Életünk folyamán olykor egészségesek vagyunk, máskor betegek. Ez utóbbi állapotunkat könnyebben észrevesszük, mint az előbbit, mégpedig azért, mert van mit észrevenni rajta. Ugyanúgy, mint a vécépapírnál: az a tény, hogy elfogyott, mindig feltűnik. Ha van elég, az ritkán. És hogy mennyi is az „elég”, azon is csak akkor kezdünk tűnődni, amikor nem biztos, hogy elég lesz.
Az egészséget a teoretikusok és klinikusok számos módon próbálták definiálni. Freud klasszikus meghatározása szerint egészséges ember az, aki „tud dolgozni és szeretni”. Mások a listát kibővítik olyasmikkel, mint a játékra való képesség, a humorérzék vagy az egységes világnézet. A tranzakcióanalízis (TA) nem betegségről és egészségről beszél, hanem sorskönyv-vezérelt életről és autonómiáról. Utóbbi azt jelenti, hogy
|
...az egyén sorskönyv- és játszmamentes módon éli életét. Ez három dologban nyilvánul meg. A tudatosságban: abban, hogy képesek vagyunk a valóságot az itt-és-most-ban megélni, közvetlenül az érzékeinkre hagyatkozva, előfeltevések és értelmezés nélkül. A spontaneitásban: hogy képesek vagyunk tetszésünk szerint választani az elvileg lehetséges érzések, gondolatok és viselkedésmódok közül, és szabadon választjuk meg azt is, hogy az adott pillanatban melyik énállapotba helyezkedünk. És az intimitásban: hogy kommunikációs partnerünkkel nyílt, hátsó célok és titkos üzenetek nélküli tranzakciókat váltunk, őszintén és cenzúrázatlanul kifejezve érzéseinket és szükségleteinket. (Birtalan Balázs: TA) |
Ez nagyon idillien hangzik. Ha a gyakorlatban képtelenek vagyunk az ilyen tudatosságra, spontaneitásra és intimitásra, annak az az oka, hogy nem saját életünket éljük autonóm módon, hanem akarva-akaratlanul azt az élettervet igyekszünk megvalósítani, amit még kisgyerekkorunkban állítottunk össze magunk számára, természetesen tudattalanul. Olyan ez, mintha szabadon szeretnénk dalolni, de valahányszor énekre nyitjuk a szánkat, önkéntelenül mindig egy bizonyos dallam jön ki rajta: valami, amiről az ördög tudja, hogy került a fejünkbe, és már utáljuk – de képtelenek vagyunk szabadulni tőle. Ez a kora gyerekkorban, tudattalanul írott, felnőttként követett életterv a sorskönyv. Ennek definíciójában a fentieken kívül van egy lényeges momentum: szülők által megerősített.
|
A gyermek a fogantatása pillanatától verbális és nem verbális üzenetek sokaságát kapja szüleitől, s ezek nagy mértékben befolyásolják, hogy milyen sorskönyvet ír magának. Ezek az üzenetek – mint tranzakciós ingerek – a szülők különböző énállapotaiból származnak és a gyermek különböző énállapotát veszik célba. (Birtalan Balázs: TA) |
Fontos látnunk, hogy a gátló parancsok lényege nem az, hogy azokat a szülők adják, hanem hogy a gyerek kapja. Másként fogalmazva: ebben az esetben nem az számít, hogy a szülőnek mi volt a szándéka, hanem hogy a gyerek mit fogott föl belőle. Ha például anya és kisbabája valamilyen objektív oknál fogva kénytelen elszakadni egymástól – például egyikük kórházba kerül –, akkor meglehet, hogy a gyerek a maga mágikus világmagyarázatában így értelmezi a történteket: „Anya elutasít engem: nyilván azt akarja, hogy ne létezzek.” Ennek persze nincs semmi valóságalapja, a Ne létezz! gátló parancs azonban jó eséllyel beíródik a sorskönyvbe.
A sorskönyv (amely nem csak a gátló parancsokból áll, de itt most csak azokról beszélünk) nem arra való, hogy elemezgessük. Elemzésének egyetlen célja, hogy minél biztosabb fogást találjunk sorskönyvünkön ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra kihajítsuk az életünkből. Saját gátló parancsaink beazonosítását is a kalapunk mellé tűzhetjük, ha nem jutunk tovább azok puszta felismerésénél. A gátló parancsoktól való megszabadulás útja az, ha felnőtt tudatossággal érvénytelenítjük őket. Mit jelent ez?
A gyerek életben maradása a szó szoros értelmében azon fordul, hogy a szülei gondoskodnak-e róla vagy sem. A gyerek tehát ösztönösen (azaz biológiai hajtóerőknek engedelmeskedve) azon van, hogy szüleit rávegye arra, hogy gondoskodjanak róla. Más szóval a gyereknek elemi érdeke, hogy kikényszerítse szülei szeretetét. Például tegyük fel, hogy a szülők nemigen tudnak mit kezdeni azzal, ha a kicsi sír: alkalmasint félnek tőle és tehetetlennek érzik magukat. Ha így van, akkor sokkal gyakrabban mutatnak törődést felé akkor, amikor hallgat. A közeledés és távolságtartás e mintázatából a gyerek – továbbra is a mágikus világképe alapján – ezt a következtetést vonhatja le: „Apa és anya csak akkor szeretnek, ha nem mutatom ki az érzéseimet. Tehát úgy maradhatok életben, ha az érzéseimet nem élem meg.” Felnőttként az autonómia eléréséhez a következő dolgoknak kell megtörténniük (akár spontán, akár terápiás segítség mellett):
|
1. Az egyénnek föl kell ismernie, hogy életének egyik irányítója a Ne érezz! gátló parancs. E ponton érthető, ha dühöt vagy keserűséget él meg. |
Engedélyeket ugyanúgy kap(hat)unk kiskorunkban szüleinktől, mint gátló parancsokat, s ezek mint sorskönyvi üzenetek ugyanúgy sorskönyvünk részét képez(het)ik. Az önismereti munka részeként kiadott engedély sajátossága, hogy felnőtt tudatossággal adjuk ki önmagunk számára, új döntést hozva a koragyerekkori döntésünk helyett.
Úgy fogalmaztam fentebb, hogy az autonómia leírása (tudatosság, spontaneitás, intimitás) nagyon idillien hangzik. Ez az idill talán némileg emberléptékűvé alakítható, ha konkretizáljuk, és megnézzük, hogy milyen engedélyek birtokában élvezheti a szabad életet az az ember, aki mind a 12 gátló parancsot érvénytelenítette.
|
|
A fentiekből természetesen nem következik az, hogy a szülői gátló parancsok alól felszabadult ember a szó köznapi értelmében gátlástalan ember. Az autonómia nem egyenlő a pszichopátiával: az autonóm (szó szerint: öntörvényű) ember nem okvetlenül önző ember. Annak felismerése, hogy szabad bármit megtennünk, nem kötelez minket arra, hogy bármit megtegyünk. A koragyerekkori, mágikus világképpel, tudattalanul kialakított értékrend elvetése nem eredményez szükségszerűen nihilizmust, értékmentességet. Az autonómiába beletartozik, hogy szabad tudatos döntéssel értékrendet választanunk magunknak, és életvitelünkben szabad ehhez alkalmazkodnunk, illetve – ha felnőtt tudatosságunkkal az adott szituációban úgy ítéljük megfelelőnek – szabad ettől eltérnünk.
Utolsó kommentek