E hosszú – három részre bontott – cikkben egyetlen kérdést járunk körbe: mit tehet a terapeuta, ha léket kap a kliens képzeletbeli csónakja. Előrebocsátom: több dolgot. Hasznosakat is, károsakat is. Mindkettőre nézünk példát, és reményeim szerint a végére érthetővé válik, miért csikorgatom a fogam bő fél éve – amint azt a jelen írás bevezetőjéül szolgáló Mi az a pszichoterápia – és mi nem az? című poszt végén említettem.

Tavaly decemberben részt vettem egy előadáson. (A konkrétumoktól most tartózkodom, mert személy szerint senkinek nem akarom a szakmai jó hírnevét kikezdeni.) A beszélgető partnerek egyike – jó nevű pszichológus, gyakorló terapeuta – elmesélt egy terápiás részletet. Nem a sajátját, hanem az egyik kollégájáét, aki a katathym imaginatív pszichoterápia (KIP) nevű módszerrel kezelt valakit. Mivel ezt a módszert magam is tanultam és használom, kíváncsian hallgattam a beszámolót. És ahogy hallgattam, egyre jobban elkerekedett a szemem. Először azt hittem, rosszul hallok, aztán abban bíztam, hogy félreértek valamit. A kiképzőm ugyanis annak idején vasvillával kergetett volna a világ végéig, ha arról számolok be szupervízión, hogy én valami hasonlót műveltem valakivel. Na jó, a vasvilla talán túlzás. De kerek perec közölte volna velem, hogy nem értem a lényegét sem a KIP-nek, sem a pszichoterápiának általában.

A továbbiakban először bemutatom az esetet úgy, ahogy hallottam. Majd kifejtem, hogy ami történt, az szerintem miért nem pszichoterápia: miért nem használ egy ilyen beavatkozás a kliensnek, sőt miért tartom károsnak. Végül leírom, hogy ugyanebben a helyzetben – mindazok alapján, amit én tudok, hiszek és gondolok emberről, pszichológiáról és pszichoterápiáról – mit tennék én.

E kérdésben nagyon markáns a véleményem. Sietek ugyanakkor leszögezni, hogy mindezek ellenére ez csupán egy vélemény, nem az „abszolút igazság”. Lehet és szabad vele vitába szállni, vagy simán másként gondolkodni minderről. Ám annak, aki esetleg azt fontolgatja, hogy hozzám jön terápiába, talán ad némi kapaszkodót arra nézve, hogy mire számíthat tőlem – és mire nem.

Az eset, ahogy történt

Emlékeztetőül a KIP lényege röviden: a kliens módosult tudatállapotban elképzel egy képet vagy helyzetet, ahol ő, mint egy álomban, jelen van, érzéseket él át és cselekszik. Eközben folyamatosan párbeszédet folytat a terapeutával, aki kikérdezi őt a kép és az események részleteiről, és ha szükséges, instrukciókat ad.

Az ominózus esetben a képben az történt, hogy a kliens egy csónakkal beevezett a tó közepére. Az nem derült ki, hogy ez vajon a terapeuta által meghatározott kiindulási kép – az ún. hívókép – volt, vagy egy korábbi kép spontán alakulásának következménye, de a történtek szempontjából lényegtelen is. Ami fontos, az maga a helyzet: a kliens ott ül a csónakban, és egyszer csak közli, hogy léket kapott a csónak, ömlik be a víz.

A terapeuta erre fölhívta a figyelmét, hogy a csónakban, az ülés alatt van egy merítőkanál, és felszólította a klienst, hogy keresse meg, és merje ki a vizet a csónakból. A kliens meg is kereste, de hogy, hogy nem, a merítőkanál kiesett a kezéből, és elsodorta a víz. Így a terapeuta új megoldási javaslattal állt elő: a kliens vegye kézbe az evezőt, és ha elég gyorsan és keményen húzza, akkor partot érhet, mielőtt a csónak elsüllyed. A kliens szót fogadott, de – micsoda pech! – az evező is kiesett a kezéből. Ez már komoly vészhelyzet, gondolhatta a terapeuta, így arra biztatta a klienst, hogy szedje össze a bátorságát, ugorjon ki a csónakból, és ússzon partra. De kiderült, hogy erről szó sem lehet: a kliens egyre fokozódó pánikban közölte, hogy nem tud úszni. A terapeuta azonban feltalálta magát: közölte a klienssel, hogy a pad alatt talál egy mentőövet, amit ha felfúj, megmenekülhet. A kliens engedelmesen felfújta, és ki is ugrott vele a vízbe. Igen ám, de mi történt? A mentőöv kilyukadt és leeresztett, a kliens pedig elkezdett süllyedni. Mit volt mit tenni, a terapeuta belépett a képbe: odaúszott a klienshez, és megmentette a fulladástól, kihúzván őt a szárazföldre.

Eddig a történet.

A kollégája esetét ismertető pszichológus kifejtette, hogy mi is zajlott itt le valójában. Az ő értelmezésében a kliens (ő a páciens szót használta) bizonyságát adta az ún. tanult tehetetlenségének. E fogalom azt a jelenséget írja le, amikor valaki huzamosan azt éli meg, hogy nem tud kontrollt gyakorolni a helyzet fölött: az őt érő jutalmak és büntetések jószerével véletlenszerűek, azaz teljesen függetlenek attól, hogy valójában mit csinál. (Tipikus példa egy olyan munkahely, ahol autoriter, hisztérikus – és lehetőleg inkompetens – főnök kezei alatt kell dolgozni.) Komoly pszichológiai kísérletek igazolták, hogy aki sokáig szenvedő alanya egy ilyen helyzetnek, az elveszíti a motivációját, fásult lesz, és a szó szoros értelmében megtanulja, hogy tehetetlen legyen – még akkor is, amikor elvileg lehetősége volna kontrollt gyakorolni, és megváltoztatni a kellemetlen szituációt.

Tehát – mondta a pszichológus – a kliens tanult tehetetlenségben szenvedett, ezért volt képtelen úrrá lenni a helyzeten. A terapeuta próbált rajta változatos eszközökkel segíteni, de a kliens ellenállása miatt mindegyik kudarcot vallott. Így a terapeuta kénytelen volt radikálisan közbeavatkozni, és személyesen megmenteni a klienst, amit ő bámulatos leleményességgel meg is tett.
 

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el

Ilyen nincs, ez egy rossz vicc – mondogattam magamban. Ez a történet több sebből vérzik; szinte mindegy is, hol kezdjük elemezni.

– folyt. köv. –

(A cikk 2. része itt, 3. része pedig emitt olvasható.)