Mivel a játszma egyik sajátossága, hogy a benne részt vevő felek rosszul érzik magukat benne, a játszmával egyetlen értelmes dolgot lehet csinálni: nem játszani. Ezt szem előtt tartva alább egy saját játszmám elemzését mutatom be, amelyet a minap játszottam le. (Akinek a szövegben található egyes kifejezések nem érthetőek, az a fenti linkre kattintva orvosolhatja e problémát.)
A történet kétszereplős. Az egyik szereplő – amint a fentiekből kiderülhetett – én vagyok. A másik egy nálam mintegy tíz évvel idősebb úriember, akivel az interneten ismerkedtem meg, s akivel élőben ugyan meglehetősen kevésszer találkoztam, de mivel ismeretségünk öt éve alatt több gigabájtnyi e-maillel boldogítottuk és szomorítottuk egymást, manapság az egyik legközelebbi barátomként tartom számon. Mivel a játszmaelemzés hagyományában a résztvevőket Fehérnek és Feketének hívják, a továbbiakban barátomat F. álnéven fogom emlegetni. A játszmát az elmúlt napokban bonyolítottuk le egymással, ugyancsak e-mailben. Az elemzést F. engedélyével teszem közzé.
A történet
Pár napja kaptam e-mailben egy .pps fájlt, ami egy rejtvényt tartalmazott, a megoldás és némi kommentár kíséretében. A rejtvényben négy hasonló jellegű részfeladat követte egymást, nehézségi sorrendben. Legalábbis ezt lehetett gondolni, mert az első három során a feladatok valóban fokozatosan nehezedtek. A negyedik feladatot aztán csak néztem, néztem, körmönfont módon próbálva okoskodni – és képtelen voltam rájönni a megoldásra. „Na, ugye, hogy nem megy?!” – szemtelenkedett a kommentár, aztán a következő kattintásra jött a megoldás. Ami természetesen – ebben állt a beugratás – észveszejtően egyszerű volt. Fájdalmasan egyszerű. És persze teljesen korrekt. Legszívesebben ordítva vertem volna a fejem a falba; közben persze röhögtem, és gyorsan tovább is küldtem a fájlt egynémely jobb sorsra érdemes ismerősömnek – köztük F-nek is.
F. az amúgy is soron következő levelének egyik bekezdésében utalt a rejtvényre, a következő szavakkal:
Én is bedőltem. Mondjuk, annyi volt, hogy a Q 3-ra (tehát a 3. kérdésre – B.B.) én egyszerűbb megoldást találtam, de hát a lényeg nem ez.
Mivel régi egyezmény köztünk, hogy a választ amúgy nem igénylő részekre vagy reagálunk, vagy nem, teljesen adekvát lépésnek ítéltem, amit tettem: a válaszlevelemben a fenti közlésre nem írtam semmit.
F. következő levelében aztán ezt írta:
Nem reagáltál a kvázi-fejtörőre írtjaimra. Azért (lett) volna fontos, mert vele tudtam gyakorolni a – lényegében tőled tanult – pozitív gondolkodást. („Igaz, hogy én is beszoptam, amit be kellett, de az egyik részfeladatot, egyszerűbben oldottam meg, mint a mellékelt megoldáson látható, tehát nincs veszve a kreativitás.”)
Ennyi a sztori. A folytatás már az elemzés, ezzel együtt a játszmából való kilépés.
Amitől ez játszma
Az elemzést azzal kezdtem, hogy észrevettem: rosszul érzem magam a levél olvasása közben. Erre természetesen az volt a legkevesebb, hogy megtegyem én magam is azt, amire kognitív terapeutaként a klienseimet is próbálom rávenni hasonló esetben: keressem meg az automatikus gondolatomat. Az automatikus gondolatom valami ilyesmi volt:
A rohadt életbe, tényleg nem reagáltam! Pedig száz éve ismerem őt, tudom, hogy a fél karját odaadná egy pozitív visszajelzésért. Hogy lehettem ilyen béna, ilyen empátia-negatív? Hát milyen inkompetens terapeuta vagyok én?!
Szerencsére annál már dörzsöltebb vagyok, hogy sem huzamosabb ideig felüljek egy ilyen gondolatnak, amiről messziről ordít, hogy tele van kognitív torzításokkal, úgyhogy tovább gondolkodtam. Mi is történt itt? Váltottunk egymással pár tranzakciót, aminek a vége az lett, hogy (1) rosszul érzem magam, (2) a levélből nyilvánvaló, hogy F. is rosszul érzi magát és (3) állok hülyén, és nem értem, mi történt. Egész véletlenül nem ismerős valahonnan ez a helyzet?
– Nem a fenét – feleltem magamnak –, hiszen ez a játszma tankönyvi definíciója! Nézzük csak, hogy is alakult ez?!
A Horog
A játszma, mint tudjuk, rejtett tranzakciók sorozata. A rejtett tranzakció azt jelenti, hogy az üzenetnek van egy nyílt, társadalmi szintje („Gyere fel hozzám, megmutatom a bélyeggyűjteményemet!”), és van egy rejtett, pszichológiai szintje (a bélyeges példa esetében ez közhelyes).
Ebben az esetben a játszma kezdő lépését F. tette meg, a következő mondattal: „...a Q 3-ra én egyszerűbb megoldást találtam...” Ez társadalmi szinten egy Felnőtt énállapotból indított, az én Felnőttemet célzó üzenet, egy egyszerű tájékoztatás: „Ezt és ezt csináltam.” A pszichológiai szintű üzenet ezzel szemben Gyermekiből indul, a megszólított pedig az én Szülőim (alkalmasint Gondoskodó Szülőim), és így lenne megfogalmazható: „Dicsérj meg, látod, milyen ügyes vagyok?!”
A rejtett tranzakció lényege természetesen mindig a pszichológiai szint. A tranzakció pedig attól rejtett, hogy ez az üzenet nincs kimondva. Nyílt tranzakcióban F. ezt írhatta volna nekem: „A Q 3-ra én egyszerűbb megoldást találtam, és büszke vagyok a kreativitásomra, örülök neki. Örülnék, ha velem örülnél.” Itt a társadalmi és pszichológiai szint nem válik szét; ez egy asszertív, egyenes módon – ha tetszik: zsiráfnyelven – megfogalmazott kérés lett volna; a sztrók iránti igény egyértelmű közlése. S mint ilyen, játszmaindításra teljesen alkalmatlan.
Nem így történt. F. megtette a játszma első lépését: bedobta a Horgot: „Dicséretet várok tőled, de ezt nem mondom ki, jöjj rá magadtól!” Hogy a Horgon levő kukac zaftosabb legyen, a mondatot így kezdte, illetve fejezte be: „Mondjuk, annyi volt, hogy... (...) ...de hát a lényeg nem ez.”
A Gyenge Pont és a Válasz
Ez a játszma második kelléke. Nincs játszma, ha a Horog nem tud mibe beleakadni. Az én Gyenge Pontom jelen esetben az volt, hogy kifejezett ellenérzésem van a dupla fenekű kommunikációval szemben. „A krumplileves legyen krumplileves. A kommunikáció legyen egyértelmű, a fenébe is!” Mindez persze kimondatlanul, öntudatlanul. Kiegészítve azzal, hogy pontosan ismerem F. azon tulajdonságát, hogy mint a csecsért ácsingózó kisded, úgy éhezi és szomjazza a pozitív sztrókot hasonló helyzetben. Ez a történet kb. a hatszázhuszonkilencedik hasonló jellegű interakciónk volt.
De mivel ezen ismeretem nem került a tudatom előterébe, a Horog előírásosan beakadt a Gyenge Pontomba, és én annak rendje s módja szerint rá is haraptam, vagyis megadtam a Választ.
Hogy a Válasz jelen esetben épp a válasz elmaradása volt, az lényegtelen mellékkörülmény. Mint tudjuk, ha máshonnan nem, az NLP-ből: nem lehet (értsd: pszichológiai képtelenség) nem kommunikálni; a nem-kommunikáció is kommunikáció. A hallgatásom tehát teljes mértékben megfelelt a Válasz kritériumainak. Társadalmi szinten Felnőtt énállapotból szólítottam meg F. Felnőttjét: „Nyugtáztam a közlésedet.” (Mint említettem, a közös gyakorlatunkban a reakció esetenkénti elmaradása teljesen elfogadott.) Pszichológiai szinten azonban az történt, hogy negatív Irányító–Szabályozó Szülőiből hidegen letorkolltam F. Gyermekijét: „Nagy kisfiú vagy már, ez a minimum.”
A játszmaelemzés drámaháromszög-modelljében F. kezdetben az Áldozat szerepében volt (mivel Gyermekiből indította a tranzakciót), én a Válaszommal (vagyis a hideg Szülői nem-válaszolásommal) az Üldöző pozícióját foglaltam el.
Game over
A rejtett tranzakciók elvileg hosszan-hosszan követhetik egymást, a játszma vége azonban mindig ugyanaz:
Az Átkapcsolás azt jelenti, hogy mindkét játékos elmozdul a drámaháromszögön. Jelen esetben F. átment Üldözőbe, és rendre utasított: „Csalódtam benned, cserben hagytál: nem reagáltál, holott tudod, hogy ez fontos lett volna nekem.” Nem e szavakkal, persze, de ezzel a tartalommal. Én pedig átléptem az Áldozat szerepébe, megmártózhattam saját maladaptív sémámban: „Rossz vagyok, inkompetens vagyok.”
A Szembesülés fázisában éljük meg ezeket az érzelmeket, és mindketten meglepődve vesszük őket tudomásul, olyan ártatlan naivsággal, mintha most először történt volna velünk ilyesmi. Holott...
Holott mind F. érzéséről, a csalódottságról – amelyet utólag levélben megerősített –, mind az én közelebbről itt meg nem határozott rossz érzésemről fontos megjegyezni, hogy helyettesítő érzés. Vagyis olyan érzelmi válsz, (1) amit kisgyerekként tanultunk, nem utolsósorban szülői modelleket követve; (2) amelyet gyakran élünk meg stresszhelyzetben; (3) amelyek nem használnak az adott probléma megoldásában; (4) amelyből időről időre szükségünk van a megfelelő intravénás dózisra, mert ennek révén vagyunk képesek igazolni és fenntartani a sorskönyvünket.
Az egész játszma tudattalan célja nem más, mint a helyettesítő érzésből egy újabb dózis belövése. Ezért indította F. a játszmát (remélve, hogy bennem partnerre talál), én pedig ezért voltam benne partner, és haraptam rá a Horogra. A végén tehát mindketten megélhettük kedvenc helyettesítő érzéseinek egyikét. Ez a játszmaképlet utolsó eleme, a Kiegyenlítés, más szóval a Nyereség besöprése.
After party
A történet megrekedhetett volna a Kiegyenlítésnél. Csakhogy úgy voltam vele: ha már életem során egy rakás pénzt, időt és energiát öltem önismeretbe és terápiába..., ha már én magam is terápiával foglalkozom..., ha már van egy pszichológiai blogom, amely a Sorskönyv nélkül címre hallgat... – akkor tán egy lépéssel tovább mehetnék ennél.
Amint a bevezetőben írtam, a játszmával egyetlen értelmes dolgot lehet csinálni: nem játszani. Úgyhogy amint rájöttem, hogy frontálisan belegyalogoltam egy játszmába, elhatároztam, hogy ki is szállok belőle. Ez három lépésben történt.
Először tudatosítottam magamban, hogy a rossz érzéseim nem autentikus, hanem helyettesítő érzések, vagyis nem a jelen helyzetnek szólnak, hanem hajdan volt gyerekkorom valamely rég elfeledett negatív élményének. Ez már önmagában megkönnyebbülést jelentett számomra, mert felszabadított arra, hogy nem vagyok köteles rosszul érezni magam. Ennek belátásával gyorsan ki is léptem a sorskönyvemből, és megállapítottam, hogy a történtek ellenére OK vagyok.
Másodszor tudatosítottam magamban, hogy semmi okom haragudni F-re: attól, hogy történetesen az övé volt a kezdő lépés, semmivel sem terheli őt nagyobb felelősség a játszmáért, mint engem. A megélt rossz érzéseimért pedig nem tehetem őt felelőssé, hiszen ezzel azt mondanám: „Rá tudsz venni arra, hogy rosszul érezzem magam attól, amit mondasz nekem”, ami viszont nem más, mint a TA négy mítoszának egyike. Vagyis megállapítottam, hogy F. is OK.
Utolsó lépésként a játszma elemzését (a jelenleginél jóval rövidebb formában) megosztottam F-fel, és beleegyezését kértem ahhoz, hogy közreadjam itt a blogomon.
A jóváhagyást ezúton is köszönöm neki.
Utolsó kommentek