„Te figyelj, nem tudom, hova jártál empátiaképzőbe, de add meg a címét. A leveled elejétől, becsszó, könnyekig meghatódtam, pedig nem szokásom. Iszonyú jólesett, ahogy fogalmaztál, mert valóban, ne tudd meg, hányan mondták már meg a frankót az elmúlt 27 hónapban, kiterjedve mindenre és mindenek az ellenkezőjére” –

– írtam válaszként egy régi barátomnak, aki az ősidők homályából bukkant fel sok-sok év után, és most tudta meg, mi van velem.

A személyes érzelmeimen túlmenően kitört belőlem a pragmatizmus, és gyorsan engedélyt is kértem tőle, hogy ezt a bekezdést „a saját munkámban illusztrációként tudjam használni, hogy milyen is az, amikor valaki tényleg empatikus a másikkal”.

A következő mondatokról van szó:

„Most végre van egy kis időm írni. Nem akartam csak úgy kutyafuttában beszélni arról, hogy mennyire megrendített, amit az egészségi állapotodról írtál. Természetesen azonnal elindult az agymenésem, hogy hogyan és miként tudnék segíteni neked, hogy összeszedjem, milyen sikeres gyógymódokkal és praktikákkal találkoztam korábban, stb. Aztán kicsit lenyugodva az első sokk után, átgondoltam a dolgot és elképzeltem, hogy mennyire tele lehet már mindened azzal, hogy körülötted mindenki tudja és megmondja neked a frankót, hogy mit kell ilyenkor csinálni és ha nem úgy csinálod, vérig sérted vele az illetőt. Régóta tudjuk, hogy mi van kikövezve mivel és hová vezet. :) Mondd, ha tévedek és máris rád zúdítom az ismereteimet! Ha nem tévedek, akkor viszont békén hagynálak ezzel és csak beszélgessünk, amiről csak kedved van.”

Nem gondolom, hogy ez bármi plusz kommentárt igényel részemről, annak megerősítésén túl, hogy valóban könnybe lábadt a szemem, amikor olvastam.