– Veszélyes-e a pszichoterápia? –

Miután egy példabeszédben elmeséltem, hogy Béla anyagi helyzete milyen idilli módon került egyenesbe (azaz feloldva az allegóriát: hogy miként történik pozitív változás egy terápia során), kaptam egy értő, izgalmas kérdést. Ezt mindjárt idézem, előtte azonban vessünk még egy szempillantást a történetre!

Béla története arra mutat rá képletesen, hogy az ember pszichés problémáira a megoldások mindig odabent vannak, magában az emberben. Arra, hogy a tudattalan páratlanul gazdag kincsek tárháza, ahonnan az egyén minden további nélkül meríthet bármikor – már ha képes hozzáférni. Ezek a kincsek – erőforrások – nem mások, mint az egyén korábbi sikereinek elfelejtett emlékei.

De hát milyen sikere lehet valakinek, aki egy két lábon járó csődtömeg? – kérdezheti valaki. És valóban: ha egy depressziós emberre nézünk, aki az első beszélgetésben úgy írja le életét, hogy az semmi más, mint veszteségek sorozata, szinte lehetetlen elképzelni, hogy ott a mélyben mozgósítható erőforrások legyenek.

Szerencsére az erőforrások létét nem befolyásolja, hogy könnyű-e őket elképzelni vagy sem. Ha mást nem is, a terapeuta ezt az egyet biztosan tudja. Minden élő ember eddigi élete sikertörténet, ugyanis mindannyian teljesített feladatok sokaságát tudjuk magunk mögött. Képesek voltunk anyánk hasában eljutni a születésig, dacolva anyánk szervezetének immunreakcióival. Valamennyien átéltük a születés traumáját: a sötét, meleg, csöndes közegből hirtelen kikerültünk egy vakító, hideg, lármás világba. Átéltük – és túléltük. Átestünk a gyermekbetegségeken, és az, hogy ma itt vagyunk, bizonyítéka annak, hogy képesek voltunk legyőzni őket. (Akik nem voltak képesek erre, ma nincsenek itt.) Megtanultunk járni, beszélni. Többségünk képes eligazodni a világban: tudjuk, hogy hol húzódik a határ az én és a nem én között, és tudjuk, hogy melyikhez hogyan kell hozzáállni. Nagy küzdelmek árán megtanultunk fogat mosni, cipőfűzőt kötni, teát főzni. A legtöbben sikeresen átverekedtük magunkat az írástudatlanság falán. Talán birkóztunk, verekedtünk a kortársainkkal. Lehet, hogy győztünk. Az is lehet, hogy veszítettünk, de túléltük, és másnap – még ha szorongva is – képesek voltunk találkozni velük. Megtanultuk, hogyan kell kommunikálni: mindannyiunknak számtalanszor sikerült úgy kifejezni kérésünket, hogy arra pozitív választ kapjunk. És számtalanszor átélhettük, hogy képesek vagyunk mások kérését teljesíteni.

Rengeteg küzdelem, rengeteg siker. Így felsorolva tán bagatellnek tűnik. Az adott pillanatban azonban ez megannyi diadalt jelent. És a tudattalan mindezek emlékét őrzi. Nemcsak magát a tényt, hanem mindazt a tapasztalatot, ami ahhoz társult. A színeket, formákat, hangokat, illatokat, ízeket, testi érzéseket és érzelmeket is. Amennyiben sikerül hozzáférni egy ilyen pozitív emlékhez, akkor az mindezen vonatkozásaival együtt újra átélhető, átérezhető. Az egykori tapasztalat erővel telítetten válik jelenvalóvá. Ezt nevezzük erőforrásnak; a példában ez a földbe ásott arany és a folyószámla.

A kérdés pedig, amely nemcsak hogy izgalmas, de teljesen jogos is, így hangzott:

– Mi van akkor, ha Béla nem arra ébred rá, hogy elásott pénze és elfeledett bankszámlája van, hanem arra, hogy három ismerősének tartozik? Mivel az adósságait nem tudta megadni, inkább elfeledkezett róluk, és megszakította a kapcsolatot hitelezőivel, akik tapintatosan hallgatnak? És arra, hogy a fizetéséből soha nem fog tudni kijönni? Nem áll fenn a veszély, hogy az előkerülő csontvázak radikálisan súlyosbítják a helyzetet?

A kérdést én három részre bontanám, a következők szerint:

1. Az erőforrásokon túlmenően vannak-e a tudattalanban olyan tartalmak is, amelyek fenyegetőek az egyénre nézve?
2. Mi történhet akkor, ha ezek a veszélyes tartalmak bekerülnek a tudatba?
3. Mi a biztosíték arra, hogy a terápiás munka során a helyzetünk nem rosszabbodik?

És akkor nézzük sorra:


1. Az erőforrásokon túlmenően vannak-e a tudattalanban olyan tartalmak is, amelyek fenyegetőek az egyénre nézve?

Igen, vannak. A tudattalan nem válogat: megőriz mindent. Nemcsak a pozitív emlékeket, hanem a negatívakat is. Nemcsak a születés feladatának sikeres elvégzését, hanem a születés traumáját is. Nemcsak a fájdalmak legyőzésének diadalmas tapasztalatát, hanem a fájdalom érzését is, a maga teljes szörnyűségében. Nemcsak a sikert, hogy képesek voltunk egészségesen túljutni egy veszteségen, hanem a veszteség borzalmát is.

Az, hogy ezek az elfojtott emlékek el vannak fojtva, csupán annyit jelent, hogy nem tudatosak számunkra. Az életünkre azonban ettől függetlenül hatást gyakorolnak. Megjelennek az érzelmeinkben, döntéseinkben, álmainkban, fantáziánkban. Ha pedig átlépjük az egészség és betegség határát, megjelennek testi és lelki tüneteinkben.


2. Mi történhet akkor, ha ezek a veszélyes tartalmak bekerülnek a tudatba?

Olyasmi, mint amikor külföldiek érkeznek egy országba. Külföldiek alapvetően háromféleképpen érkezhetnek: turistaként, bevándorlóként – illetve megszálló hadseregként.

a) Egy turista jön és megy. Nem hagy maga után különösebb nyomot, legfeljebb nálunk hagyja a pénzét.

Ha életünk úgy alakul, hogy történetesen szembesülünk egyik elfojtott emlékünkkel, a rendelkezésünkre álló erőforrások többnyire elegendőek ahhoz, hogy megküzdjünk vele. Rácsodálkozunk, esetleg valamit profitálunk is a tapasztalatból, majd továbblépünk a történteken.

b) A bevándorlók általában többen jönnek, nem alkalomszerűen, hanem hullámokban, és le is telepednek. Beépülnek a befogadó ország közegébe (pl. megtanulják a nyelvet), de valamelyest át is formálják annak kultúráját (pl. az étkezési szokásait). Optimális esetben ez – a kezdeti konfliktusokat követően – harmonikus együttéléshez vezet; eredményeként a befogadó ország anyagilag is, kulturálisan is gazdagodik.

Amikor az elfojtott tartalmak nagyobb létszámban, hosszabb időszakon keresztül érkeznek a tudatba, akkor fokozatos személyiségváltozás történik. A változás soha nem fájdalommentes, viszont az iránya mindaddig pozitív, amíg a kontroll megmarad a tudat kezében (ha nem, az már a c pont). Ez történik általában az önismeret növelésére tett erőfeszítéseink során, legyen szó egyéni munkáról vagy terápiáról. Lényünk árnyékos oldalával szembenézni ritkán kellemes. Olykor egyenesen ijesztő. Elborzaszthat, hogy mi minden kacatot találunk a mélyben. De túljutva az elborzadáson, hozzáláthatunk a kacatok feldolgozásához. Találhatunk olyasmit, amit csak le kell porolni, és beilleszthető a hétköznapi környezetünkbe. Akár mert praktikus, akár mert csak jól mutat valahol. Más tárgyak abban a formában, ahogy rájuk bukkantunk, értéktelennek bizonyulnak, de némi fantáziával átalakíthatók, használatba vehetők. Olyasmit is találhatunk, amit szégyenletesnek tartunk, és legszívesebben kidobnánk egyszer s mindenkorra. Ez sajnos nem fog menni. A nem kívánt tárgyaktól végleg megszabadulni nem tudunk – de találhatunk nekik helyet valahol. És azzal, hogy mi magunk helyeztük el őket, saját döntéssel, egyúttal el is vettük tőlük félelmetes, az életünket uraló erejüket. Tudjuk, hogy ott vannak, ránézhetünk bármikor. Valóban, mint egy csontváz: továbbra sem szívderítő látvány, de mivel alaposan szemügyre vettük világosban, immár nem fogunk tőle félni a sötétben.

A selejtezés és lomtalanítás fárasztó (és gyakran piszkos) munkája során gyakorlatilag minden egyes dobozt megfogunk, átmozgatunk (de nem okvetlenül nyitjuk is ki mindegyiket). A végeredmény egy tisztább, szellősebb, rendezettebb, tudatosabban berendezett – egyszóval élhetőbb – élet lesz.

c) Amikor a tudattalan tartalmai kontroll nélkül árasztják el a tudatot, az a megszálló hadsereg pusztításához hasonlatos. Ez a pszichózis állapota, amikor is a beérkező hordák irgalmatlanul letarolnak mindent; válogatás nélkül vernek szét mindent, ami egykor szép és hasznos volt. A pszichotikus embernek megszűnik – de legalábbis súlyosan sérül – a valóságpercepciója (ezért hiszi például valóságnak a hallucinációit), sérülnek a gondolkodási funkciói, felborul az érzelmek ökonómiája, és mindennek következtében szélsőséges – ahogy mondani szokás, ön- és közveszélyes – formákat ölthet a viselkedés.

A „normális” és „pszichotikus” állapot között természetesen nincs éles határ. Amikor hirtelen felriadunk egy rémálomból, és utána még hosszú percekig az álomképek uralma alatt állunk (hevesen ver a szívünk, leizzadunk, azt se tudjuk, hol vagyunk, és egyébként is „tiszta lököttként” gondolkodunk és viselkedünk), akkor minden bizonnyal egy enyhébb, akut pszichózist élünk át. Aztán a tudatos funkcióink apránként helyreállnak, és visszaveszik az irányítást.

Minél nagyobb mértékű (és minél régebbi eredetű) a pszichózis, annál kisebb az esélye a tudat feltisztulásának, a tudatot elborító elemek reintegrálásának. Van, akinél ez nem történik meg. És van, aki türelmes, aprólékos munkával visszavezethető a valóságba.


3. Mi a biztosíték arra, hogy a terápiás munka során a helyzetünk nem rosszabbodik?

Erre az egyetlen őszinte válasz ez lehet: semmi. Ha egy történetben emberekről, testi vagy lelki folyamatokról van szó, akkor valószínűségekről beszélhetünk, de a „100%”, a „biztos” és a „kizárt” szavakat jobb, ha elfelejtjük. Nem valószínű, hogy bárki belehaljon egy fogfúrásba. De nem kizárt. Ám meg is fordíthatjuk a dolgot: nem kizárt, hogy bárki belehaljon egy fogfúrásba – de nem valószínű.

Hasonló a helyzet a terápiával is. Ha valakinek hozzápiszkálnak a tudattalanjához, nem kizárt, hogy olyan tartalmak árasztják el a tudatot, amelyekkel nem tud megbirkózni. Nem kizárt – de nem valószínű. S hogy ne is legyen valószínű, arra már van biztosíték. Ezt úgy nevezik: terápiás tartás.

A terapeuta dolga az, hogy – jelképesen értve – kézen fogja és elkötelezetten kísérje a klienst (vagy pácienst; van, aki így szereti), miközben ő a tudat és tudattalan birodalmában teszi az új és újabb kalandtúráit. Miként a hegymászónak a szilárdan megvetett lábú társ, úgy a kliensnek a terapeuta biztosítja azt a tartást, amely megóvja őt a veszélytől.

Vegyük észre, hogy a hegymászót kötéllel biztosító társnak nem kell sem földrajztudósnak, sem izompacsirtának lennie. Kötélen lógó társa biztonságát elsődlegesen nem helyismerete és natúr testi ereje, hanem eltérő pozíciója révén nyújtja. Ugyanígy van a terapeutával is: jó, ha erős és kiegyensúlyozott a személyisége, jó, ha sok éves rutinja, és persze jó, ha alapos elméleti tudása van. A terápiás tartás kritériuma azonban nem ez, hanem – amint azt már máshol írtam – három dolog: az empátia, a feltétel nélküli elfogadás, a kongruencia, valamint a szupervízióval megtámogatott önismeret. Ha ezek adottak, a terapeuta képes úgy megtartani a klienst, hogy az ne sérüljön. Ilyen tartás mellett nem valószínű, hogy a tudattalan tartalmaknak a tudatba áradása olyan ritmusban történjék, hogy azzal a kliens ne tudjon megbirkózni.

Ez nem azt jelenti, hogy a terápiás változás „szigorúan monoton növekvő” vonalat követ. Erről szó sincs. Mint láttuk, az elfojtott tartalmakkal való munka olykor roppant fájdalmas és megerőltető. Az is megtörténhet, hogy a terápia során ideiglenesen bekövetkezik valamilyen, a fent leírt akut pszichózishoz hasonló állapot. Ez sem baj, sőt olykor szükséges: ha egy szerkezet rosszul van összerakva, akkor előbb szét kell szedni, hogy aztán újra össze lehessen rakni (immár helyesen). Azonban a terápiás tartás a szétcsúszás idejére is kiterjed: ebben különbözik gyakorlatilag bármilyen más emberi kapcsolattól.

Barátként, házastársként, szülőként, gyerekként, munkavállalóként vagy munkaadóként egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy szétcsússzak. Ezekben a szerepekben meg kell felelnem, teljesítenem kell – ha mást nem, legalább annyit, hogy „nem ijesztem meg” a másikat. Ha nem teszem, fennáll a veszélye, hogy elveszítem az adott kapcsolatot. A terápiában nincs ilyen kényszer. A terapeuta elfogad, akármit is csinálok. Ha szétcsúszom, a pszichózisba kerülök, ha durva szavakkal megsértem őt – ő akkor is ott van, és ott lesz a következő megbeszélt időpontban is. Nem azért, mert jobb ember, mint bárki más. Hanem mert neki ez a dolga. Erre szerződtünk. Ezért fizetek neki. Stabil pont az életemben – megeshet, hogy az egyetlen stabil pont. De ez az egy stabil pont – ha tetszik: ez az arkhimédészi pont – már elég lehet ahhoz, hogy rajta megtámaszkodva képes legyek újraépíteni az életemet.

Természetesen továbbra is érvényes az, hogy az újjáépítéshez szükséges erőforrásokat (tanácsokat, ötleteket, megoldásokat) nem kívülről, főleg nem a terapeutától kapom, hanem kizárólag önmagamtól.