A mai nap találós kérdése: Miben hasonlít egymásra egy magzat és egy elmebeteg? Bónuszkérdés: És mi köze mindennek a hipnózishoz? A második kérdésre könnyebb a válasz.

A hipnózis jelenségét vizsgálva, és azt megértve közelebb lehet kerülni egyrészt az emberi élet kezdeteihez, másrészt ahhoz, hogy mit jelent „bolondnak lenni”. E témát Freud kezdte megpiszkálni azzal, hogy feltételezte: a neurotikusok (szemben a korabeli orvosi felfogással) nem „szimplán hülyék”, hanem tüneteik (pl. a kényszeres kézmosás, dadogás, hisztériás vakság vagy bénaság stb.) igenis konkrét jelentéssel bírnak. Mi több (ó, borzalom), még az álmok – mindaddig tudományosan irrelevánsnak tartott – világát is vizsgálat alá vonta. Igaz ugyan, hogy – egykori terapeutám sarkos véleménye szerint – az álomfejtéshez abszolút nem értett, a kezdeményezés azonban vitathatatlanul az övé.

Mára az elfojtás és tudattalan szavak megszűntek szakkifejezések lenni. Az olyan, hajdan nagyon is támadott állítások, hogy ha valaki pl. elfelejti felhívni az anyját a születésnapján, vagy elfelejt válaszolni egy levélre, egyáltalán nem véletlen – ma már pszichológiai közhelyek. De továbbra is kérdés, hogy a skizofrének pszichotikus tünetei (az üldöztetéses téveszmék, az összefüggéstelen beszéd) „szimplán hülyeségek”-e, amelyektől elektrosokk, antipszichotikum vagy épp szenteltvíz segítségével meg kell szabadítani őket – vagy mindezek egy létező, önmagában (tehát a saját vonatkoztatási rendszerében) értelmes belső világ megnyilvánulásai – ugyanolyan szokatlan nyelven elmesélve, amilyen szokatlan tudatos énünk számára az álom nyelve.

A pszichózis és a hipnózis világa hasonló: mindkettő regresszió, azaz visszalépés az emberi lét egy korábbi, mondhatni: ősibb állapotába. Egy olyan világba, ahol a valóság megragadásával nem szavak és fogalmak közvetítésével próbálkozunk, hanem elemi erővel, csontot-velőt átható módon megtapasztaljuk azt. Ilyen élményünk pedig valamennyiünknek van, annak is, aki nem élt át pszichózist, és nem is hipnotizálták: méhen belüli életünk során szereztük első, alkalmasint egész életünket legintenzívebben meghatározó tapasztalatainkat. Ebből a védett környezetből eredeztethető az ősbizalom átélése, de innen származhatnak a leküzdhetetlen életfélelmek is. (Kósza gondolat: az emberiség Aranykor utáni vágya vajon nem az egyes embereknek az anyaméh biztonságába való visszavágyódásának kollektív megfogalmazása?)

Ezek a tapasztalatok a végletekig saját tapasztalatok. Saját: azaz elidegeníthetetlen és megoszthatatlan. Ha felnőttként a magzati lét e világába spontán módon találunk vissza, egyúttal el is vágjuk magunkat a szavakra, fogalmakra, logikára épülő élettől: elidegenedünk embertársainktól. Amit átélünk, nem tudjuk érthetően közölni a környezetünkkel; amit mégis közlünk, az érthetetlen, összefüggéstelen és ijesztő számukra. És ugyanígy nem értjük meg mi sem a környezetünkben élő emberek kommunikációját: viselkedésük érthetetlen, összefüggéstelen és ijesztő számunkra. Ez a pszichózis.

A hipnózis pedig az a helyzet, amikor az egyén egy másik ember értő és érző támogatásával (mondhatni: biztosítókötéllel) ereszkedik bele a képeknek e világába. A hipnotizőr, ahogy mondani szokták, „a realitásban horgonyoz”, de lépésről lépésre kíséri a hipnotizáltat az irrealitás világában. Így az illető szert tehet az említett elemi erejű tapasztalatokra, de védett helyzetben: úgy, hogy azok őt ne eltemessék, hanem gazdagítsák; a személyiségét ne lebontsák, hanem segítsék annak további integrációját.

A pszichoterápia – és ezen belül kifejezetten a hipnózis – az emberi életnek az a kivételes helyzete, amelyben a megoszthatatlan megosztható.

Úgy gondolom, két hasonló helyzet lehetséges még: az egyik az anya-gyerek kapcsolat. A másik a kipróbált, szeretetté beérett szerelem.