– Avagy: Végül is hogyan kell hipnotizálni? –

Úgy fair, ha előre szólok: ha nem tudsz hipnotizálni, az alábbi pár tucat sorból nem fogod megtanulni. Annak a valaminek a kialakításához ugyan, amit hipnózisnak, transznak vagy módosult tudatállapotnak neveznek, mint láttuk, nem kell se természetfölötti képesség, se félelmetes akaraterő. Azt is állítottam már korábban, hogy „egy átlagosan értelmes embert egy óra (na jó: két óra) alatt meg lehet tanítani arra, hogy egy másik embert eljuttasson a hipnózis állapotába. További tíz perc (na jó: félóra), amíg megérti, hogy alanyával hogyan ne csináljon veszélyes hülyeséget.” Ettől azonban az illető még nem lesz jó hipnotizőr. Ahhoz nem kevés elméleti tudás és igen sok gyakorlás szükséges.

Mi a különbség a hipnózis és az almahámozás között?

Aki egy almát már meghámozott életében, az elmondhatja magáról, hogy tud almát hámozni (mert hámozhatóság szempontjából minden alma többé-kevésbé egyforma). Ám aki egyvalakit már sikeresen hipnotizált, még nem nevezhető hipnotizőrnek, mert az ember lényegesen komplexebb lény, mint az alma, és hipnotizálhatóság szempontjából óriási különbségek lehetnek két ember között.

Ugyanakkor – minden egyéni különbözőség ellenére – lehet tenni olyan kijelentéseket, amelyek általánosan igazak a hipnózisra. Például: Hipnózisban megváltozik a figyelem iránya és módja. Szokásos tudatállapotunk többmilliárd éves evolúció eredménye. Eleink – tán már az ősóceánban is – úgy tudtak fennmaradni a létért való küzdelemben, hogy állandóan fürkészték a környezetüket és adaptív válaszokat igyekeztek adni a beérkező ingerekre: egyrészt azt keresték, hol van a táplálék, másrészt azt, hol nincs az ellenség. Ezt tesszük mi is a hétköznapokban. A szemünk ide-oda jár a térben, ha váratlan hangot hallunk, próbálunk rájönni a forrására, a mozgásunk célra irányul – egyszóval állandó készenlétben vagyunk.

Tudatunk e megszokott állapota azonban időnként megváltozik. Hogy mást ne mondjak: alvás közben nem figyelünk a külvilágra, sokkal kevesebb inger jut el hozzánk, és azt a keveset sem elemezzük racionálisan. De nem kell ehhez alvás sem: ha belefeledkezünk egy könyvbe vagy egy filmbe, képesek vagyunk elfogadni annak belső valóságát, akkor is, ha az nyilvánvalóan ellentmond hétköznapi tapasztalatainknak. Nem jellemző, hogy megbotránkozva pattanunk fel kényelmes tévéfotelünkből:

– Repülő nyúl?! Micsoda marhaság! Ráadásul propellerként működő fülekkel?! Hiszen ez teljesen ellentmond az aerodinamika törvényeinek! Arról nem is beszélve, hogy a nyulaknak nem is kockás a fülük.

Ha egyszer már benne vagyunk egy történetben, akkor ilyen kifogásokat nem fogalmazunk meg. Mi több, ha valaki szól hozzánk, jó eséllyel nem is halljuk meg elsőre. Megváltozott a figyelmünk iránya és módja. Módosult tudatállapotba kerültünk.

A kockásfülű hipnotizőr

Hipnózisnak azt a helyzetet nevezzük, amikor egy ember a saját kockás fülei segítségével változtatja meg egy másik ember figyelmének irányát és módját. A kérdés csak az, hogy mi a kockás fül minimuma.

Az ókorban komplett gyógyító szentélyeket rendeztek be e célra. A 18. századi Mesmer, amint már írtam, varázspálcájával érintette meg a sötét teremben álló, vízzel teli kádból kiálló rudakat fogó betegeket. Tanítványa, Puységur márki már beérte egy közönséges szilfával: azt „delejezte meg”, és páciensei az arra csavart kötelekbe kapaszkodva töltődtek fel a „mágneses erővel”, miközben hallgatták a gyógyító szavakat. Faria abbé úgy hitte, hogy a „magnetizálhatóság” valamiképp a vérrel van összefüggésben; ez is elég kacifántos elképzelés, de az általa alkalmazott hipnózisindukció már lényegesen egyszerűbb volt: az alanynak mereven kellett néznie Faria tenyerébe, ő közelítette a tenyeret az archoz, majd ráförmedt a páciensre: „Dormez!” (Aludjon!), és az illető „szomnambulizmusba” (alvajárás állapota, magyarán hipnózis) került.

A szemfixáció még hosszú ideig volt kötelező alkotórésze a hipnotizőr kockás fülének. Ehhez mindinkább hozzátársult a hosszú, monoton beszéd. Az átlagember fejében a sztereotip orvosi hipnózis nagy valószínűséggel úgy fest, hogy a hipnotizőr valamilyen tárgyra – leginkább egy ingára – fixáltatja a beteg tekintetét, és hosszan, hosszan, hosszan, hosszan mondja és mondja és mondja és mondja a magáét, amíg a delikvens kvázi elalszik, egyre mélyebb és mélyebb és mélyebb és mélyebb hipnotikus álomban...

Azt már tisztáztuk, hogy a hipnózis egyáltalán nem tekinthető alvásnak, sőt az alvásszerű állapot sem kötelező kelléke a hipnózisnak. De mi a helyzet a szemfixálással és a hosszú, monoton szöveggel?

Mészáros István Hipnózis című könyvében (2. kiadás, Budapest, Medicina, 1984) számos „modern” hipnózisindukciós technikát ismertet. Ezek egy része valóban szemfixáción alapul, de vannak más módszerek is: a kar levitációja, az egész test ingása és eldőlése, az „összeragadt kéz” technikája, a két tenyér közé szorított, majd leeső pénzdarab... Az olvasóban minden tudományosság dacára könnyen az a benyomás alakulhat ki, hogy a hipnózis valami mágikus, titokzatos dolog.

És ha már mágia: mi a helyzet a színpadi hipnózissal? Szórakoztató műsorok részeként előfordul, hogy az előadó a színpadra szólítja az önként jelentkezőket, és azok – csiribí-csiribá! – egy pillanat alatt transzba kerülnek, és mindenféle kunsztokkal mulattatják a közönséget. Kicsit pontosítva: a „csiribí-csiribá” azt jelenti, hogy nincs hosszas dumálás, legfeljebb pár szó, egy-két mozdulat. Mi történik ilyenkor?

Mi a közös nevezője az összes fent leírt metódusnak?

A kockás fül minimuma: a raport

Legyen szó órákig tartó bűvölésről vagy pár másodperces hadonászásról, egyvalamiben egészen bizonyosan megegyezik minden hipnózisindukció: a hipnotizőr és a hipnotizált között kialakul egy olyan bizalmi viszony, amelynek révén utóbbi képessé és motiválttá válik arra, hogy – legalábbis részben – átadja a kontrollt az előbbinek. Ezt a bizalmi viszonyt nevezik raportnak.

Az alábbi bekezdéseket a Wikipédia NLP szócikkéből idézem, méghozzá idézőjel nélkül. Ennek oka, hogy a szócikk nagy részét (beleértve az itt következőket) mintegy három és fél évvel ezelőtt én magam írtam.

A raport két ellentétes, egymással mégsem szembenálló, hanem kiegészítő összetevőből áll: ez a pacing és a leading. E szakkifejezések az NLP hazai irodalmában és gyakorlatában is megtartották angol alakjukat; tartalmilag helytálló fordításuk például az „igazodás és vezetés” lehetne.

A pacing fogalma felöleli mindazon cselekvéseket, amelyekkel a terapeuta igyekszik jelen lenni a kliens pillanatnyi valóságában, így az említett igazodás szó mellett különböző összefüggésekben nevezhetjük ritmustartásnak, lépéskövetésnek, hasonulásnak, visszatükrözésnek vagy együtt haladásnak. A pacing voltaképpen a rogersi terapeuta klasszikus hármas attitűdjének (elfogadás, empátia, kongruencia) aprópénzre váltása. Ennek során a terapeuta igyekszik megismerni a kliens „belső térképét”, annak szabályait, működésmódját. Ehhez felhasználja az érzékszervi nyelv szabályait, figyelve a kliens állapotfiziológiai változásait.

A leading a vezetést, a kezdeményezés átvételét jelenti. Erre akkor kerülhet sor, ha – a pacing kezdeti fázisain túljutva – a kliens metakommunikációja elfogadó fiziológiai mintázatot mutat. A leading a voltaképpeni terápiás intervenció stádiuma, ekkor hangoznak el a változást (adott esetben gyógyulást) célzó szuggesztiók. Ezek hatékony megszövegezésében alapvető kritérium a Milton-nyelv készségszintű használata.

A pacing és a leading mind a terápiás folyamat egészében, mind egy ülésen belül, sőt akár egyetlen mondaton belül is állandóan váltakoznak. A terápia célja a kliens változása a kívánt (és a terápiás szerződésben rögzített) irányban, ennek eszköze nyilvánvalóan a leading. Ahhoz viszont, hogy a kliens hajlandó – és egyáltalán: képes – legyen elfogadni a terapeuta változást célzó javaslatait, szükséges a raport állandó fenntartása; az hogy a terapeuta a folyamat közben ne lépjen le a kliens térképéről. Ez csak úgy lehetséges, hogy a terapeuta a kifejezett gyógyító beavatkozás során is újra és újra visszatér a pacing elemeihez.

Kell-e a hipnózishoz indukció?

Az indukció szó bevezetést jelent. A hipnózisindukció az a folyamat, amelynek során a „nem-hipnózis” állapotából kialakul a hipnózis állapota. Ebben az értelemben a hipnózishoz per definitionem szükséges az indukció. Azonban, mint láttuk, ennek formája és időtartama nagy változatosságot mutat. A hipnotikus fogékonyságot mérő standard hipnózisindukció szövegének megfelelő tempójú elszavalása jó negyedórás program. Ezzel furcsa ellentétben áll Faria abbé egyszavas felszólítása, illetve a színpadi hipnotizőrök által alkalmazott villámhipnózis. Mészáros István ez utóbbiról elég csúnyákat ír:

„Ez a módszer a direkt hipnózisindukciós technikák között is a legagresszívebb... Lényege, hogy a hipnotizőr hirtelen agresszív beavatkozással igyekszik mintegy leigázni a hipnotizálandó személy akaratát, betölteni gondolatvilágát, és így rendkívül rövid idő alatt létrehozni a hipnotikus állapotot.” (I. m., 146. o.)

Ez egyrészt igaz. Ha körülnézünk a neten, tucatjával találunk olyan videókat, amelyek pár másodperc alatt kialakított hipnózisokat mutatnak, és ezek többsége minden, csak épp nem bizalomgerjesztő látvány. Ugyanakkor a gyorsan létrejövő transzhoz egyáltalán nem szükséges sem az agresszió, sem a másik „leigázása”. A terápiás tapasztalat azt mutatja, hogy amennyiben a terapeuta és a kliens között már kiépült a bizalmi kapcsolat (vagyis a raport), akkor ennek talaján a transzállapot pillanatokon belül kialakulhat. Ám e kapcsolatnak önmagában semmi köze a hipnózishoz. Bármilyen terápiás módszerről legyen is szó, az csakis akkor tud hatékony lenni, ha a kliens megbízik a terapeutában, és ha ők ketten megtanultak egy nyelvet beszélni. Ha e feltétel megvan – általában is, illetve az adott találkozás során –, akkor a transz minden különösebb hókuszpókusz nélkül létrejöhet.

Ami a saját gyakorlatomat illeti, az éppen aktuális helyzet dönti el, hogy alkalmazok-e formális indukciót. Többnyire igen, de nem viszem túlzásba. Minél régebb óta dolgozom együtt valakivel, annál kevesebb mondat kell ahhoz, hogy képes legyen hipnózisba kerülni. Néhány biztató megjegyzés... Egy-két utalás a korábbi transzok tapasztalatára... És már mehet is az érdemi munka.

Ám van, amikor még ez sem kell, sőt ellenjavallt. Amikor már jó ideje beszélgetünk meghitt hangon egy témáról, kifejezetten káros lenne egy olyan direkt váltás, hogy „na, és akkor most térjünk át a hipnózisra”. A folyamat ennél sokkal gördülékenyebb, és olykor szinte vétkes mulasztás lenne ezt nem felhasználni. Nézzünk egy párbeszédrészletet, amely azt a témát járja körül, hogy mi történne, ha a kliens egy bizonyos helyzetben nem a szokott módon reagálna, hanem kipróbálna valamilyen alternatív viselkedést.

Kliens: De ha ezt csinálom, akkor hülyének fognak nézni!
Terapeuta: Az könnyen lehet. És ha arra gondolsz, hogy hülyének fognak nézni, az milyen érzés?
K.: Szar. Azt érzem, hogy legszívesebben elsüllyednék! (arcán látható az érzelmi bevonódás)
T.: Mhm... Figyelj egy kicsit erre az érzésre, hogy ismerős-e valahonnan...
K.: (szipogni kezd)
T.: Hány éves is vagy most?
K.: (szipogva) Nem tudom... Öt vagy hat.
T.: Oké. Legyél most öt-hat éves, és éld meg, hogy legszívesebben elsüllyednél... Hol vagy most?
K.: (becsukja a szemét) Otthon, a konyhában, az apámmal...

A fenti párbeszéd ugyan tökéletesen fiktív, ám ehhez hasonló számtalanszor történik a gyakorlatban. A beszélgetés egy pontján a kliens spontán módon regresszióba kerül (a TA nyelvén fogalmazva: átlép Gyermeki énállapotba). A raport szinte kézzel foghatóan tapintható az izzó levegőben. A terapeutának jószerével annyi a dolga, hogy engedélyt adjon a kliensnek, hogy belépjen a képbe, amely szinte már teljes díszletezéssel ott van a fejében. „Oké. Legyél most öt-hat éves” – mondja; puff, a kliens már transzban is van.

Ebben az esetben ennyi volt az indukció.

Plusz a megelőző húszperces beszélgetés, amikor is a terapeuta feszülten figyelt a kliens minden szavára és rezdülésére.

Plusz az ezt megelőző öt (vagy ötven) alkalom.

Ha a hipnózisról mint pszichoterápiás módszerről beszélünk, akkor értelmetlen és értelmezhetetlen, ha a tényleges transzot kiragadjuk a terápiás folyamat egészéből.