Hogy a kliens e kettő közül épp minek érzi a székét, azt számos dolog határozza meg. Ide tartozik általános testi-lelki egészsége, illetve pillanatnyi állapota. Ide tartozik a terapeuta személyisége és szakmai felkészültsége. És végül, de nem utolsósorban: ide tartozik a terapeuta által választott beavatkozás mikéntje.

A sématerápiáról szóló sorozat legutóbbi részének a végén belengettem két fogalmat: mindkettő a terapeuta lehetséges attitűdjét írja le. Az első választása esetén a kliens ülőhelye inkább idézi a kényelmes, otthonos, süppedős fotel érzületét. A második eset a tüzes tróné, ami bizony piszkosul tudja égetni a feneket – de mint látni fogjuk, azért a hangsúly itt sem a kínzáson van.

Korlátozott szülői újragondoskodás

Ha valaki most elmélázik, hogy ez a kifejezés egyáltalán magyarul van-e, akkor csatlakozom a kétkedéséhez és mosom kezeimet: semmi felelősség nem terhel, hogy az angol limited reparenting épp így fordult le magyarra. Mindenesetre érdemes egy kicsit bonckés alá venni az egyes szavakat is, hogy megértsük, miről is van szó.

Azt már a TA-ból (tranzakcióanalízis) tudjuk, hogy a szülőnek két alapvető feladata van a nevelés során. Az egyik, hogy világos határokat szabva és irányokat kijelölve segítse elő gyermeke biztonságban történő növekedését. Ezt teszi az ún. Irányító–Szabályozó Szülői énállapotban (ISz). A másik, hogy szeretetet, törődést, biztonságot, elfogadást, gyengédséget biztosítson gyermekének: ez a Gondoskodó Szülői énállapot (GSz) funkciója. A parenting szó mindezek összefoglalása, és kb. úgy lehetne visszaadni, hogy „szülőként megfelelő módon jelen lenni a gyerek életében, és megadni neki mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy egészséges felnőtt váljék belőle”.

Hogy e projekt gyakran kudarcot vall (vagy legalábbis deficites), azt mind a TA, mind a sématerápia nyelvén meg tudjuk fogalmazni. A TA arra mutat rá, hogy fejünkben a szüleinktől (vagy más szülőfiguráktól, pl. nagyi, tanár stb.) származó sorskönyvi üzenetek sokaságát őrizzük, s ezek közül nem kevés kifejezetten romboló hatású. A sématerápia ugyanezt úgy írja le, hogy a korai élmények kognitív és érzelmi lenyomatai maladaptív sémákká merevednek a személyiségünkben, amelyek aztán megakadályozzák, hogy felnőtt korunkban képesek legyünk hatékonyan kielégíteni érzelmi alapszükségleteinket.

Nem új felismerés, hogy amennyiben hiba csúszott a parenting folyamatába, felnőttkorban szükség lehet tudatosan kezdeni vele valamit. A TA egyik irányzatának, az 1970-es években kialakult ún. Cathexis-iskolának kulcsfogalma volt a reparenting, ami a TA magyar nyelvű szakirodalmában újraszülősítés néven vált elterjedtté. Az iskolát létrehozó Schiff-házaspár, Aaron és Jacqui, mentálisan súlyosan sérült (szkizofrén) betegekkel dolgoztak. Céljuk – eltérően a TA korábbi vonalától – nem elsősorban a Felnőtt énállapot erősítése volt, hanem a Szülői negatív tartalmainak „kiürítése” és új, pozitív tartalmakkal való „feltöltése”. A terapeuta e folyamatban mintegy „második szülőként” van jelen a kliens életében.

Egy emberöltővel később a reparenting fogalma újra felbukkant a pszichoterápiában, mégpedig a Young-féle sématerápiában, ezúttal kiegészítve egy jelzővel: limited, azaz korlátozott.

A sématerapeuta abból a logikus előfeltevésből indul ki, hogy ha egy felnőtt kliense képtelen alapvető érzelmi szükségleteinek adekvát kielégítésére, az azért van, mert e szükségleteit gyerekkorában sem elégítették ki. Magyarul a kliens gyerekkorából hiányzott – de legalábbis elégtelen mértékű volt – a szülői gondoskodás. Következtetés: a terápiás változás útja csak az lehet, ha e korai deficiteket pótlólagosan feltöltjük, azaz a kliensről újra úgy gondoskodunk, mintha kisgyerek volna, mi pedig a szülei lennénk. Apja és anyja egy személyben.

Ez tehát a szülői újragondoskodás. Az esetkonceptualizálás eredményeképpen a terapeuta tisztában van a kliensnek mind kielégítetlen érzelmi alapszükségleteivel, mind jellemző maladaptív sémáival. Ezek függvényében alakítja a klienssel való kapcsolatát. Akinek a bizalom terén vannak súlyos sérülései, azzal szemben fokozottan ügyel a nyíltságra és őszinteségre. Aki önállótlannak és kudarcra ítéltnek érzi magát, azt kedvesen és erőt adva terelgeti az önálló cselekvés és a mind nagyobb sikerek felé. Aki egyedül, elhagyatva érzi magát az életben, azzal folyamatosan érzékelteti, hogy jelen van, hogy számíthat rá. Akinek a kapcsolati problémái abból adódnak, hogy gyerekkorban nem alakultak ki nála a szükséges határok, annak segít ezek fokozatos kiépítésében. Vagyis megteszi csaknem mindazt, amit annak idején a szülőnek kellett volna megtennie...

„Csaknem” – mert, mint jeleztük, a szülői újragondoskodásnak vannak keretei, és kellenek is, hogy legyenek. A terápiás kapcsolat ún. mintha-kapcsolat: a terapeuta a legjobb szándéka ellenére sem tud a kliens valódi szülője lenni – és nem is ez a dolga. Jóllehet a sématerapeutákra jellemző, hogy a terapeuta–kliens viszony határainak kijelölésében nagyobb rugalmasságot mutatnak, mint más iskolák követői, a határok kijelölésétől nem lehet eltekinteni, mert annak a terápia látja kárát.

A terapeuta gratulálhat a kliensnek születésnapján – de nyilvánvalóan nem hívja el sörözni. Megdicsérheti az új frizuráját – de nem kezd neki bókolni és udvarolni. Lehetőséget biztosíthat az ún. Elhagyatottság–instabilitás sémával küzdő kliensnek, hogy olykor két terápiás ülés között felhívja őt telefonon – de nem beszélget vele hosszú órákat, és ügyel arra, hogy ez az engedmény ne menjen a magánélete rovására. Megoszthatja vele saját életének bizonyos eseményeit és tapasztalatait – de egyrészt csak annyira, hogy az ne jelentsen plusz terhet a kliens számára, másrészt figyelve arra, hogy magánélete ne váljék átjáró házzá a kliens számára.

A sématerapeutának tehát az egyik alapvető attitűdje a korlátozott szülői újragondoskodás. Ennek megélésekor a kliens kényelmesen bevackolhatja magát a fotelbe, és átélheti annak otthonosságát, melegét.

Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala.
 
 

Empatikus konfrontáció

Láttuk, hogy a viselkedés önmagában nem része a korai maladaptív sémának – de következménye. A séma pedig egyebek közt attól maladaptív, hogy az általa létrehozott viselkedés diszfunkcionális, azaz rosszul működő, céljának nem megfelelő.

Azt, hogy valami nem stimmel velünk életünk számos vonatkozásában érezhetjük ugyan, ettől azonban az, hogy bizonyos dolgokat rosszul csinálunk, még vidáman eshet a vakfoltunkra.

A terapeuta a klienst egyrészt „ápolgatja, dédelgeti, friss szénával megeteti” – azaz gondoskodik róla. Eddig erről beszéltünk.

Másrészt azonban a terápia célja nem az, hogy a kliens idővel mind kevésbé szenvedje meg a saját diszfunkcionális viselkedését, hanem az, hogy tanuljon valami újat – lehetőség szerint kezdjen el funkcionálisan viselkedni. Ennek a folyamatnak az első lépcsője a konfrontáció, amikor is a klienst szembesítjük azzal, hogy mit is csinál valójában.

Szögezzük le, hogy a konfrontáció fájdalmas dolog. Senki nem szereti, ha rámutatnak a hülyeségeire, hiányosságaira. Ugyanakkor a személyiségfejlődésben ezek a fájdalmak megkerülhetetlenek. Amikor a terapeuta konfrontálja a klienst, akkor bizony meglehet, hogy a kliens az imént még kényelmes ülőhelyét tüzes trónnak érzi – de legalábbis borzasztó kényelmetlennek, ahonnan jó lenne felpattanni, és talán soha vissza nem térni.

Olykor megkérdezik tőlem, hogy mi a véleményem Csernus doktorról. Ilyenkor el szoktam mondani, hogy amit ő csinál, azt konfrontációnak hívják – ám a konfrontáció a terápiának csupán egyik eszköze. És ezt az eszközt akkor és csak akkor szabad és érdemes használni, amikor az ahhoz szükséges feltételek adottak. Ilyen előfeltétel az, hogy a kliens legyen olyan állapotban, hogy egyáltalán elviselje a konfrontációt. Az ugyanis, hogy valakinek belenyomjuk az orrát a saját szarába, ő pedig erre csendben megfullad, nem terápia. Kevésbé képletesen: ha a klienssel arrogánsan közöljük, hogy egész élete egy nagy rakás élethazugság, és hogy a felszíni kedvessége ellenére valójában egy passzív-agresszív vaddisznó, akkor a kliens erre lehet, hogy összeomlik. Pszichotikussá válhat, kiléphet a terápiából, vagy éppen végez magával.

A konfrontációnak megvan az ideje és a módja. Az idejét elsősorban a kliens kórképe határozza meg. Van, aki az első pillanatban alkalmas a konfrontálásra; mást adott esetben évekig kell – képletesen szólva – ringatni és szeretgetni, amíg nyitottá válik a kritikus szavak meghallására.

Ami a módját illeti, a sématerápia egyik nagy innovációja, hogy a konfrontálás folyamatát is empatikus keretek közé illeszti.

Mint tudjuk, az empátia nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértünk a másikkal, hanem azt, hogy hajlandóak vagyunk helyzetét az ő szemszögéből látni, nem a sajátunkból.

A sématerápiában a diszfunkcionális viselkedést a sémák megnyilvánulásának tartjuk. A sémákat viszont visszavezetjük gyerek- és serdülőkori életeseményekre. Az esetkonceptualizálás végeztével a terapeuta jobb esetben kész arra, hogy bármikor, amikor beszélgetés közben beleszalad a kliens egy diszfunkcionális viselkedésébe, akkor annak ne csak negatív vonatkozásait lássa, hanem rendszerben gondolkodva meg is értse azt: mind keletkezését, mind pedig pozitív (a személyiséget védeni akaró) szándékát. Ha tehát visszajelez a kliensnek, akkor nem ezt mondja:

Péter, maga harmincöt éves. Fel kéne nőnie végre. Nem bújhat állandóan az anyja szoknyája mögé, ha valaki beszól magának. Tessék végre a saját lábára állni, különben semmi nem lesz magából.

Ez így nettó konfrontáció, és ha Péter elég régóta szív egy levegőt a terapeutával, akkor még az is előfordulhat, hogy egy ilyen visszajelzéstől nem sérül meg, sőt talán hasznára is válik. A sématerapeuta azonban más utat jár. Ő sem mismásolja el a viselkedés diszfunkcionális voltát, de a visszajelzést úgy adja, hogy az eleve empatikus legyen.

Péter, azt mondja, hogy amikor konfliktusba keveredik valakivel, az első adandó alkalommal felhívja az édesanyját, és megbeszéli vele a történteket. Ez fontos magának, mert így érzi magát biztonságban. Ugyanakkor nyilván emlékszik rá, hiszen már sokat beszéltünk róla, hogy a maga boldogulásának egyik fő akadálya, hogy kiskorában nem tanult elegendő önállóságot. Erről nem maga tehet, inkább annak a következménye, hogy az édesanyja – akit a saját szülei vertek és elhanyagoltak – mindent meg akart adni magának, és szinte magához láncolta önt. Ha emlékszik, arra jutottunk, hogy magának erősen működik az Összeolvadás–éretlenség sémája. Mit gondol, amikor egy munkatársával való összeszólalkozás után sürgető kényszert érez, hogy az anyjánál keressen menedéket, nem lehetséges-e, hogy ilyenkor nem a felnőtt, autonóm Péter cselekszik, hanem az a kisgyerek, akinek épp aktiválódott ez a sémája?

A lényeg ugyanaz, és az elérendő cél is: Pétert meg akarjuk tanítani, hogy képes legyen önmagában elég erőt találni ahhoz, hogy az anyja támogatása nélkül is elviselje az élet nehézségeit. A tálalás, a kommunikáció formája azonban ég és föld. A második szövegmintában a kommunikáció nem vádként hangzik el, nem offenzív – következésképpen nem védekezésre sarkall, hanem – az empatikus megközelítés révén – lehetővé teszi a befelé figyelést és a továbbgondolást.

Péter, nyitott arra, hogy számba vegyük az előnyeit és hátrányait annak a bevett megoldásának, hogy a konfliktusait automatikusan megbeszéli az anyjával?

Az empatikus konfrontáció megnyitja az utat a diszfunkcionális cselekvés mögötti hiedelmek felismeréséhez, és megteremti az alapot a hiedelmek megkérdőjelezéséhez, kiértékeléséhez és átalakításához. Az átalakított hiedelemtől pedig azt várjuk, hogy újfajta cselekvéseket indukáljon, az újonnan megélt, pozitív tapasztalatok következménye pedig nem más, mint a korai maladaptív séma fokozatos gyógyulása.

És ezzel végre elérkeztünk oda, hogy szisztematikusan szemügyre vegyük azt a 18 sémát, amelyet ma a sématerápia elmélete és gyakorlata ismer. A folytatásokban tehát erről lesz szó.