Elsőként tehát azt szeretném bemutatni, hogy Harry Potter története megfelel azon ismereteinknek, amelyek az ember személyiségfejlődéséről rendelkezésünkre állnak. Ehhez Erik Erikson ún. pszichoszociális fejlődéselméletét használom szamárvezetőnek.

Erikson rendszerének középpontjában az identitás fogalma áll, amelynek keresését ő egy egész életen át tartó folyamatként írja le, amely folyamat nem egyenletesen, hanem szakaszosan megy végbe. Erikson szerint a teljes emberi fejlődés nyolc szakasszal írható le, amely szakaszok mindegyikében rendre feltesszük magunknak a „Ki vagyok én?” kérdést, s azt az adott szakasz jellegétől függően válaszoljuk meg. Minden egyes szakasz egy-egy oppozícióval írható le. A megfelelő válasz megadása egy-egy életfeladat elvégzését jelenti, és lehetővé teszi az átlépést a következő szakaszba.

Nézzük meg röviden mind a nyolc stádiumot, és lássuk, melyik hogyan jelenik meg Harry Potter életében!

1

Az első nagy kérdés megválaszolásának időszaka az élet első tizenkét hónapja. A csecsemő jobb esetben szerető, gondoskodó, biztonságot nyújtó környezetben kezdi meg életét. Rosszabb esetben nem. Ilyenformán vagy azt éli meg, hogy alapvető szükségletei a kellő időben kielégítésre kerülnek – vagy azt, hogy nem. Erikson rendszerében ez a stádium a „bizalom vagy bizalmatlanság” oppozíciójával írható le.

Ami Harry Pottert illeti, ő első életévét vitán felül szerető közegben töltötte. Fiatal szülei – James és Lily – életvidám, csaknem mindenki által kiválónak mondott emberek voltak. A nem sokkal később lejátszódó tragédia idejére a kis Harryben már kialakulhatott és megszilárdulhatott e korszak kedvező kimenete: az ősbizalom és az optimizmus.

2

A második életévre tehető a második eriksoni stádium, amelynek eldöntendő kérdése: „Autonómia vagy szégyen és kétely?” Optimális esetben a kisgyerek ilyenkor tanulja meg, hogy nemcsak a környezete hat őrá, hanem ő is alakítója a környezetének. Az e téren elért sikerek nyomán kialakul benne az önkontroll és a megfelelésérzet; e sikerek hiányában pedig az önbizalomhiány és a saját képességeiben való kételkedés.

Ha a kiskamasz Harryre nézünk, akkor egy olyan fiút látunk, aki a rá váró megmérettetések előtt rendszeresen átéli saját inkompetenciáját: szorong és kételkedik – gyakran testi tünetekkel kísérve –, hogy el tudja-e végezni a feladatot; legyen szó akár egy lány báli partnernek való felkéréséről, akár egy mágikus próbatételről – gondoljunk a Trimágus Tusa első két próbáját megelőző szerencsétlenkedésre és az azt kísérő pánikra. Ennek alapján akkor is gyanakodni kezdhetnénk, hogy második életévében valami enyhén szólva nem annak rendje s módja szerint zajlott, ha épp nem tudnánk, hogy ekkor veszítette el szüleit, ő maga ekkor élt túl egy gyilkos támadást, s került át hirtelen egy olyan közegbe, amely sok mindennek mondható, csak szeretőnek és támogatónak nem.

Szerencsére Harry az említett életveszélyes megmérettetéseket sikerrel vette. Ezek az élmények mobilizálható erőforrásként szolgálnak számára. A későbbiekben azt láthatjuk, hogy mind ritkábban éli át a kudarctól való félelmet: az újabb feladatokban egyre inkább kihívást, a siker lehetőségét látja, s még az ideiglenes kudarcok sem törik le: azok is inkább új cselekvésre sarkallják. Harry tehát legyőzte a második életévben bekövetkezett elakadását, és ha késve is, de eljutott az autonómiára.

3

A harmadik fejlődési szakasz a harmadik és hatodik életév közötti időszakra esik. Ezen időszak kulcskérdése: „Kezdeményezés vagy bűntudat?” Az óvodás korú gyermek kérdez, mászkál, nekiáll fölfedezni a világot – főleg, ha hagyják.

Harrynek ebben az időszakban nem sok babér termett. Nagynénje családja vasszigorral bánt vele, és mindent megtett, hogy bármilyen, esetleg felbukkanó kezdeményezőkészséget csírájában elfojtson. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy Harry kifejezetten kíváncsi gyerek. A bántalmazó, büntető környezet dacára úgy tűnik, felülkerekedett benne a kezdeményezésre irányuló törekvés a bűntudattal szemben. Ennek persze ára van, mégpedig a szociális járatlanság. Noha, mint láttuk, az 1. stádiumban megadatott neki az „ősbizalom” mint alapattitűd, későbbi éveiben erősen kondicionálták őt a bizalmatlanságra. Még az őt támogató kapcsolatokban is hosszú évekre van szüksége, hogy képes legyen őszintén kimutatni az érzéseit, és bizalommal forduljon szeretteihez.

4

A negyedik szakasz a hetedik életévtől a pubertásig tart. Ekkor következik be a legjelentősebb fordulópont: tizenegyedik születésnapján Harry megtudja magáról, hogy varázsló. E változás azt a kérdést exponálja számára, ami Erikson szerint e stádium jellemzője: „Teljesítmény avagy kisebbrendűség?” Harry, aki éveken keresztül csak lenézett, semmirekellő élősködő volt, a Roxfortba kerülve most lehetőséget kap arra, hogy kibontakoztassa valódi képességeit.

Rowling e téren realista: Harryből nem csinál egy mozdulattal félelmetes erejű, mindenható varázslót, hanem nagyon is kiteszi a fejlődés kényszerének. Harrynek „hamar be kellett látnia, hogy a varázsló munkája több puszta hadonászós-mormolós abrakadabránál” (HP 1, 126.), mint ahogy azt is, hogy új környezetében komolyan és fegyelmezetten kell dolgoznia, ha sikert akar elérni. Életének alakulásában aztán azt látjuk, hogy a teljesítmény problémakörét sikeresen oldja meg; olyannyira, hogy a varázsvilág megmentőjévé válik, „a Kiválasztottá”, Remus Lupin szavaival élve jelképévé „mindannak, amiért harcolunk és amiben hiszünk: a jó győzelmének, az ártatlanság erejének, az ellenállás szükségességének”. (HP 7, 365.)

5

Az ötödik stádium a serdülőkor krízise. Harry kezdődő kamaszkorának mulatságos és tragikus történeteivel a negyedik kötetben találkozunk, amely kötet elején ő tizennégy esztendős. Ebben az évben lesz először szerelmes. És ez év végén sodorja el életéből az iskola ártatlan idilljét a valóság. A minden ok nélkül meggyilkolt Cedricet az eddig mindenhatónak hitt Dumbledore sem képes feltámasztani. Kénytelen szembesülni a bürokrácia szűklátókörűségével, valamint a média félelmetes, látszatvalóság-teremtő erejével: közvetlenül tapasztalja, hogy milyen az, amikor a nyilvánvaló hazugságra épülő sajtószenzáció emberi életeket tesz tönkre. Ez már nem a gyermek mesevilága, hanem a realitás.

Mindezek alapján mondhatnánk, hogy Harry a negyedik tanév idején lép be a serdülőkorba. Azonban Erikson szerint a serdülőkor jellegzetessége az identitáskrízis: ekkor szembesül az ember azzal a feladattal, hogy a változások közepette is érvényes, egységes képet alkosson önmagáról. Ha ezt nem sikerül, azt nevezi Erikson szerepkonfúziónak. Ám Harry életében az a kérdés, hogy kicsoda is ő valójában, nem negyedévben merül fel először, hanem sokkal korábban. Egészen konkrétan a tizenegyedik születésnapján, amikor is Hagrid felvilágosítja őt arról, hogy varázsló – amit csak nagyon nehezen képes elhinni.

A szerepek konfúziójából a későbbiekben is bőven kijut Harrynek. Rendszeresen megtapasztalja, milyen rövid az emberek emlékezete: ünnepelt, mindenki által körülrajongott hősből újra és újra első számú közellenséggé válik, akin vagy keresztülnéznek, vagy nyíltan gúnyolnak. A környezeti visszajelzések özönében sokszor megesik, hogy ő maga is elbizonytalanodik saját valós kilétét illetően – azaz átéli a mély identitáskrízist. Tizenhét éves korára azonban – a varázslók ekkor válnak nagykorúvá – Harry túljut az identitáskeresés serdülőkori krízisén, s immár fiatal felnőttként hozza meg döntéseit.

6

A hatodik stádium, a fiatal felnőttkor oppozíciója az intimitás és az izoláció között áll fenn. Erikson az identitást az intimitás előfeltételének tekinti, s ha igaza van, akkor érthető, hogy Harry párkapcsolati próbálkozása negyed- és ötödéves korában miért volt eleve kudarcra ítélve. Ekkor még, mint láttuk, javában a serdülőkor nagy viharzásai töltötték ki életét. Hatodévben, csaknem egy egész tanévnyi vívódás után, néhány hónappal a 17. születésnapja előtt kezd együtt járni Ginny Weasleyvel, akivel azonban nem sokkal később szakít, ugyanis pontosan tudja, hogy „sötét és veszélyes út áll előtte, aminek a végén – egy hónap, egy év vagy évtized múlva – még egyszer, utoljára szembe kell néznie Voldemorttal”. (HP 6, 619.) E lépésével kétségtelenül az izolációt választja – csakhogy ez esetben az izoláció nem az intimitás ellentettjeként jelenik meg. Ezt három dolog is alátámasztja.

Egyrészt észre kell vennünk, hogy a történet ezen fordulata nem a valóságos személy valóságos körülmények közötti döntése. Az izoláció a végső összecsapásra készülő archetipikus hős figurájának szükségszerű attribútuma. Másrészt a Ginnyvel való szakítás kontextusának ismerete egyértelművé teszi, hogy Harry felnőtt döntést hozott, olyat, amelyhez képest minden alternatíva felelőtlenség volna. S végül döntése egyáltalán nem a könnyebb út választása: a következő hónapok során, amint ez a 7. kötet számtalan helyén világossá válik, keservesen megszenvedi Ginny hiányát.

A tizenkilenc évvel a történtek után játszódó epilógusban a harminchét éves Harry és felesége, Ginny épp a Roxfort Expresszhez kísérik ki két fiukat, s velük van a kislányuk is, akinek – legnagyobb bánatára – még egy évet kell várnia, hogy iskolába mehessen. Jelen van két gyerekükkel a Ron–Hermione házaspár is. Az alig több mint ötoldalnyi epilógus maga az idill: mindenki nevet, mindenki ugrat mindenkit. Ebben a jelenetben már egyértelműen nem a mesebeli, izolált hős áll előttünk Harry személyében, hanem a családjában intimitást, biztonságot megélő, hétköznapi ember. „Minden rendben volt körülötte” – zárul a könyv (HP 7, 622), s ezzel az egész sorozat.

7

A hetedik szakasz a felnőttkoré. A középkorú felnőttek életének alapkérdését Erikson abban látja, hogy képesek-e hatékonyan részt vállalni a társadalom életében, beleértve a következő generáció létrehozását és felnevelését. Az opponáló lehetőségek: „Alkotóképesség vagy stagnálás?”

Amint fentebb már láttuk, a negyvenes éveihez közeledő Harry elkötelezett családi életet él. Noha magából a történetből nem derül ki, Rowling utóbb elárulta, hogy társadalmi elkötelezettséget is vállalt: a megújult és korrupciótól megtisztított Mágiaügyi Minisztérium vezetése Harryt kérte fel, álljon az Auror Parancsnokság élére. Az aurorok feketemágus-vadászok – voltaképpen a varázsvilág bűnügyi rendőrségének elit csapata. Sötét varázslók Voldemort előtt is voltak, utána is vannak, és lesznek is. Harry – barátaival együtt – nagy szerepet tölt be abban, hogy a varázsvilág élhető hely legyen. E kevés adat azt sejteti, hogy Harry a felnőttkor krízisének kezelésében épp oly sikeresnek bizonyul, mint az élete korábbi szakaszaiban felmerült „Ki vagyok én?” kérdések megválaszolásában.

8

Az utolsó eriksoni szakaszban fogalmazódik meg az idős ember kérdése arra vonatkozólag, hogy eddig leélt élete a maga egészében értelmes volt-e, vagy sem. E stádiumban az integritás és a kétségbeesés áll egymással szemben; az előbbi azt jelenti, hogy az ember elégedett az életével, beteljesültnek érzi azt, és felkészült a halállal való szembenézésre.

Nem tudunk semmit Harry időskoráról – azt sem, hogy megéri-e egyáltalán: aurornak lenni soha nem volt életbiztosítás. Azonban Harry halálhoz való hozzáállásáról bőségében vagyunk az információnak. E tekintetben már egész korán kiváló mester adatott neki Albus Dumbledore személyében. Első roxforti évének végén mondta neki az igazgató: „A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.” (HP 1, 275) A későbbi évek beszélgetései során újra és újra előkerül a halál témája. Részben Harry szeretteinek halála, részben Voldemort haláltól való rettegése, részben pedig Harry életben maradási esélyei kapcsán. A 7. rész végén két attitűd, két élet, két sors áll itt szemben egymással: a halálnak korántsem örülő, de azt az élet részeként elfogadó Harryé, illetve a halál valóságától betegesen irtózó, a vágyott halhatatlanságért semmitől vissza nem riadó Voldemorté. Egyik az integritás, a másik a kétségbeesés allegóriája.

Harry képes volt tudatosan szembenézni a hallállal. Ennek alapján biztonsággal kijelenthetjük: noha a történtek idején még tizennyolc éves sem volt, olyan tapasztalatra tett szert az élet és a halál mibenlétét illetően, amely egyébként a sikeresen megharcolt időskori krízis jellemzője. Így ha megéri a tényleges öregkort, igen jók az esélyei, hogy egy integrált életet zár le és hagy maga mögött.

(Folyt. köv.)