(Mármint túl azon, hogy klasszul lehet méricskélni, és hogy vannak, akik ennek révén kompenzálni tudják életük megoldatlanságait, és felmentve érzik magukat az önismereti munkával való foglalkozás és a sorskönyvből való kilépés alól?)
A mi kultúránk úgy tekint az intelligenciára, mint az istenek hegyére vezető királyi útra: eszköznek, egyszersmind bizonyítéknak tekinti arra, hogy az univerzum urai legyünk/vagyunk. Holott erről szó sincs.
Az intelligencia az élőlények környezethez való alkalmazkodásának egyik módja. Ez a mód az evolúció évmilliárdjai során alakult ki véletlen genetikai mutációk révén, s mivel hatékonynak bizonyult a létért folytatott versengésben, képes volt fennmaradni és továbbfejlődni. Csakúgy, mint az alkalmazkodás egyéb (morfológiai vagy viselkedéses) módjai, mint például a gerincoszlop, a páros ujjú pata, a repülésre alkalmas szárny, a kérődzés vagy – sokkal korábban – a fotoszintézis.
Ezen alkalmazkodási metódusoknak mindegyike létezik ma, s puszta létezése bizonyítja hatékony (de legalábbis semleges) voltát. Ha egy véletlen mutáció által kialakított morfológiai vagy viselkedéses eredmény a gyakorlati vizsgán megbukik (vagyis az élőlény azelőtt pusztul el, hogy sem genetikai állományát továbbadni képes lenne), akkor ez az újfajta genetikai változat fennmarad a következő nemzedékben is. És fennmarad mindaddig, amíg a véletlen változások olyan verziót nem eredményeznek, amely révén a további szaporodás nem biztosított.
Ha megjelenik egy genetikai változás, és ennek következtében módosul a testfelépítés vagy a viselkedés, akkor ez az újfajta alkalmazkodási mód elindul a maga útján. Ha mármost figyelembe vesszük a fajokra tagozódás szempontját, akkor megérthetjük, hogy ugyanazon változást megfigyelhetjük különböző fajokban, jóllehet többnyire különböző mértékben. A barna szemszínt például ugyanaz a gén kódolja a kutyában, mint az emberben.
Noha az intelligenciát nyilvánvalóan nem egyetlen gén kódolja, mégis azt kell mondanunk: amikor különböző állatoknál bármilyen mértékben is, de intelligens viselkedést látunk (legyen szó halakról, madarakról vagy emlősökről), akkor azok ugyanúgy egyetlen tőre vezethetők vissza, mint amikor – teszem azt – gyorsasági vagy rejtőzködő viselkedést látunk. A gyorsaság és a rejtőzködés ugyanúgy a környezethez való alkalmazkodás válfajai, mint az intelligencia. És környezete válogatja, hogy mikor melyik eszköz a hatékonyabb.
A szarvasmarha például valamennyire gyors és valamennyire intelligens. Az emberrel ugyanez a helyzet: valamennyire gyors és valamennyire intelligens. Melyik adottság a fontosabb? Az adott helyzet az, ami ezen alkalmazkodási stratégiákat ténylegesen beárazza. Amikor az ember a marhahúsra alapozott életviteléhez vágóhidakat tervez, akkor a teheneknél a gyorsaságuk és intelligenciájuk szorzata összességében kevésnek bizonyul az emberrel szemben. Amikor azonban egy felbőszült bika megkerget egy embert a réten, akkor az ember nem sokra megy az IQ-tesztje eredményével.
Az evolúcióban mindennek ára van. Egy megnövekedett testet megnövekedett energia-befektetéssel kell táplálni. A gyors futás képességéhez az állatok többnyire kénytelenek beáldozni például a repülés képességét. Amelyik állat a rejtőzködés világbajnoka, annak valószínűleg nem marad kapacitása lakóhely-építési képességeinek tökéletesítésére. Az intelligencia sem kivétel. Ha egy élőlény „úgy dönt”, hogy márpedig ő az intelligenciát „választja” az alkalmazkodás elsődleges módjaként, akkor ő is kénytelen megfizetni az árát.
Ha ránézünk a Homo sapiensre, akkor egy olyan állatot látunk, amely a megnövekedett agytérfogat érdekében számos más, korábban kialakult adaptív tulajdonságát beáldozta. Az ember elvékonyodott kültakaróval rendelkező, csenevész, repülésre és víz alatti létre képtelen, a földön nem túl gyorsan közlekedni tudó, leginkább csetlő-botló emlősállat. E szánalmas adottságait intelligenciájával ellensúlyozva mégis képes az alkalmazkodásra: sok más élőlénynél magasabb túlélési értékkel bír.
Ugyanakkor az intelligenciája is annyi, amennyi, nem több; pontosan úgy, ahogy futni is olyan gyorsan tud, ahogy, nem gyorsabban. És kicsi az esélye (pontosabban: nem sok jele van annak), hogy az ember valaha is olyan intelligenssé váljon, hogy a környezethez való alkalmazkodásban (másként fogalmazva: az életben maradás esélyeit tekintve) versenyképes legyen a rágcsálókkal, rovarokkal, szivacsokkal vagy a közönséges, árokparti fűvel.
Szép dolog az intelligencia: ha már a repülésről kénytelenek voltunk lemondani a kifejlesztéséhez, akkor a segítségével legalább repülőgépeket tudunk építeni. De az intelligenciát fetisizálni, és úgy beállítani, hogy az életközösségben való létezésnek ez az egyetlen hatékony módja – ez enyhén szólva sem intelligens hozzáállás.
Utolsó kommentek