(A cikk 1. része itt, a 2. része pedig emitt olvasható.)

A kiinduló helyzet tehát ugyanaz, mint a tényleges esetben: a módosult tudatállapotban lévő kliens a képáramlás egy pontján közli, hogy léket kapott a csónak, ömlik be a víz.

Az első dolgom ebben az esetben, hogy megfigyelem a kliens nonverbális jelzéseit, vagy ahogy az NLP terminológiájában mondják: a fiziológiáját. Fontos ugyanis tudnom, hogy milyen érzelmi állapotban van: vajon fél-e, vagy esetleg humorosnak látja a helyzetet, netán izgalmas kihívásnak tekinti, avagy teljesen rezignáltan veszi tudomásul a történteket. Az ugyanis, hogy miként vagyok jelen a továbbiakban, annak függvénye, hogy ő hogy van. Hogy ezt megtudjam, annak – a fentieken túl – kézenfekvő módja, hogy egyenesen megkérdezem tőle:

– Ömlik be a víz. És milyen ez neked, hogy ömlik be a víz?

Az általa mondott kifejezés higgadt megismétlésével kifejezem, hogy vele vagyok, hogy kritika nélkül elfogadom azt, ami a képben megjelenik, vagyis – mint láttuk – őt magát. Ugyanezt az elfogadó attitűdöt erősíti meg, hogy nem akarom a helyzetet azonnal megváltoztatni, hanem rákérdezek a hogylétére. A válasz függvényében aztán eldöntöm, milyen úton megyek tovább. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy mennyire vonódott be érzelmileg a képbe. Ha nagyon (és ha számos egyéb tényező is ezt indokolja, nem utolsósorban az, hogy hol is tartunk a terápia egészének folyamatában), akkor az érzelmekkel való munkát kezdeményezem (lásd alább). Más esetben magával a képpel folytatjuk, például az alábbi kérdésekkel (persze egyenként feltéve őket, és megvárva a választ):

– Hogy ömlik be a víz, gyorsan vagy lassan? Egyforma vagy változó sebességgel? Milyen színűnek látod a beömlő vizet? Milyen a hőmérséklete? Miközben figyeled a víz mozgását, hallasz-e valamilyen hangot?

Ez látszatra irreleváns információk érzéketlen begyűjtése. Látszatra – vagyis éber tudati állapotban, racionális síkon gondolkodva. Módosult tudatállapotban azonban mindezen kérdések abban segítik a klienst, hogy megélje a helyzetet annak teljes valójában, minden kicsi részletével együtt – merthogy a helyzethez hozzátartozik annak minden kicsi részlete. A kérdésemmel kifejezem, hogy engem a helyzet egésze érdekel, vagyis ismét csak azt érzékeltetem vele, hogy mindenestől elfogadom őt. A problémáival, a megoldatlanságaival egyetemben. Aztán esetleg tovább kérdezek:

– Ha körülnézel ebben a csónakban, mit látsz, van-e itt még valami?

Nem kezdem tehát megmenteni, és nem találok ki helyette holmi nem létező merítőkanalakat és mentőöveket. Ellenben megadom neki a lehetőséget, hogy ő vizsgálja meg a helyzetet, ő találjon rá megoldást. Ha én adok a kezébe egy merítőkanalat, akkor szinte biztos, hogy nem fogja tudni használni. Elejti, eltörik vagy köddé válik. Ellenben ha egy ilyen vizsgálat után ő maga találja meg, akkor az valódi erőforrásnak tekinthető a számára, és jó esélye van, hogy segítsen vele magán. Ugyanakkor a kérdésem nyitott abban az irányban is, hogy bizony, itt nincs se merítőkanál, se semmi egyéb. És én ezt is elfogadom. Majd folytatom, például így:

– És most mit látsz, ha szétnézel a csónakból? Milyennek látod a partot? Milyen az időjárás? Vannak-e mások a környéken?

Arra biztatom tehát, hogy fordítsa a tekintetét valamire, amiről egészen biztosan tudom, hogy létezik: a környezetre. A problémák (legyen szó süllyedő csónakról vagy süllyedő életről) soha nem önmagukban, izoláltan léteznek, hanem mindig valamilyen keretben. Ha csak a problémára fókuszálunk – ahogy ez nehéz helyzetben lévő emberekkel gyakran megesik –, akkor kicsi az esélye, hogy megtaláljuk a megoldást. Holott lehet, hogy elegendő lenne fölemelni a tekintetünket, és szétnézni; egy kicsit tágabb perspektívával szemlélni a dolgokat. Akár a valós életben, akár a képben. Nem kizárt, hogy egy ilyen kérdés után a kliens talál egy segítőt, akár egy arra járó hajó, akár egy jó tündér képében, aki kimenti őt a veszélyes helyzetből. S ha így történik, az számára valódi megoldás, hiszen belőle fakadt, az ő tudattalanja hozta létre, nem én sugalltam neki. S ezáltal szert tesz egy nagyon is valós belső tapasztalatra: a nehéz helyzeteknek lehet megoldásuk, és érdemes szétnézni különböző irányokba.

De persze nem kizárt, hogy nem történik semmi, és a csónak egyre csak süllyed. Ekkor nekem továbbra is az a dolgom, hogy elfogadjam őt, és mindazt, ami a képében történik. Amint korábban mondtam: ha süllyed, akkor süllyed.
 

De meddig?

Bármeddig. Mivel terapeutaként egyik lábammal továbbra is a valóságban horgonyzok, tudom, hogy a kliens élete nem forog veszélyben. A képben az jelenik meg, amit a tudattalanja megjeleníteni akar. Ha süllyed, akkor süllyed. És ha vízbe fullad, akkor vízbe fullad. Nyugodt lehetek, mert attól, hogy valaki azt imaginálja, hogy vízbe fullad (és közben ezt érthetően elmondja nekem!), még nem fullad meg.

Noha fenntartom, amit korábban írtam, hogy a szimbólumokat nem lehet kiszótározni, de az aránylag nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy ha valaki egy képben (vagy épp álomban) átéli a saját halálát, akkor az jó eséllyel nem a halálról szól, hanem valamilyen radikális változásról. De ha félre is tesszük ezt az értelmezést (ami leginkább csak azért fontos, mert az ijedt terapeutát esetleg megnyugtatja), nekem továbbra is annyi a dolgom, hogy elfogadjam, ami a képben történik, és elkötelezetten kísérjem a klienst, bármerre is tart. Ha kell, a halál átélésébe is.

Ha a halál árnyéka völgyében járok is,
nem félek semmi bajtól,
mert te velem vagy.

És lehet, hogy a kliens egyszer csak azt mondja: „Most meghaltam.” Én ilyenkor teljes természetességgel megkérdezem:

– És milyen ez neked, hogy meghaltál? Mit látsz? Mit hallasz? Mi történik?

És mivel a kliens továbbra is ott ül a fotelben, dobog a szíve és lélegzik, válaszolni fog. Lehet, hogy megjelenik előtte egy kép, annak függvényében, hogy milyen elképzelése van a halálról. De megeshet, hogy azt mondja: nem lát és nem hall semmit. Ekkor sincs baj, hiszen ez ismerős terep: nem kell ahhoz a kliensnek átélni a halált, hogy a KIP során azt mondja, nincs kép és nincs semmi.

– Nagyon jó. És milyen ez a semmi? Van-e valami mozgása vagy változatlan? Milyen a színe? Inkább világos vagy inkább sötét?

És zajlik tovább az ülés, és a kliens megéli azt, amit talán soha korábban: a teljes és feltétel nélküli elfogadást.
 

Nagy fekete golyó

De mi történik akkor, ha a kliens pánikba esik? Ha annyira megijed, hogy nem tud figyelni a környezetére? Nagyrészt a terapeután múlik, az ő terhelhetőségén. Ha ő nem ijed meg, akkor ilyen áldatlan körülmények között is lehet tovább strukturálni a képet a fent leírt módon. De választhatja azt is, hogy konfrontálja a klienst a saját érzelmeivel.

– Tehát félsz. Oké. Most arra kérlek, hogy figyeld meg ezt a félelmet. Figyeld meg alaposan, és keresd meg, hogy hol van ez a félelem a testedben. Hol érzed leginkább?

A racionális tudat erre a kérdésre azt mondja, hogy marhaság. Még hogy hol van egy érzelem a testben? Mittudomén, nyilván valahol az agyban, mondjuk az amygdalában.

Módosult tudatállapotban azonban egy ilyen kérdés nagyon is értelmes, és a kliens jó eséllyel megnevez (vagy épp megmutat) egy testrészt: a fejét, torkát, mellkasát, gyomrát vagy bármi egyebet. Ekkor tovább kérdezhetünk, látszólag hasonlóan értelmetlen módon:

– Milyen alakja van ennek az érzésnek? Mekkora ez az érzés – hasonlítsd valamihez! Ha megtapintod ezt az érzést, milyen a felülete: inkább sima vagy inkább érdes? Kemény vagy puha? És milyen a hőmérséklete? Milyen a színe? Tartozik-e hozzá valamilyen illat?

Ugyanis nem csak egyfajta félelem (vagy düh vagy szomorúság vagy szorongás vagy bármi egyéb) van, hanem ahány élethelyzet, annyi féle. Amikor jelen vagyunk egy szituációban, akkor ott az összes érzékszervünkkel vagyunk jelen, akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában. Ha átélünk egy érzelmet, akkor azt egész valónkkal éljük át; részt vesz benne az egész testünk, minden pici izmunk: megfeszülnek vagy elernyednek – helyzete válogatja. Ilyenformán minden egyes érzésnek és minden egyes – valós vagy elképzelt – élethelyzetnek megvan a maga egyedi, ún. kinesztetikus mintázata, jóllehet valószínűleg teljesen tudattalanul.

Ha a „Hogy vagy?” kérdésre – az adott szituáció társas követelményeinek megfelelően – annyit mondhatok, hogy „Kösz, megvagyok”, bizonyos mértékig akkor is megélhetem az elfogadást, hiszen kaptam egy sztrókot, még ha hazudtam is a válaszomban. Ha a körülmények megengedik, és elmondhatom a kérdezőnek, hogy „bizony, én most nagyon félek”, akkor ez lényegesen nagyobb elfogadást jelent számomra. Ha pedig – irányított kérdésekkel – lehetőséget kapok arra, hogy megéljem és feltárjam a félelmem kinesztetikus mintázatát – nos, ez az érzelmem teljes elfogadása.

– Tehát egy fazék nagyságú, fekete, hűvös, sima fagolyóhoz hasonlító félelmet érzel a gyomrodban. Nagyon jó. Figyelj most oda jól erre az érzésre, és arra kérlek...

Hogy mire, az már messzire vezet. A terapeuta lehetőségeinek csak a saját felkészültségi szintje és fantáziája szab határt. És ha a kliens megéli a következőkben, hogy a terapeuta elfogadja őt az érzelmeivel együtt, továbbá hogy az érzelmekkel igenis lehet mit kezdeni, akkor érdekes kimenetele lehet a dolgoknak. Ha néhány perc múlva – miközben a nagy fekete golyóból kiindulva több minden lezajlott a képben – a terapeuta ezt mondja:

– Most pedig arra kérlek, hogy menj vissza a csónakba, és mondd el, mi történik! –

– akkor jó esély van arra, hogy a kliens pozitív változásról számol be. Lehet, hogy eltűnt a lék. Lehet, hogy a csónak időközben titokzatos módon partot ért. Vagy nem ért partot, de immár nem a tavon úszik, hanem egy nagy tányér tejszínhabban, és a kliens élvezettel lubickol benne. A lehetőségek száma végtelen; a pozitív változás módját nem lehet bejósolni.
 

Amikorra elkészül –

– szokta volt mondani apám annak idején arra a türelmetlen kérdésemre, hogy mikor lesz kész az ebéd. És igaza volt.

A jó esély ellenére semmi nem garantálja, hogy valóban lezajlik a pozitív változás. Lehet, hogy a kliens visszakerül a csónakba, és tovább süllyed. Ha így van, akkor sincs semmi különös: akkor ezzel kell dolgozni. És valószínűleg nemcsak aznap, hanem a következő héten is.

A változás hajszálpontosan akkor fog elindulni, amikor elindul – egy pillanattal sem előbb.

A terapeuta dolga az, hogy türelmesen és elkötelezetten kísérje el a klienst, egészen eddig a pillanatig.