Alább egy friss sajátélményt osztok meg, elsősorban a tranzakcióanalízis szempontjai szerint elemezve a történetet.
 

A sztori

A héten abszolváltuk évi rendes nyaralásunk télre eső részét: ilyenkor a szokott program, hogy elmegyünk 3-4 napra valami wellness-szállodába, és napestig áztatjuk magunkat a gyógyvízben, illetve puhára főzetjük magunkat a szaunában. A „3-4 nap” jelen esetben nagyon találó leírás, ugyanis az általunk választott csomag neve ez volt: 3=4 akciós csomagajánlat; ami értelemszerűen azt jelenti, hogy három éjszaka áráért négy éjszakát lehet maradni. A csomag tartalmazta a fürdő és a szauna korlátlan használatát, a fürdőköpeny-használatot – valamint fejenként két masszázst. Az egyik egy negyedórás arc–nyirokmasszázs, a másik pedig a címben írt mézes masszázs. Amikor megérkeztünk a szállodába, a szobakulccsal együtt megkaptuk a masszázsra történő beosztásunkat igazoló papírt; az arc–nyirokmasszázs kedden, a mézes masszázs szerdán volt esedékes.

Függetlenül attól, hogy erdei körökben mi a nézet, a méz jó, a méz finom, a mézet szeretem. A masszázst is szeretem. A „mézes masszázs” szintagma által jelölt történés nyilvánvalóan földöntúli élvezetet jelent, aminek puszta elképzelésére is szinte kéjes bizsergés járt át.

Aztán lőn szerda 15 óra. A kezelőszoba pultján megláttam a kis tálkát, benne valami aranyló anyaggal. Kérdésemre a masszőr hölgy megerősített, hogy igen, ez bizony a méz, méghozzá egészen közönséges virágméz. Majd hasra feküdtem a masszázsasztalon, és vártam a hátam kényeztetését.

Ezen a ponton kénytelen vagyok megosztani némi intim részletet az olvasóval: amikor a teremtéskor a hátszőrt osztották a férfiaknak, én valahol a sor végén állhattam. A hátam csaknem csupasznak mondható: némi szőr csupán a derekam környékén (illetve lejjebb) található. Ez azért lényeges, mert az első felszisszenésem akkor történt, amikor a masszőr hölgy a hátamra csurgatott méz elkenése során a derekam környékére ért.

– Hideg a méz? – kérdezte aggodalmas hangon a masszőr hölgy.

– Nem – hazudtam gondolkodás nélkül, pedig hideg volt –, csak húzza a szőrt.

– Hát, pedig ez ilyen lesz – felelte.

És igaza lett. Tényleg ilyen volt. Szerencsére a kiírt 30 percbe belekalkulálhatták az utólagos zuhanyozást is, így a procedúra alig több mint húsz percig tartott. Ezalatt a húsz perc alatt viszont a pokol kínjait álltam ki. Aki nem hiszi, járjon utána: a hígítatlan, sűrű méz egyetlen dolgot csinál a testszőrrel: húzza. Nem kicsit: nagyon. Én a húzást egy idő után szinte nyúzásnak éreztem, de jól nevelten, összeszorított foggal tűrtem, valahányszor a hátamat pacskoló kezek a derekam közelébe értek. És ahelyett, hogy kellemesen relaxált állapotban pihentem volna, folyamatosan váltakozott bennem a pillanatnyi megkönnyebbülés (amikor a kezek végre fölfelé indultak) és a páni félelem (amikor ismét közelíteni kezdtek a derekamhoz). De többet nem szóltam: hiszen megmondták, hogy márpedig ez ilyen lesz. Megadóan tűrtem, és vártam a szabadulást.

Aztán vége lett a kínzásnak, lezuhanyoztam, a fájdalom tovatűnt, és maradt a felháborodás: Ki volt az a kretén barom, aki kitalálta ezt az akciós csomagot?! Melyik hülye nő lehetett az?! Mert kétségtelen, hogy egy tökéletesen szőrtelen test – teszem azt, egy epilált női hát – számára a mézes masszázs rendkívül kellemes lehet, de hogy egy férfinak, akinek csak egy kicsit is szőrös a háta, eszébe nem jutna ilyen képtelenség, az biztos. Az lett volna a minimum, hogy az akció mellett feltüntetik, hogy ez a kezelés kizárólag csupasz csigáknak való, és lehetőséget biztosítanak valamifajta cserére!

Valószínűleg ez az érvelés elég könnyen követhető, mert amikor tíz perccel később a recepción előadtam mindezt, akkor a szállodai személyzet jelenlévő három tagja megszeppenten hallgatott, némelyikük empatikusan felszisszent, úgy általában maximális megértésüknek és sajnálkozásuknak adtak hangot, és egyáltalán nem akartak meggyőzni arról, hogy én vagyok a hülye. Sőt utóbb kompenzálásképpen a szálloda felajánlott egy másfajta masszázst, amit én voltam szíves nagylelkűn el is fogadni.

Úgyhogy a dolog jól végződött. Ám a fenti leírásban egy dolog nem stimmel.

Bizonyos szempontból igenis én vagyok a hülye.
 

A félreismerési mátrix

Eric Berne a Sorskönyv című művében bevezeti a marslakó-gondolkodás fogalmát. A marslakó agyát értelemszerűen nem fertőzték meg mindenféle földi társadalmi konvenciókkal, így aztán az eseményeket és mondatokat nettó értékükön veszi; azt látja, ami a szeme előtt van, nem pedig azt, amit láttatni szeretnének vele.

Nos, ha egy marslakó elolvasná a fenti beszámolót, felhúzná a szemöldökét, és csodálkozva kérdezné:

– De hát komplett ez a pasas? Ha egyszer rossz volt neki, hogy húzzák a szőrét, miért nem kelt fel arról az asztalról, és mondta azt, hogy köszöni szépen, márpedig ő ebből nem kér többet?

Marslakónk megfigyelése teljesen jogos. A TA-elemző pedig megállapíthatja, hogy hősünk (én) azért nem szállt ki a számára kellemetlen szituációból, mert félreismerésben volt.

A félreismerés az angol „discounting” („számításba nem vevés” vagy „figyelmen kívül hagyás”) szó nem túl sikerült magyarítása. A TA-ban e kifejezés a probléma megoldása szempontjából fontos információ tudattalan ignorálását jelenti. Félreismerni sok mindent és sokféleképpen lehet. Figyelmen kívül hagyhatok fontos információkat önmagammal, másokkal, valamint a helyzettel kapcsolatban – ezek a félreismerés területei. Ami a típust illeti, félreismerhetem magát az ingert, a problémát, illetve a lehetőségeket. A (bármely típusú) félreismerés négy szinten (másként: módon) jelentkezhet: a létezés, a jelentőség, a változtathatóság, valamint a személyes képességek szintjén.

A félreismerés lehetséges típusait és módjait a Ken Mellor és Eric Sigmund által készített félreismerési mátrix foglalja rendszerbe.

Ez az ijesztően bonyolult ábra hasznos útmutatóul szolgál a félreismerések felismerésében és kezelésében. A lényege két mondattal összefoglalható.

Egyrészt a táblázat azonos jelzésű (pl. T₂) területeit összekötő ferde nyilak azt jelzik, hogy az e területeken leírt félreismerések kölcsönösen feltételezik egymást. Tehát ha egy ember viselkedésének megfigyelése során kiderül, hogy nem ismeri fel egy inger jelentőségét (pl. azt, hogy a konyha felől áradó füst mit is jelent), akkor ebből következik, hogy az inger okozta probléma létezését sem ismeri fel, azaz bár észleli a füstöt, azt nem tekinti problémának.

Másrészt a táblázat egy adott cellájában jelen lévő félreismerés az összes az alatti és attól jobbra eső cellában írt félreismerés meglétét is feltételezi. Vagyis emberünktől, aki ugyan felismerte az inger létezését (vagyis érzi a füstöt), de nem ismerte fel annak jelentőségét (következésképpen az ebből adódó probléma létezését sem), nem lehet elvárni sem azt, hogy a problémának jelentőséget tulajdonítson, sem azt, hogy akár csak egy szalmaszálat is keresztbe tegyen a probléma megoldása érdekében (pl. hogy hívja a tűzoltókat).

Ami az én esetemet illeti, a masszázsasztalon fekve meglehetős világossággal felismertem az inger létezését (a fájdalmat), és jelentőséget is tulajdonítottam neki, egyszersmind problémának is tekintettem azt. Tehát sem a T₁, sem a T₂ régióban nem ismertem félre. A probléma a T₃ területen jelentkezett: nem ismertem fel, hogy igenis van elvi lehetőségem az inger (a fájdalom) megváltoztatására. Ennek következtében azt sem ismertem fel, hogy milyen gyakorlati lépést tehetnék, illetve kellene megtennem annak érdekében, hogy megszabaduljak a szenvedéstől.
 

A félrenyelt málnacukor

A hétpróbás Sorskönyv nélkül-olvasó már nyilván rájött, hogy mi a félreismerések oka: az adott helyzetben az ember nem képes arra, hogy Felnőtt énállapotban ismerje fel és oldja meg a problémákat, hanem sorskönyvbe kerül. Ez úgy valósul meg, hogy a jelen (többnyire stresszes) helyzet valamilyen aspektusból tudattalanul emlékezteti az egyént egy gyermekkori szituációra, és mintha csak egy gumikötél lenne ráerősítve, egy pillanat alatt visszarántódik több évtizeddel korábbi múltjába. S immár nem a felnőtt ember tudatosságával van jelen a szituációban, hanem megszeppent (vagy épp dühöngő) kisgyerekként.

A mézes masszázs kapcsán nekem is sikerült felismernem a saját gumiköteleim egyikét. Hat vagy hétéves lehettem, és a velem kb. egyidős unokatestvérem szülinapját ünnepeltük. A felnőttek a konyhában ügyködtek a tortával, gyertyákkal és egyebekkel, mi pedig a két unokatestvéremmel meg tán egy-két szomszéd gyerekkel a kisszobában játszottunk, ricsajoztunk, rendetlenkedtünk – egyszóval átadtuk magunkat Szabad Gyermeki énállapotunknak. A konyhába szigorúan tilos volt belépnünk, s hogy jobban bírjuk a köszöntésig hátra lévő várakozást, a felnőttek lekenyereztek minket egy zacskó málnás savanyúcukorral.

Nem emlékszem már, pontosan hogy történt, de annyi bizonyos: az ugrabugrálás közepette félrenyeltem egy szem cukrot, s ettől annak rendje s módja szerint fuldokolni kezdtem. Ettől persze borzasztóan megijedtem, és tudtam, hogy vizet kellene innom. Szaladtam is a konyhába, kopogtam a bezárt ajtón, és szóltam, hogy be akarok menni. A felnőttek azonban – akinek fogalmuk sem volt arról, hogy mi bajom van – kiszóltak, hogy várjak, most nem mehetek be. Én pedig, mivel jó kisfiú voltam, türelmesen vártam, és békésen fuldokoltam tovább, mind nagyobb pánikban, hogy akkor nekem most végem.

Arra sem emlékszem, hogyan oldódott meg a helyzet. Lehet, hogy kijött valaki, és meglátta, hogy baj van. Az is lehet, hogy vállalva a felnőttek rosszallását, végül mégis benyitottam. Tényleg nem tudom, annak emléke azonban világosan él bennem, hogy tehetetlenül állok az ajtó előtt, és tudom, hogy most meg fogok fulladni, de nem szabad bemennem, mert meg lett mondva.
 

Sorskönyvi üzenetek

Annak, hogy egy félreismerés révén sorskönyvbe kerüljünk, szükségszerű feltétele, hogy legyen sorskönyvünk. Mint tudjuk, ezt a feltételt hatéves korára mindenki teljesíti: addigra a szülők és más tekintélyszemélyek által tudattalanul átadott sorskönyvi üzenetek alapján már elkészítettük a saját élettervünket. A félreismeréssel tulajdonképpen semmi egyebet nem csinálunk, mint ezt az élettervet – vagyis a sorskönyvet – erősítjük meg újra és újra.

Ami engem illet, mind a mézes, mind a málnacukros eset kapcsán két sorskönyvi üzenetet sikerült beazonosítanom: a viselkedés szintjén egy drivert, a gyökerekben pedig egy gátló parancsot.

A driver, mint tudjuk, az a mód, ahogy valaki „Jó Gyerek”. Mögötte az a sorskönyvi hiedelem él, hogy addig vagyok OK, amíg így viselkedem. Esetemben a Légy erős! driver lépett működésbe. Ezt a driverekről írott cikkemben e szavakkal mutattam be:

„Acélozd meg magad, főleg az arcizmaidat! Tilos elgyengülnöd, elérzékenyedned, meghatódnod. Keménynek kell lenned, érzelemmentesnek. Az érzelmek a gyöngéknek, a hitványoknak valók. De ha véletlenül mégis éreznél is bármit, annak nem szabad, hogy látszata legyen. Senki nem veheti észre, hogy valójában nem hideg kőszikla vagy. Ha gyöngének mutatkozol, nem vagy Jó Gyerek – és véged van.”

A 12 gátló parancsból esetemben minden valószínűség szerint a Ne légy fontos! bénított meg. Kívül esik a sajátélmény bemutatásának keretein, hogy ezt a parancsot mikor és kitől gyűjtöttem be, az események alapján a jelenléte nyilvánvaló: ha ugyanis mertem volna fontosnak érezni magam az adott szituációban, akkor egész biztos, hogy képes lettem volna érvényesíteni az érdekeimet.

A gátló parancsokat az újradöntés során kiadott engedélyekkel lehet érvényteleníteni. A Ne légy fontos! parancshoz kapcsolódó engedélyt annak idején így fogalmaztam meg:

„Szabad a középpontban lennem. Lehetek okos, lehetek szép, lehetek sikeres. Vannak fizikai, pszichés és társas szükségleteim, és ezek pontosan annyira fontosak, mint bárki más szükségletei. Szabad határozott lépéseket tennem saját szükségleteim kielégítése érdekében, és szabad, hogy e lépések célba is érjenek.”
 

Regresszív helyzet

Egy kérdés maradt: voltaképpen miért volt képes berántani a gumikötél egy ilyen banális szituációban?

A választ nem tudom, de tippem van. Úgy gondolom, hogy a masszázs mint helyzet alapvetően regresszív szituáció. Regresszív annyiban, hogy a masszírozott szinte gyermeki módon kiszolgáltatja magát egy másik embernek, aki olyan helyeken és olyan módon érinti őt meg, ahogy az csak intim kapcsolatokban fordulhat elő. Ilyen intim kapcsolat egyrészt a szülő és gyerek, másrészt a szexuális partnerek közötti viszony. Azonban a masszázs egyenlőtlen jellegéből adódóan e kettőből inkább az első lehet a minta. A saját teste fölötti rendelkezésről átmenetileg lemondó ember könnyen ráhelyezheti a masszőrre a „mindenható szülő” képét, aki élet és halál uraként azt tesz vele, amit akar, megfosztva őt minden kezdeményezési lehetőségtől.

Hasonló hatása lehet bármely más egyenlőtlen szituációnak, legyen szó orvos és beteg, főnök és beosztott, rendőr és autós, ellenőr és utas találkozásáról. Az alá-fölérendeltség puszta ténye igen könnyen regresszióba sodorhat bárkit, s ez egyenes út a félreismerés, azaz a probléma meg nem oldása felé.