Esküszöm, nem szándékosan időzítettem ezt a posztot péntek 13-ára. A napokban, egy Windows-újratelepítés során bukkant elém a játék, amivel vagy tíz éve nem játszottam. És miközben rácuppantam, világossá vált, hogy a játék bír némi pszichológiai tanulsággal.

Röviden a játékról

A Fekete macskát négyen játsszák, 52 lapos francia kártyával. A számítógépes verzióban mindhárom ellenfelet a számítógép szimulálja, és a bridzs hagyományából kölcsönözve Északnak, Keletnek és Nyugatnak nevezi őket. Az kezd, akinél a treff kettes van. Kiteszi középre, a többiek pedig sorra tesznek rá egy másik lapot. Színre színt tenni kötelező; ha nincs szín, bármilyen mást lehet tenni. Aki a legnagyobb értékűt tette azonos színből, az viszi mind a négy lapot. Ha senki nem tett azonos színt, az első játékos viszi. A játék célja, hogy minél kevesebb pontot szerezzünk az ütésekből. Egy játék több leosztásból áll. Pontot a kőr színű kártyák érnek: értéküktől függetlenül 1-et, valamint a pikk dáma: ő 13-at. Összesen tehát egy leosztásban elvileg 26 pontot lehet szerezni. Ám ha valaki elviszi mind a 13 kőr színű lapot is meg a pikk dámát is – ezt tarolásnak hívják –, akkor ő nyerte a leosztást: 0 pontot kap, míg a többi három játékos mindegyike 26-ot. A játéknak akkor van vége, ha valamelyik játékos eléri a 100 pontot. A játék nyertese az, akinek ekkor a legkevesebb pontja van.

Nyertesek és vesztesek

A tranzakcióanalízisben nyertes és vesztes sorskönyvekről, továbbmenve nyertes és vesztes emberekről beszélünk. A TA alapgondolata, egyúttal az egyik népszerű könyvének címe: Nyerni születtünk. Ez a gondolat mélyen átitatja az amerikai gondolkodást, és egyre inkább az európait is. Önfejlesztő könyvek, tréningek és kurzusok bombáznak minket – kimondatlanul is, de többnyire kimondva – a követelménnyel: Nyerni muszáj. Mindenben, mindig, mindenhol. Aki nem nyertes, az nem csupán vesztes, hanem lúzer.

Az önismeret és személyiségfejlődés útját járva is igen könnyen kialakíthatunk olyan szemléletet, amelyben a nyerés nem lehetőség, hanem valóságos kényszer.

– Ennyi év terápiával/pszichodrámával/önismereti munkával a hátam mögött egyszerűen nem szabad, hogy az történjen velem, hogy...

Ha pedig ilyen beállítottsággal kudarcot vallunk valamiben, akkor önmagunkat, egész életünket látjuk értéktelennek.

A leosztások és a játék

A Fekete macska pörgős játék. Gyorsan követik egymást az ütések és a leosztások. Játék közben azt vettem észre magamon, hogy amikor minden kombinációs próbálkozásom ellenére is elütök egy vagy több kőr lapot – pláne, ha a pikk dámát –, akkor heves testi reakciókat mutatok, pl. összerándul a gyomrom, talán a pulzusom is megváltozik. A leosztás végén pedig, ha kiderül, hogy én gyűjtöttem be a legtöbb pontot, mardosó szégyent érzek.

Ez az összerándult gyomor és ez a szégyen gondolkodtatott el. Ránéztem a játék végén az összegző táblázatra, és azt láttam, hogy – a végeredménytől függetlenül – mind a négyen olykor nyerünk, olykor veszítünk. A saját eredményeimet mutató oszlopban néha magas szám van (rosszabb esetben 26), máskor viszont alacsony, nem ritkán 0. Nyertes, vesztes és átlagos eredményű leosztások váltakoznak, teljesen rendszertelenül. Egy nyertes leosztás nem garantálja a játék egészében való győzelmet. Amint egy vesztes leosztás sem jelzi előre önmagában a végső kudarcot. Arról nem is beszélve, hogy egy teljes lejátszott játék után is lehet F2-t nyomni, és új játékot kezdeni.

Boszorkányok és veszteségek

A kettő között az a különbség, hogy az elsőről Könyves Kálmán óta tudjuk, hogy nincsenek, az utóbbiakról viszont kétségtelen tény, hogy vannak. Akkor is vannak, ha a nyerési kényszerben szenvedő társadalomban erről nem ildomos beszélni.

A poharak eltörnek. A kedves emlékek elkallódnak. A fájlok elszállnak. A legjobb barátokra rájön a hoppáré, és elfordulnak tőlünk. Vagy váratlanul meghalnak. Az egészségünk törékeny. Ha mindent megteszünk a védelmében, akkor is. Valamelyik idézetes könyvben olvastam egykor:

„Az egészséges életmód megszállottjai elég hülyén fogják érezni magukat, amikor majd ott fekszenek a kórházban, és belehalnak abba, hogy semmi bajuk.”

Veszteségek vannak. Akkor is, ha nyertes a sorskönyvünk. Akkor is, ha kiléptünk a sorskönyvből. Hozunk elhamarkodott döntéseket, hozunk téves ítéleteket, alulmúljuk önnön képességeinket.

Azonban a vesztes leosztások nem azonosak a végső kudarccal. Nyertesnek lenni nem jelent állandó nyerési kényszert.

A végeredmény

Ha megnézzük még egyszer az illusztrációként beszúrt eredménytáblát, látható, hogy második vagyok rajta. A játék győztese Észak lett.

A számítógép és a programfejlesztők pontozása szerint legalábbis. Én azonban – mivel aktuálisan képes vagyok kilépni a sorskönyvemből – felülbírálom ezt a döntést. A második legjobb pontszám az enyém, ez igaz. Mivel azonban élveztem a játékot, menetközben kihasználtam a képességeimet, ráadásul tanultam is belőle, a játék győztese én vagyok.

Úgy gondolom, az Élet nevű játék végeredményénél ugyanez az elszámolás érvényesül. Az egyes leosztások sikerétől vagy kudarcától, az elért pontszámtól függetlenül azt lehet győztesnek nevezni, aki a játék során tanult, megfelelően kihasználta képességeit – és egészében véve élvezte a játékot.