Megelőzendő, hogy az alábbi vicc elolvasása után abbahagyd az olvasást, előre jelzem: jelen írás témája – megint csak – nem más, mint a tranzakcióanalízis (TA).

– Hogyan maszturbál a robot?
– Kiveri a biztosítékot.

Ezt a viccet vagy ismerted már, vagy nem, és ettől függetlenül most, hogy el- vagy újraolvastad, vagy röhögtél rajta egy jót, vagy nem. Ugyancsak ettől független, hogy magának a viccnek az e fórumon való közzétételéről mit gondolsz. Lehet, hogy helyénvalónak tartod, lehet, hogy nem. Ha igen, azzal a továbbiakban nem foglalkozunk. Ha nem, akkor két eset lehetséges: a helytelenítésed vagy érzelemmentes, vagy érzelemmel kísért. Az érzelemmentes helytelenítés olyan, mint bármilyen más ellenvélemény: „Szerintem ez a váza jobban mutatna a kisasztalon”, vagy „Ami engem illet, én biztos, hogy nem vennék fel zöld pöttyös nyakkendőt.” Jelen esetre aktualizálva: „Ez a vicc nem találkozik az én ízlésemmel”, avagy „Függetlenül az ízlésemtől, nem tartom célravezetőnek egy ilyen jellegű viccnek a jelen blogban történő publikálását.”

Alább egyetlen variáció érdekel csak minket: az érzelemmel kísért helytelenítés. Az az eset, ami miatt a fenti viccet választottam bevezetőül: amikor valami „kiveri a biztosítékot” nálunk. Mit is jelent ez konkrétan?

Egy amúgy köztiszteletnek örvendő novíciusmesterről mesélik, hogy amikor valami olyasmivel találkozott a novíciusok körében, ami határozottan kívül esett az értékrendjén, akkor – enyhén hisztérikus hanghordozással – valahogy így adott hangot nemtetszésének:

– Testvérek, nem! Nem és nem! Igen, igen – de nem! Ha valamit igen, akkor ezt nem!

Figyeljük meg e nemtetszés-nyilvánítást! A helytelenítés és az érzelemtelítettség egyértelmű, a helytelenítés oka azonban homályban marad. Ha megkérdeznénk, hogy „Voltaképpen miért nem?”, akkor a válasz jó eséllyel olyan szavakat tartalmazna, mint „nyilvánvaló”, „köztudott”, „alapvető”, „mindenki”, „senki”. A TA fogalomrendszerében gondolkodva e szavak egyértelmű jelei annak, hogy itt a Szülői énállapot megnyilvánulásával van dolgunk: agyunk merevlemezének Szülői nevű mappájában vannak lementve az életünkben eligazítást nyújtó általános igazságok, tilalmak és utasítások. Pontosabban Szülői énállapotból adjuk ki az utasítást, de annak már a Gyermeki – azon belül Alkalmazkodó Gyermeki – énállapotunkban engedelmeskedünk.

Egy banális példa: le akarunk lépni a járdáról, de látjuk, hogy piros a lámpa. Automatikusan megállunk, mert a Szülői kiadja az ellentmondást nem tűrő parancsot: „Ha piros – állj!”, az Alkalmazkodó Gyermeki pedig azonnal megáll. (E példa egyben azt is illusztrálja, hogy sem a Szülői, sem az Alkalmazkodó Gyermeki énállapot nem az ördögtől való: a mindennapi életben nagyon is hasznos mind a kettő.) A következő pillanatban aztán átadjuk az irányítást a Felnőttnek, aki körülnéz, felméri a tényleges forgalmi helyzetet, és ennek függvényében vagy megvárja, amíg a lámpa zöldre vált, vagy simán átmegy pirosban. A Felnőttnek nincsenek prekoncepciói és általánosan érvényes normái: ő az itt-és-most-ra reagál.

Mi van akkor, ha miközben mi békésen várunk a zöldre, azt látjuk, hogy valaki átcsörtet az úttesten? Ugyanaz, mint a fenti viccnél. Vagy érzelemmentesen megállapítjuk magunkban, hogy „Ebben a forgalomban ez veszélyesnek látszik”, vagy érzelemmel kísérten felháborodunk, hogy „Azért ezt már mégse!”

A fenti okfejtés egy ponton sántít. Az érzelemmel kísért helytelenítés mögött valóban a Szülői normái állnak, lásd az idézett szavakat („nyilvánvaló”, „köztudott”, „alapvető”, „mindenki”, „senki” stb.). Azonban a felháborodás zsigeri, jószerivel ellenállhatatlan voltából arra következtethetünk, hogy annak gázpedálja a Gyermekiben van: azon életkorunk lenyomatában, amelyben a nemtetszésünk kifejezése céljából rendelkezésünkre álló leghatékonyabb eszköz a tagolatlan bőgés, ordítás és toporzékolás volt.

E meglátás nem vezet ellentmondáshoz, mégpedig azért, mert a TA-ban az énállapotok struktúrájának közismert, három egymásra rajzolt karikával ábrázolt modelljén túlmenően létezik egy mélyebb, ún. másodlagos strukturális modell is. Ez két dologra mutat rá.

Egyrészt arra, hogy a Szülői énállapot nem homogén: tényleges struktúrája attól függ, hogy hány szülő vagy szülőreprezentáns (nagyszülő, tanár stb.) volt az életünkben; hangsúlyozza, hogy mindezen személyeknek is megvolt mind a három – Szülői, Felnőtt, Gyermeki – énállapota, és mi valamennyi énállapotukból kap(hat)tunk sorskönyvi utasításokat.

Másrészt arra – és jelen témánk szempontjából ez a fontosabb –, hogy a Gyermeki énállapotnak is megvan a maga felépítése: tovább osztható három részre, s ezeket a TA-ban így nevezik: Szülői a Gyermekiben (Sz1), Felnőtt a Gyermekiben (F1) és Gyermeki a Gyermekiben (Gy1). A teoretikusok – Berne-től kezdve – mindhárom részt hangzatos nevekkel látták el. A Gy1-et Szomatikus Gyermeknek hívják: ez a legkorábbi életkorunk emlékezetét őrzi, amikor a nekünk nem tetsző ingerekre kizárólag testi tünetekkel tudtunk reagálni. Az F1 találó elnevezése: Kis Professzor. Aki látott már kisgyereket, aki egy minden hájjal megkent tudós intuíciójával képes manipulálni környezetét, az pontosan érti, miről van szó.

Az Sz1-et nevezik Disznó Szülőnek, Boszorkány Szülőnek, Emberevő Szülőnek vagy Mágikus Szülőnek. Azon idők lenyomatát őrzi, amikor gyermekként szüleinknek korlátlan hatalmat tulajdonítottunk. Ők voltak az élet és a halál urai: az ő áldásuktól vagy átkuktól függött, hogy életben maradunk-e vagy sem. Sorskönyvünk gerincét azok a gátló parancsok (Ne létezz!, Ne érezz!, Ne légy önmagad!, stb.) alkotják, amelyeket szüleink – a maguk Gyermeki énállapotából – egy mindenható varázsló teljhatalmával szórtak ránk átokként; többnyire szavak nélkül, életünk első pár évében, és természetesen anélkül, hogy ők maguk ennek tudatában lettek volna. E gátló parancsokat mi önnön Gyermekinkben (azon belül az Sz1-ben) őrizzük, és ha életünk során egy adott helyzetben ezek bármelyikét áthágjuk vagy áthágni készülünk, lelkünk mélyéről a kisgyermek halálos rettegése bukkan felszínre: „Ezt nem lehet, ezt nem szabad; ha ezt megteszem, Anya/Apa nem fog szeretni, és akkor végem van, elpusztulok!”

[Megjegyzés: az engedélyek (pl. Lehetnek érzéseid, és szabad őket kifejezned!) ugyanilyen módon adódnak át, és ugyanott őrizzük őket, csak éppen ezek nem „átkok”, hanem „áldások”, és lényegesen kevesebb bajt okoznak.]

Gátlás nélkül élni címmel részletesen leírtam, hogy „milyen engedélyek birtokában élvezheti a szabad életet az az ember, aki mind a 12 gátló parancsot érvénytelenítette.” Ez egy ideális végállapot ábrázolása; odáig az önismeret (leginkább az önismereti terápia) kanyargós útja vezet. De hogyan lehet ezen az úton elindulni? Hogyan lehet fölismerni, hogy milyen koragyermekkori „átkok” súlya nehezedik ránk fenyegetően?

Itt térhetünk vissza a bevezetőben írott viccre: részint az arra adott esetleges reakcióra, részint a poénjára, mint metaforára. Az Sz1-ünk tartalmához – Boszorkány Anyánk és Emberevő Apánk átkaihoz – úgy férhetünk hozzá, ha odafigyelünk azokra a helyzetekre, amelyekre érzelemmel kísért helytelenítéssel – magyarul: felháborodással – válaszolunk: azokra, amelyek „kiverik a biztosítékot”.

– Azért ezt már mégse! – szólal meg bennünk sokszor egy indulatos belső hang, akár mi magunk készülünk megtenni (vagy elmulasztani) valamit, akár másnál észleljük ugyanezt. Mély felháborodásunknak ilyenkor egyetlen magyarázata van: az, hogy az adott téma nagyon mélyen, létünk gyökereinél érint bennünket. Ha nem így lenne, akkor indulatos tiltakozás helyett a Felnőttünk higgadt hangját hallanánk belül.

Ami a gyakorlatot illeti, az alábbi feladat elvégzése hatékony segítség lehet:

1.) Válasszuk ki a 12 gátló parancs egyikét, pl. ezt: Ne légy gyerek!

2.) Nézzük meg, milyen engedélyekkel lehet ezt a parancsot érvényteleníteni. Jelen esetben többek között ezt olvassuk: „Szabad félretennem a tudatosságot, célszerűséget felelősséget: szabad önfeledten, céltalanul játszanom.” Ismételgessük magunknak, ízlelgessük. Füleljünk befelé: rezonál-e bennünk valami?

3.) Ne elégedjünk meg e mondat szajkózásával: képzeljünk el egy olyan szituációt, amikor „normális üzemmód szerint” tudatosan, célszerűen és felelősséggel kellene viselkednünk. Milyen ez a szituáció? Behunyt szemmel jelenítsük meg magunk előtt teljes részletességgel: hol vagyunk, ki van még ott, mit látunk, mit hallunk, milyen illatokat és ízeket érzünk, milyen testi érzéseink vannak, stb.

4.) Ha sikerült ezt felidézni, alakítsuk át a jelenetet – mint egy rendező –, és lássuk magunkat, amint ugyanebben a helyzetben önfeledten és céltalanul játszunk. Figyeljük meg továbbra is fantáziaképünk részleteit: a színeket, formákat, fényeket, hangmagasságokat, hangszíneket, illatokat, tapintást, hőmérsékletet, izomfeszüléseket stb. Éljük át képzeletben a felszabadult játék örömét!

5.) Eközben a Felnőtt tudatosságával folyamatosan figyeljünk az érzéseinkre, gondolatainkra, különös tekintettel a zsigeri reakciókra. Különítsük el a célszerűtlenség felismeréséből adódó, higgadt észérveket azon belső megnyilvánulásainktól, amelyekhez nem, vagy csak nehezen találunk szavakat. Más szóval: figyeljünk arra, hogy az adott jelenet elképzelése felháborít-e, kiveri-e a biztosítékot.

6.) Ha sikeresen kivertük gondolatban saját biztosítékunkat, biztosak lehetünk, hogy neuralgikus pontot találtunk: az adott engedélyhez tartozó gátló parancs ott van a sorskönyvünkben, és onnan mérgezi, bénítja életünket. Ez esetben tudhatjuk, hogy ezzel a témával még dolgunk van, és akár önálló munkában, akár terápiás keretek között célként tűzhetjük ki, hogy az imént fantáziaszinten elgondolt engedélyt a jövőben tekintéllyel adjuk ki magunknak – egyszer s mindenkorra. Másként fogalmazva: hogy koragyermekkori döntésünk helyett új döntést hozzunk.

7.) Ha belső vészvillogónk nem jelez azonnal, ne dőljünk be! Fogalmazzuk át kreatív módon a vizsgált engedélyt, keressünk egy teljesen más szituációt, majd még továbbiakat. Amikor belefáradtunk, és folyamatosan azt észleljük, hogy az adott engedély szerinti viselkedés elképzelése maradéktalan örömmel tölt el, vagy épp teljesen hidegen hagy – akkor megnyugodhatunk, hogy ezzel a gátló paranccsal nincs dolgunk. Ekkor áttérhetünk egy másik gátló parancsra, és kezdhetjük elölről a feladatot.

Természetesen önvizsgálatot nem csak a fenti protokoll szerint, előre tervezett módon lehet végezni. Ha elég sokat foglalkoztunk már önmagunkkal, kifinomulhat a szimatunk, és spontán adódó helyzetekben is reflektálhatunk saját felháborodásunkra. Ha túl jutottunk az első indulatból fakadó felhördülésen („Azért ezt már mégse!”), akkor feltehetjük a kérdést: Mit talált el bennünk az adott szituáció? Mi az a pont, ahol a bennünk élő gyermek – irracionális módon – önnön egzisztenciáját látja veszélyeztetve?

E kérdésekre persze nem találjuk meg mindig és azonnal az egymondatos tuti választ. De a kérdésfeltevés rutinná válása – még a válasz hiányában is – közelebb visz minket önmagunkhoz, a szabad élethez, az autonómiához.