Nem áll szándékomban a blog szakmaiságát föladni, és én-blogot csinálni belőle. Azonban alább szeretnék megosztani egy ún. sajátélményt, mégpedig illusztrálandó azt, amiről, a minap írtam: hogy mi is az a drámaháromszög.

Sajátélménynek azt hívják a pszichoterapeuták képzésében, amikor valaki egy bizonyos módszer tanulása során maga is szert tesz arra a tapasztalatra, amit leendő kliensei fognak tapasztalni akkor, amikor az adott módszer alkalmazásával próbál majd segíteni nekik. Nem lehet valaki úgy pszichoanalitikus, hogy előtte maga ne essék át analízisen. Nem lehet pszichodrámát vezetni anélkül, hogy előtte az illető ne végzett el légyen egy kiadós önismereti pszichodrámát. Azon az úton, hogy valakiből jó hipnoterapeuta váljék, fontos lépés, ha szerez sajátélményt a hipnózisról. És ha valaki történetesen arra adja a fejét, hogy klienseinek a tranzakcióanalízis (TA) hangszerén muzsikáljon, hasznos, ha a saját életében is tudja kezelni, de minimum felismeri a játszmahelyzeteket.

2008 áprilisában, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület éves kongresszusán az egyik műhely (magyarul workshop) témája a TA volt, azon belül is a terápiás helyzetekben előforduló játszmák. A téma óriási, három óra alatt esély sem volt a feldolgozására. (Nem is sikerült.) Viszont a feldolgozást bármely résztvevő számára jelentősen könnyítette volna, ha az elkövetkező napokban a saját életében 120 kilométer per órás sebességgel belerohan egy gyönyörű, tankönyvbe illő játszmába. Ha az illető történetesen nem zúzza ripityára a pofáját, akkor sokat okulhat belőle. Ez történt velem is akkor, immár két és fél éve. A felismerés katartikus volt (függetlenül attól, hogy a zúzódások gyógyulási ideje jó darabig eltartott).

A fent említett cikkben már leírtam, hogy mi is az a játszma, de most álljon itt egy saját definíció (szigorúan 18 éven felülieknek):

A játszma olyan, mint a hosszan tartó szadomazochista szex: a résztvevők folyamatosan basztatják és szopatják egymást; fáj nekik, egyre jobban és jobban – de nem hagyják abba, mert alapvetően mégis élvezik.

Másként fogalmazva: a játszma látszólag olyan, mint az igazi kommunikáció, valójában azonban a játékosok leosztott szerepek szerint játsszák a fő vonalaiban előre megírt forgatókönyvet, így az eredmény előre jelezhető. Ez az eredmény pedig az lesz, hogy a bámulatos gördülékenységgel zajló kommunikáció egy bizonyos pontján bekövetkezik egy fordulat, az ún. átváltás, amikor is a felek „váratlanul” kilépnek addigi szerepükből, más szerepet vesznek fel, és ezen legalább az egyikük baromira meglepődik, elkezdi magát borzalmasan érezni – hogy aztán tíz perc vagy egy hét múlva újrakezdje ugyanezt a játszmát – vagy a már bevált partnerrel, vagy új szereplővel.

Milyen szerepekről (és milyen szerepek közötti átváltásról) is van szó a játszmákban? A mellékelt ábrán az ún. drámaháromszög látható. Ezzel a modellel a játszmák jelentős része leírható. Adott egy élethelyzet, amiben valaki az Áldozat szerepét játssza, mégpedig azért, mert egy másik ember (vagy csoport, vagy az élet) Üldözőként próbálja megkeseríteni az életét. Ekkor feltűnik a Megmentő, aki maximális önzetlenséggel felveszi a harcot a galád Üldözővel szemben, teljes mellszélességgel az Áldozat védelmére kel. És egyszer csak megtörténik a fordulat: a szereplők, mintha csak jól begyakorolt táncot lejtenének, valamilyen irányban elmozdulnak a drámaháromszög oldalai mentén. Például a Megmentő harcias segítő tevékenysége közepette az Üldöző testben-lélekben megroppan (Áldozattá válik), miközben a Megmentő értelemszerűen magára veszi az Üldöző szerepét. Igen ám, de az eredeti Áldozat ezt nem nézi tétlenül, és immár Megmentőként lép be az új cselekménybe: egykori Üldözőjének (aki most Áldozat) védelmében szembefordul egykori Megmentőjével (aki aktuálisan Üldöző). Ezt persze az, aki eredetileg szívét-lelkét beleadva próbálta megmenteni a valamikori Áldozatot, az emberi hálátlanság nyilvánvaló jelének tekinti, és immár ő érzi magát Áldozatnak, míg hajdani pártfogoltja most az Üldöző szerepéből kommunikál vele...

Da capo al fine. Noha egy egyszerű játszma fél perc leforgása alatt is lebonyolítható, jól sikerült casting után a rutinos játékosok hosszú éveken keresztül kergetőzhetnek a drámaháromszög csúcsai között.

Valami ilyesmi történt éveken keresztül velem is.

Egy bizonyos illető jó pár éven keresztül jelen volt az életemben. Hol közelebb, hol távolabb voltunk egymástól: szlalomozunk az „egy barát”, a „közeli ismerős”, a „távoli ismerős”, az „ellenség” és a „nagyon jó barát” kategóriák között. És akkor, 2008 tavaszán egyszer csak leesett a tantusz: amit mi évek óta műveltünk egymással, az bizony nem volt más, mint kőkemény játszma. Ezzel világossá is vált az előttem álló feladat: a játszmát először is meg kellett próbálnom megérteni, s ha ez sikerült, az ún. antitézisét megtalálva kilépni belőle. Félreértés ne essék: nem a kapcsolatból, hanem annak játszma-jellegéből.

Azzal kezdetem, hogy felidéztem az emlékeimet.

Amikor ő meg én megismerkedtünk, én az életem egy igen jelentős területén az Áldozat szerepét játszottam, szenvedve a társadalom előítéleteitől. Éheztem és szomjaztam a szerető szót, az elfogadást. Ő úgy lépett be az életembe mint Megmentő; hosszas teázások, e-mailezések és séták során megélhettem mellette, hogy el vagyok fogadva, hogy OK vagyok.

Telt-múlt az idő, történtek mindkettőnkkel mindenfélék, mígnem egyszer csak ő egy borzasztóan nehéz élethelyzetbe került. Itt történt talán az első átváltás: az Áldozat és a Megmentő szerepet cseréltek. Én igyekeztem mellette lenni: igazi hétpróbás Megmentőként hosszú éjszakai (az alvásom rendszeres beáldozását jelentő) telefonbeszélgetésekkel, ritkábban személyes találkozásokkal próbáltam őt átsegíteni a krízisen.

Abban az időben nem én voltam körülötte az egyetlen ilyen: önkéntes Megmentők serege szabadult rá, ki ügyetlenül, ki még ügyetlenebbül: ki-ki azt adta neki, amije volt, amit tudott. Ő pedig – legalábbis annak idején így értelmeztem – egyszer csak elkezdte szűknek és testidegennek érezni az Áldozat szerepét. Írt hát egy kör-emailt a Megmentőinek, amelyben csokorba szedte (nevek említése nélkül) az általuk mondott ügyetlen mondatokat, azzal, hogy „na bazmeg, ezt kaptam tőletek, szép dolog!” (tartalmi idézet). Voltaképpen büszke is lehettem volna, mert a sok-sok órás beszélgetéseinkből mindössze egyetlen mondatom lett pellengérre állítva (legalábbis én egyet ismertem fel). Büszkeség helyett azonban végtelen szomorúságot és csalódottságot éreztem, és elkezdtem félelemmel, bizalmatlansággal jelen lenni a kapcsolatunkban, amelyben – immáron és aktuálisan – ő volt az Üldöző, én az Áldozat.

Később ezt az egyszeri történést felülírta az idő (bár kibeszélve nem lett). Visszaállt az előző felállás: az ő élethelyzete továbbra is (többé-kevéssé) nehéz volt, az enyém továbbra is (többé-kevéssé) rendben. Így ő visszament a háromszögön az Áldozat szerepkörébe, én meg folytathattam tovább a Megmentő szerepét (bár meg kell hagyni, kevesebb odaadással).

Megint eltelt egy kis idő, s egy teljesen banális szituációban nem úgy viselkedtem, ahogy azt tőlem elvárta volna – többek között azért, mert számomra nem volt egyértelmű, hogy valójában mit is vár el. Gyönyörűséges sakálnyelvleckének is beillik, amit akkor lekavartunk: ő Üldözőként jószerével a rohadt önző kurva anyámba küldött el, míg én Áldozatként azt se tudtam, köpjek-e vagy nyeljek. Végül azt választottam, hogy nem nyelek, hanem „köpök”: megfordítottam a szerepeket, és hatalmas indulatok közepette (Üldöző szerepben) a fejére olvastam nem egyértelmű, dupla fenekű kommunikációját, hisztériáját és agresszivitását. Egyszóval erőnek erejével belenyomtam őt az Áldozat szerepébe.

Játszmáink elemzése során a kapcsolat konkrét folytatását nem sikerült felidéznem. Annyi biztos, hogy valahogy túltettük magunkat a történteken. Továbbra is zajlottak telefonbeszélgetések, igaz, nem 2-3 naponta, hanem 2-3 havonta. Néha váltottunk egy-egy e-mailt, időnként találkozgattunk is, bár a személyes találkozósdi nekem általában nem erősségem (mással sem).

Kb. egy hónappal az említett „megvilágosodásom” előtt küldött egy körlevelet a barátainak, amelyben egynémely közéleti kérdéssel kapcsolatos gondolatait osztotta meg. Én történetesen pár napig nem tartózkodtam gépközelben, így ezt csak napokkal később olvastam, amikor is már nemigen volt aktuális volt a téma (én legalábbis úgy találtam). Továbbá, mivel a levél eleve körlevél volt, amúgy sem éreztem magam konkrétan megszólítva. Kérdés nem volt a levélben, se felhívás keringőre: a véleményét írta le, elég ellentmondást nem tűrően, és nem derült ki számomra belőle, hogy kíváncsi volna az esetleges ellenvéleményekre. Mivel pedig nem értettem egyet az általa írottakkal, ám a saját véleményem precíz artikulálása túl sok energiámba került volna, végül azt választottam, hogy válasz nélkül hagyom a levelet. Eközben föl se merült bennem, hogy ezzel valami „rosszat” csinálnék.

Azután hirtelen jelentkezett egy levéllel. A személyes blogom aktuális témájára reagálva azt írta: „nem indokolt a szomorúság, ami a blogomat belengi”. Ezen egyrészt meglepődtem, mert fogalmam sem volt róla, hogy nézi a blogomat. Másrészt egy érzés „nem indokolt” voltát emlegetni – ez nálam már akkoriban is enyhén kiveri a biztosítékot. Emellett természetesen ott volt a levelében a neheztelés, hogy nem válaszoltam a körlevelére.

Ez a levél érdekes kettős játék volt: a szomorúságomra való reakciója egyfelől Megmentő szerep, hiszen a szavak szintjén a megnyilvánulása komfortjavító: „Látod, eddig szomorú voltál, de most már ne légy szomorú!” Másfelől azonban a markáns, kinyilatkoztató, „márpedig-így-van” hangnem nyilvánvalóan az Üldöző pozíciója, ha még oly lightos kiszerelésben is. Mindenesetre megfigyelhető, hogy mindkét szerep a drámaháromszög tetején helyezkedik el; az én lehetséges pozícióm – ha megmaradok a játszmában – egyedül a háromszög alja volt, az Áldozat szerepe.

Egy kezdő önsorsrontó ebben a helyzetben simán magára vette volna az Áldozat szerepét, és befelé fordított fülű sakálként bocsánatot kér, szánja-bánja bűneit. Ezzel kiegyenlítődnek a viszonyok. Én azonban profi önsorsrontóként csavartam egyet a dolgon, és nem megszeppent Gyermekként reagáltam az engem megregulázó Szülőre, hanem igyekeztem Felnőttként válaszolni (persze kérdés, hogy ez mennyire sikerült). Ezzel kereszteztem a tranzakciókat, márpedig a TA egyik alaptörvénye, hogy amennyiben a tranzakciók kereszteződnek, a kommunikáció megszakad. A kommunikáció erővel történő megszakítása pedig mi más lenne részemről, mint az Üldöző megnyilvánulása? – kérdezhette ő magában, természetesen tudattalanul, ámde teljes joggal. Az ő megélése szerint (gondolom én) az Üldöző fordult – érthetetlen módon – ellene, aki pedig csupán a legjobb szándékkal akart Megmentője lenni a blogjában szomorkodó Áldozatnak.

Ezen a ponton a választási lehetőség elvileg nála volt: elfogadja-e az Áldozat szerepét (amit szerinte én rá osztottam), vagy ellenkezőleg: megkeményíti magát a kritikus Szülő pozíciójában, és (most már egyáltalán nem lightos) Üldözőként folytatja, egész pályás letámadást intézve ellenem. A harmadik lehetőség természetesen az lett volna, hogy kilép a játszmából.

Ő a másodikat választotta. Válaszlevelében minden voltam, csak nagyságos asszony nem. Felhánytorgatta minden valahai sérelmét: hogy mennyire vitaképtelen vagyok, hogy kiforgatom az emberek szavait, hogy nem foglalkozom vele, mi több, nem is vagyok rá kíváncsi, hogy egy önző, szar alak vagyok... (Ez ismét csak tartalom szerinti idézet volt, ahogy azt én értettem.) A leveléből olyan intenzitással sütött az Áldozatból lett Üldöző szerepe, hogy tán még akkor is leesik a tantusz, és beazonosítom, hogy játszmahelyzetről van szó, ha történetesen nem néhány nappal korábban kapok egy nagy dózis TA-t.

Amúgy szerencse is, hogy ez a beazonosítás megtörtént, mert amikor a levelet elolvastam, borzasztóan éreztem magam: ami negatív emóció egyáltalán csak lehetséges, azt kb. tíz perc alatt mind átéltem. Úgy, ahogy azt egy tisztességes játszmavesztesnek illik is. Pocsékul voltam – hiszen az Áldozat dolga az, hogy szerepének megfelelően pocsékul legyen. Ezt tudja az Üldöző is – és persze tudja maga az Áldozat is, amikor belemegy a játszmába. Pontosan azért megy bele, mert így begyűjtheti nyereségként a „de borzasztó is most nekem” feliratú zsetonokat.

A trükk ott volt a történetben, hogy mielőtt a fent jelzett módon kereszteztem volna a tranzakciót, már akkor is választhattam volna az Áldozat szerepét – sokkal kisebb rossz érzést átélve (hiszen sokkal enyhébb volt maga az Üldöző szerepe is). De nem: én maximalizálni akartam a nyereséget, s ahogy mondani szokás, helybe mentem a lófaszért. Objektívnek, Felnőttnek szánt levelem valójában dupla fenekű tranzakció volt: amíg társadalmi szinten a Felnőtt szólt a Felnőtthöz („A tények tükrében az a helyzet, hogy...”) addig az ún. pszichológiai szinten a Gyermek sírt fel panaszosan: („Miért bántasz engem?!”) Ezzel pedig értelemszerűen kiprovokáltam a kritikus Szülő mindent elsöprő dörgedelmét.

Még pontosabb lenne, ha azt mondanám: a Gyermekimben jelen lévő Felnőtt, az ún. Kis Professzor volt az, aki kiváló intuícióval megsejtette, hogy pontosan milyen szófordulatok használatával lehetne az (akkor még csak) kicsit rossz helyzetet – a nyereség-maximalizálás érdekében – nagyon rosszá alakítani.

A Kis Professzorom kiválóan teljesített. Én pedig ott álltam, teljesen tanácstalanul. Tudtam, és örültem neki, hogy aránylag jól felgöngyölítettem az egész kaotikus szituációt, de fogalmam sem volt, hogy konkrétan mit tegyek: miként vegyem elejét a játszma folytatásának. A kézenfekvő az lett volna, ha válaszlevelemben ráirányítom a figyelmét a fenti szempontokra, és így a kommunikációt olyan meta szintre terelem, ahol aztán egymás bántása nélkül tudjuk megérteni önmagunk és a másik viselkedését, érzéseit, szükségleteit.

Féltem azonban, hogy ő egy ilyen próbálkozást is játszmakezdeménynek vesz, s akként is reagál rá. Akkorra sajnos valóban elég távol kerültem tőle ahhoz, hogy tudjam, igazából mire is van neki szüksége: tényleges kapcsolatra, vagyis rám (nem jobban, és nem rosszabbul, mint amilyen vagyok), olyan mennyiségben, ahogy azt tudom és akarom adni – vagy játszmanyereségre: voltaképpen mindegy is, kitől. Ez utóbbi esetben pedig annyi történt csak, hogy én voltam az ő permanens játszmájában a soros Áldozat.

Így végül, bár nehezemre esett, nem reagáltam a levelére, s ezzel kiléptem a játszmából. Ehelyett megírtam a helyzet elemzését a személyes blogomban (nagyjából úgy, ahogy az fentebb olvasható). Mint kiderült, időnként látogatta a blogomat; volt rá elvi esély, hogy elolvassa, és ezúttal nyílt, játszmamentes módon reagál az általam írottakra – már amennyiben tényleg van igénye a velem való, játszmamentes kapcsolatra. Akkori állapotomban ennyit tudtam, pontosabban ennyit voltam hajlandó tenni.

Az elvi esély nem vált valóra. Az ominózus eset óta eltelt két és fél évben nem érintkeztünk egymással. Hogy őbenne mi zajlott és zajlik, nem tudom. Számomra az eset azzal a – fájdalommentesnek épp nem mondható – tanulsággal zárult, hogy léteznek olyan kapcsolatok, amelyeket egyedül a játszmák tartanak össze. És ha az egyik fél elkötelezi magát a játszmamentesség mellett, akkor megeshet, hogy ez a kapcsolat végét jelenti.

És nem mellesleg: az ilyen fájdalmas veszteségek is túlélhetők.