál benne egy neuralgikus pontot. Alkalmasint anélkül, hogy ennek tudatában lenne. Lehet, hogy a kliens hanghordozása az apja hangjára emlékezteti. Lehet, hogy a kliens által hozott helyzet a saját életében is problémát okoz. (Például a kliens elakadt a gyász folyamatában, s a terapeutának ugyancsak van egy fel nem dolgozott vesztesége.) A variációk száma végtelen.

A személyes érintettség egyfelől úgy derülhet ki, hogy a terapeuta ügyetlenkedik: nem találja meg a megfelelő megoldást. A fenti fiktív esetben például elképzelhető, hogy a terapeutának van egy fel nem dolgozott konfliktusa a saját anyjával, és tudattalanul ez akadályozta meg abban, hogy a kliensnek az anyjához való viszonyát firtassa.

Másfelől megtörténhet az is, hogy a terapeuta érzi: érzelmileg bevonódott. Ez több mindent jelenthet. Jelentheti azt, hogy az alkalom végeztével nem tudja „letenni” a klienst, hanem a szabadidejében is az ő esetén rágódik. De nem kizárt, hogy egyszerűen kiborul – mint említettük: a terapeuta is ember.

A szupervizor feladata, hogy felismerje, megértse és kezelje ezeket a helyzeteket. Felismerje – akár a terapeuta helyett is. Megértse – és megértesse a terapeutával is. Kezelje – azaz segítsen a terapeutának. Akár egy jól eltalált mondattal, akár oly módon, hogy terápiás keretek közötti segítséget kínál fel neki, vagy éppen továbbirányítja valakihez, hasonló céllal. A nem katolikusok többnyire meglepődnek azon, hogy a pápa is szokott gyónni. A katolikusok számára ugyanez magától értetődő. Ugyanígy magától értetődő mindenkinek, akinek már van némi fogalma az önismeretről, hogy alkalomadtán a terapeutának is jól jöhet a terápia.

Összefoglalva: a szupervizor dolga annak biztosítása, hogy jól menjen a terápiás munka. Ha a magával a munkával van gond, akkor abban adjon segítséget. Ha a terapeutával, akkor neki.

És most jöjjön a beígért anekdota arról, hogy mi nem szupervízió!

A történet egy telefonos lelkisegély-szolgálatnál zajlott, ahol egykor magam is dolgoztam, de szerencsére nem velem esett meg.

A telefonszolgálatoknál nem pszichológusok, hanem önkéntes segítők dolgoznak, és telefonon keresztül természetesen nem pszichoterápiát tartanak, hanem leginkább a lelket a hívóban. Ezzel együtt az operátorok és hívók közötti dinamika sok szempontból megegyezik a terapeuta és kliense közötti dinamikával. Így minden telefonos lelkisegély-szolgálatnál indokolt a rendszeres szupervízió. Nálunk havonta egyszer volt ilyen alkalom: egy jó nevű pszichológus hölgy járt hozzánk, és mintegy két és fél, három órában állt az ügyelők rendelkezésére.

A történet szenvedő alanya az egyik ügyelő, egy középkorú nő, aki behozott a csoportos szupervíziós alkalomra egy hívást, ami borzalmasan megviselte. Hogy milyen történet volt a hívás tárgya, és hogy miért borította ki, az itt érdektelen. A lényeg, hogy a kolléganő kifejezett krízisben volt. Előadta hát az esetet, és kétségbeesetten várta a szakmai, egyszersmind empatikus segítséget.

A jó nevű szupervizor – decens kosztümjében ülve, teáját kavargatva – kis hallgatás után megszólalt, s lassan, megfontoltan a következőket mondta:

– Pa-to-lo-gi-kus. Kétség – kívül – pa- to-lo-gi-kus! (szünet) Ha igaz, amit a hívó mondott: akkor azért patologikus. Ha nem igaz: akkor azért patologikus. (szünet) Következő eset?Sajnos megesik, hogy a szupervizor valójában episzkoposz. Aki nem a munka megfelelőségének biztosítását érzi feladatának, hanem az igazság kinyilatkoztatását.