Ha csináltál már magadból hülyét valaha is oly módon, hogy benne ragadtál valami értelmetlen vitában – levelezésben, kommentháborúban, Facebookon, fórumon, blogon vagy akárhol –, akkor ez az írás neked szól. Velem ez aránylag sokszor megtörtént, úgyhogy tudom, miről beszélek. Az alábbiakat akár írhattam volna önmegszólító módban is; az egyes szám második személy csupán a könnyebb fogalmazást és megértést segíti elő.

Nem akarok zsákbamacskát árulni. A két kérdés a következő:

1. Mi a célom ezzel az épp elküldeni akart szöveggel?
2. A szöveg a mostani formájában alkalmas-e a kijelölt cél elérésére?

Ez a cikk lényege; ha ennyi elég ahhoz, hogy észbe kapj, és többet ne csinálj hülyét magadból, akkor ne is olvasd végig – a továbbiakban csak ezt a két kérdést cifrázom.
 

Amiben benne ragadunk

Szögezzük le az elején, hogy a vita klassz dolog. Gazdagítja a vitázó felek tárgyi ismereteit a világról, tágítja a látókört, fokozza a nyitottságot, növeli az empátiát, serkenti a gondolkodást – egyszóval számtalan előnye van. Csak persze ezeket az előnyöket nem adják ingyen; a beugró, aminek a megfizetését senki nem bliccelheti el, úgy hívják: vitakultúra.

Nem tartom magam felkészültnek arra, hogy precíz definíciót adjak a vitakultúra – véleményem szerint meglehetősen komplex – fogalmára, de pár összetevőjét azért felsorolom: önismeret, kíváncsiság, tisztelet, türelem, kreativitás, annak tudása, hogy nem vagyunk se mindentudók, se tévedhetetlenek, valamint ”OK vagyok, OK vagy” életpozíció. Mindkét fél részéről. Ha e húslevesből bármi kimarad, akkor fordulhat elő, hogy benne ragadunk valami kulimászban, amit csak jobb híján illetünk a tiszteletreméltó „vita” szóval; valójában egy idő után az, ami zajlik, sokkal inkább leírható olyan kifejezésekkel, mint észosztás, megmondás, kétségbeesett magyarázkodás, személyeskedés, basztatás, revans-keresés, bosszúszomj stb.

A vitapartnered személyisége természetesen nincs a te kontrollod alatt (ha kontroll alá akarod vonni, azaz személyiségfejlődési tanácsokkal igyekszel őt ellátni, régen rossz). A saját személyiségedre lehet ugyan rálátásod, de az, hogy minden egyes komment elküldése előtt hosszasan vizslasd vonásaidat a lelki tükörben, nyilván irreális elvárás. Ehelyett javaslom ezt a két kérdésből álló ellenőrző listát. Százszázalékos eredményt nem garantál, de egész biztos, hogy egy csomó időt és energiát megspórolhatsz vele önmagadnak.
  

A cél

„Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart” – szól a senecai bölcsesség. Ez igaz a kommunikációs helyzetekre is. Ha nem tudod, mit szeretnél egy adott helyzetben elérni, eleve ki van zárva, hogy elérd. Éppen ezért, amikor fölteszed magadnak az első kérdést –

Mi a célom ezzel az épp elküldeni akart szöveggel?

–, akkor van legalább két olyan válasz, ami egész biztos, hogy nem elfogadható. Az egyik válasz:

– Nem is tudom.

Ha nem tudod, hogy mi a célod, akkor miből veszed majd észre, hogy elérted? Ez ugyanaz a kérdés, mint egy terápia elkezdésekor, amikor a vágyott változásról beszélünk: honnan fogod tudni, hogy a változás bekövetkezett? Mi az a kijelző, amiről leolvasod? Mit kell annak a kijelzőnek mutatnia? Ha azt mondod, „nem is tudom”, akkor az egész folyamat öncélú és értelmetlen, és jobb, ha bele sem kezdesz. Vagy ha már belekezdtél, akkor hagyd abba. Nem öt perc múlva, hanem most.

A másik elfogadhatatlan válasz:

A bullshit.

(Ha nem ismered a fogalmat, próbáld ki a Bullshit Generátort, és néhány ismétlés után pontosan fogod érteni, miről van szó.)

A bullshittel ugyanaz a baj, mint a „nem is tudom”-mal; a bullshit ez esetben a „nem is tudom” intellektuálisan magasabban kvalifikált, azaz parasztvakító változata. Sajnálatos módon ez esetben a megvakított paraszt te magad vagy.

Példa a „Mi a célom...?” kérdésre adott bullshit válaszra:

– Ebben a speciális kommunikációs szituációban nagyon összetett, explicit és implicit szempontok dominálnak. Minden körülményt figyelembe véve az lenne ideális, ha a másik fél is, de én magam is valamilyen direkt vagy indirekt módon jelét adnánk annak, hogy elgondolkodtunk azon kétségbevonhatatlan tényről, miszerint a véleménykülönbségek specifikációjának optimalizációja... (tetszés szerint folytatható)
 

Elvileg érvényes célok

Ha a kommunikációs célodat meg tudod fogalmazni olyan röviden és egyszerűen, hogy azt egy haverod a harmadik sör után is megértse és vissza tudja neked mondani, akkor a célod jó eséllyel lehet elvileg érvényes. Ez alatt azt értem, hogy bármily távoli és ködös is a célod, legalább van (szemben az imént tárgyalt verziókkal), és nem tartalmaz önellentmondást. Például, csak hogy merjünk rögtön nagyot álmodni:

– Meg akarom váltani vele a világot.

Mármint a most írandó kommenttel. Mit lehet erre mondani? Szép és nemes cél – nosza, rajta, ne fogd vissza magad! Hogy jók-e az esélyeid erre, az már a második kérdés témája lesz.

– El akarom gondolkodtatni az embereket.

Ez a többes szám főleg akkor indokolt, amikor nyilvános vitáról van szó, azaz megnyilvánulásodat nemcsak a közvetlen vitapartner olvassa majd, hanem – elvileg – számos más érdeklődő is; olyanok, akikről alkalmasint soha nem is szerzel tudomást. A helyzet ennél a célnál is ugyanaz: hajrá, mindent bele!

– Véget akarok vetni a rasszizmusnak.

Le a kalappal. Ha úgy gondolod, hogy ezt egy kommenttel meg tudod oldani, lelked rajta – a második kérdésnél találkozunk.

– Azt akarom, hogy Magyarországon ne legyenek menekültek (cigányok, zsidók, melegek, nyugdíjasok, biciklisták, gyalogosok, szőkék, kopaszok, varázslók, muglik stb.).

Ehhez hasonló:

– Erdélyt vissza!

Hogy én mit gondolok erről, az szinte mindegy is. A jelen kontextusban elég annyi, hogy ismét nincs formális probléma a cél kijelölésével; gondok majd a második kérdésnél adódnak.

A világmegváltás szférájából alább ereszkedve, nézzünk személyesebb célokat:

– Ismerje el, hogy igazam van!
– Lássa be, hogy homofób volt!
– Hagyja abba a mocskolódást!
– Kérjen bocsánatot!
– Vegye már észre magát!

Itt gyorsan ismerjük fel, hogy az utolsó mondat kilóg a sorból: amíg a többi cél elvileg érvényes lehet, mivel aránylag világosan megfogalmaz egy elérni kívánt eredményt, addig a „vegye már észre magát” annyira ködös, annyira nélkülöz minden konkrétumot, hogy valójában nem több bullshitnél.

Az, hogy egy elvileg érvényes cél egyben reális-e, azaz van-e esély arra, hogy választott kommunikációs stratégiánk következtében megvalósuljon a kívánt változás, a második kérdés témájához tartozik. Azonban mielőtt erre rátérünk, valamit még világossá kell tennünk:
  

Ami nem lehet cél

Lehetségesek olyan megfogalmazások, amelyek formálisan eleget tesznek ugyan azon kritériumnak, hogy rövidek, világosak, mi több, még meg is valósulhatnak, azonban mégsem tekinthetjük őket megfelelő célnak egy kommunikációs helyzetben. Például:

– Ki akarom ereszteni a gőzt.

Ez mint cél, teljesen helyénvaló. Csak éppen a cél eléréséhez a vita nem megfelelő eszköz. A gőz kieresztésének alkalmas módja, ha lezuhanyozol, ha falhoz csapsz egy tányért, ha nézel egy kis szexfilmet, ha futsz két kört a ház, de legalábbis az asztal körül. Azonban egy másik embert tárgyként, eszközként használni ahhoz, hogy te megkönnyebbülj: elfogadhatatlan.

(Jogos kérdés: ezt kimondja meg? A válasz: én. Nem azért, mert „így van”, nem azért, mert „ez az igazság”, hanem mert én így gondolom, ebben az írásban pedig az én gondolataimat olvasod, ami hagyján, de az én értékrendemmel találkozol. Ritkán teszek olyat, hogy egyértelműen kimondom, mit tekintek helyesnek vagy helytelennek. Ez most egy ilyen ritka pillanat. És most sem szükséges, hogy egyetérts velem.)

Hasonló a helyzet a következő célokkal:

– Legyen neki is rossz.
– Érezze egy kicsit rosszul magát.
– Szégyellje magát.
– Fájjon neki is.

Ez a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás megnyilvánulása. Az ismételt kudarcok, a kétségbeesés, a tehetetlenség könnyen sodorhatnak olyan helyzetbe, hogy egy idő után már nem arra koncentrálsz, hogy neked jobb legyen (mert azt reménytelennek látod), hanem arra, hogy a másiknak rosszabb legyen. Ezzel nem csak az a baj, hogy nem elegáns, hanem egyszerűen rossz befektetés: ha a másik fél ugyanezt a stratégiát követi, akkor a harcnak soha nem lesz vége, és előbb-utóbb mindketten kivérezve hevertek a harcmezőn.

(Igen, lehet, hogy a másik végül több vért veszít. Na és? Nézz végig magadon, hogy addigra te magad hány sebből vérzel! Ahogy a régi mondás tartja: egy háborúnak nincsenek nyertesei.)
 

Reális célok

Tegyük fel, hogy sikerült megfogalmaznod egy világos, a saját értékrended szerint is vállalható célt. Megfogalmaztad a szöveget, akár egy mondat, akár húsz oldal terjedelemben. Mielőtt megnyomod az Enter gombot vagy rákattintasz a Küldés-re, előtted áll a második kérdés:

A szöveg a mostani formájában alkalmas-e a kijelölt cél elérésére?

E ponton, ha nem hazudsz magadnak, az esetek jó részében kénytelen vagy belátni, hogy nem, a szöveg nem alkalmas rá. Mi több, ha átfogalmazod, akkor sem lesz alkalmas. Ugyanis bármily konkrétan sikerült is megfogalmaznod a célodat az első kérdésre adott válasznál, most azzal szembesülsz, hogy a cél ebben a formában nem reális.

Vannak olyan célok, amelyekről ez aránylag könnyen belátható. Például ha engedsz egy kis hideg vizet a tarkódra, akkor magad is rájössz, hogy az elküldeni kívánt kommented, akárhogy cifrázod is, nem fogja elérni azt a célt, hogy kitörjön a világbéke, hogy lemondjon a miniszterelnök, hogy megszűnjön a rasszizmus, hogy az ellenzék belássa, hogy a kormánynak mindennek igaza volt (vagy fordítva). Ezek a problémakörök egyszerűen túlnőnek a személyes kommunikáció nagyságrendjén.

Ennél nehezebb belátni, hogy a másik fél attitűdjének hirtelen megváltozása is a lehetetlen határát súrolja.

Sokszor és sokféle emberrel keveredtem vitába, sokféle témában és sokféle hangnemben. Szereztem jó és rossz tapasztalatokat, láttam rengeteg féle megnyilvánulást. Egyvalamivel nem találkoztam eddigi pályafutásom során: az erőszakos szembesítés hatására történt belátással és megbánással.

– Szemét fasiszta vagy!
– Hú, basszus, tényleg! Én egy szemét fasiszta vagyok! De jó, hogy szólsz, abba is hagyom!

Persze attól, hogy én nem találkoztam ilyennel, elvileg még előfordulhat ilyen. A magam részéről csak annyit jelenthetek ki: én nem fogadnék nagyobb összegben arra, hogy attól, hogy indulatos szavakkal az arcába tolunk egy negatív címkét, bárki belátná, hogy igen, az a címke valóban őt írja le, valóban negatív, és hirtelen vágy ébredne benne egy szebb, tisztább, erényesebb életre. Ilyen címkék lehetnek (a teljesség igénye nélkül) a következők: náci, rasszista, liberális, komcsi, buzi, homofób, transzfób, sakál, szexista, feminista, paranoiás, rosszindulatú, logikátlan, személyeskedő stb.

Figyelem! Nem azt mondom, hogy nem lehet rámutatni a másik gondolkodásának fonákságaira. Rá lehet, sőt arra is van esély, hogy a partner felismerje: „Ezt mindeddig rosszul tudtam”, „Nem gondoltam rá korábban, de van az éremnek másik oldala is”, „Ez is egy figyelemreméltó szempont”, „A történetnek más olvasata is lehet”, „Ez az attitűdöm egy alaptalan sztereotípiát erősít”, stb.

Az, hogy vitapartnerünkben ehhez hasonló felismerések szülessenek, véleményem szerint teljesen reális cél. Óvatosan teszem hozzá: annál reálisabb, minél nyitottabbak vagyunk mi magunk ugyanilyen felismerésekre, a saját gondolkodásunk fonákságaival kapcsolatban.
 

A konkrét szöveg alkalmassága

A nagyágyú most nyilván az volna, ha leírnám a pontos ismérvét annak, hogy egy konkrét szöveg alkalmas a kijelölt cél elérésére. Ez nem fog megtörténni, elsősorban azért, mert ilyen nagyágyút nem ismerek. Néhány szempontot tudok csak felsorolni, amelyeket, ha lefuttatsz a szövegen, akkor nagyobb valószínűséggel kapsz reális választ arra, hogy a szöveged eléri-e majd a kívánt hatást.

OK-nak tekinted-e magadat?
Ha a szabadkozó „bocsánat, hogy szólni merek” pozíciójából kommunikálsz, jelentősen csökken az esélyed arra, hogy a partnered komolyan vegyen.

OK-nak tekinted-e a partneredet?
Ha az elküldendő szövegben egyértelművé teszed, vagy legalábbis sugalmazod, hogy a másikat rosszindulatú hülyének, véleményváltozásra képtelen idiótának, kártékony féregnek, kis sunyi rohadéknak tartod, akkor függetlenül attól, hogy milyen érveket sorakoztatsz fel álláspontod alátámasztására, szinte biztos, hogy vitapartneredhez az érvek nem jutnak el. Meg fog akadni azon a ponton, hogy róla mit gondolsz, és nem jut el odáig, hogy a témáról mi a mondanivalód.

Én-közlések – te közlések
Én-közlésnek nevezzük azt, amiben önmagunkról beszélünk (mit gondolok, hogy érzem magam, mit éltem át, stb.), te-közlésnek azt, amiben a másikról mondunk valamit (milyen ő, mit gondol, stb.). A tapasztalat azt mutatja, hogy az én-közléseket barátságosabbnak, békésebbnek tartjuk a te-közléseknél; az utóbbit könnyen érezhetjük offenzívnak, személyeskedőnek – már csak a megfogalmazás módja miatt is, függetlenül a közlés tartalmától.

Állítások – kérdések
Ha valamibe belepusztul a világunk, akkor az a magabiztos állítások évezredek óta felhalmozott özöne lesz, ami egy szép napon ráomlik a fejünkre és maga alá temet. Túlkínálat van állításokból (kijelentésekből és tagadásokból egyaránt) magán- és közéletben egyaránt, és ijesztően ritka, hogy kíváncsiak legyünk, hogy érdeklődjünk, hogy saját biztosnak vélt nézeteinket megkérdőjelezzük. Ha a szövegedben rá akarod olvasni a másikra a frankót, akkor sanszos, hogy megpróbál elugrani előle.

Érthetőség
Na jó, leszek olyan alázatos, és ezt a szempontot nem második személyben fogalmazom. Szóval minél hosszabb mondatokat írok, minél több a szövegben az absztrakció, minél több kettős vagy többes tagadást használok („...nem állítom, hogy az ilyesmi ne volna érthetetlen...”), minél több idegen szóval zsúfolom tele, minél több névszót – és főleg névmást – használok benne az igék rovására, annál kisebb az esélye, hogy mondanivalóm célba ér. Ha pedig nem ér célba, akkor a kívánt hatást sem éri el.

Terjedelem
Megint csak maradva az első személynél: ne szóljak egy szót sem. Ez a cikk legalább kétszer akkora, mint terveztem, és már a tervezett hossz is másfélszerese volt az ideálisnak.

Annak tudatában, hogy a téma amúgy is kimeríthetetlen, azt hiszem, abba is hagyom...