Feltehetőleg nem én vagyok az első, aki a Brian élete című Monty Python film klasszikus mondatát lenyúlva próbál bemutatni több oldalról egy kulturális örökséget. Azonban e kategóriában valószínűleg az én címválasztásom a legszerencsétlenebb, mert pont Freud esetében a „római” szó használata enyhén szólva visszás.

Sigmund Freud (1856–1939) zsidó volt, és alaposan megszenvedte zsidóságát. A mindinkább antiszemitává váló Bécsben átélt zsidóellenes megnyilvánulások korán felszították benne a lázadót: már gyerekkorában a pun hadvezért, Hannibált választotta példaképéül, aki szembeszegült Róma arroganciájával. Ő maga a bécsi gojokat (nem zsidókat) hívta megvetően „rómaiak”-nak, miközben a bécsi orvos-arisztokrácia az ő nevéhez köthető új mozgalmat, a pszichoanalízist bélyegezte meg mint „zsidó tudományt”.

A pszichoanalízis többé-kevésbé egyidős a XX. századdal. Freud első önállóan jegyzett, és mindmáig egyik legismertebb pszichoanalitikus munkája, az Álomfejtés1900-ban jelent meg. Az azóta eltelt idő során számos pszichoanalitikus fogalom és szakkifejezése vált olyanok számára is ismertté, akiknek fogalmuk sincs a pszichoanalízis lényegéről, arról meg végképp nem, hogy mi a különbség freudizmus és nem-freudizmus között. Sokan mind a mai napig egyenlőségjelet tesznek a „pszichológia” és „pszichoanalízis” szavak közé. Ez az azonosítás természetesen hibás, Freudot legalább annyian kritizálták, ahányan istenítették – azonban vitathatatlan, hogy a mai pszichoterápiás elmélet és gyakorlat számára Freud személye és munkássága megkerülhetetlen.

De hát mit is kaptunk mi Freudtól és a pszichoanalízistől? Jót is, rosszat is. E kétrészes írás mostani, első részében a freudi örökség jó oldaláról írok.

Ami jó, és ami Freud elidegeníthetetlen érdeme, hogy egyszer s mindenkorra bevitte a tudattalan fogalmát a köztudatba. Noha maga a fogalom nem tőle származik, Freud előtt az az elképzelés, hogy az ember skolasztikus definíciója, az animal rationale (értelmes állat) kimerítően leírja az emberi mivolt lényegét, hívők és hitetlenek számára egyaránt dogmának számított. Freud munkássága világosan rámutatott arra, hogy az emberi racionalitás, a tudatosság korántsem mindenható, és igenis léteznek az ember életében olyan jelenségek, olyan folyamatok, amelyek bár meghatározóak, mégis kívül esnek azon a valamin, amit általában tudatosságnak neveznek. Hogy a tudattalan valójában micsoda, hogy létezik-e mint neurológiai entitás, vagy csak hatékony magyarázó modell az ember viselkedésére – erre és sok más részletkérdésre nézve a teoretikusok és a gyakorló pszichológusok, pszichoterapeuták véleménye nagyon is megoszlik. De maga a fogalom, nyugodt lélekkel mondható, visszafordíthatatlanul a világörökség részévé vált, Freudnak pedig feltétlenül igaza volt, amikor – nem éppen szerényen – úgy nyilatkozott saját munkásságáról, hogy a tudattalan létének igazolásával – Kopernikusz és Darwin után – a harmadik nagy pofont adta az emberi gőgnek.

Ugyancsak neki köszönhetjük, hogy ma már evidenciának tekinthető: mind az álmok, mind a problémás emberek viselkedéses, illetve testi tünetei fontos, üzenetértékű jelenségek. Az álmokkal kapcsolatosan Freud előtt két lehetséges attitűd létezett: vagy az álmoskönyvek minden alapot nélkülöző babonasága, vagy a tökéletes szkepticizmus és érdektelenség. A neurotikusok tüneteit pedig vagy szimplán „bolondságnak” tartották, vagy pedig (elsősorban a hisztériások testi tüneteit, például a szervi okokkal nem magyarázható bénaságot vagy vakságot) szimulálásnak. A pszichoanalízis mutatott rá módszeresen arra, hogy az álmok világa nem puszta zagyvaság, hanem valódi tartalommal bír arra nézve, ami az emberben zajlik, és ez a tartalom megismerhető. Hasonlóképpen jelentéssel bírnak és megérthetőek a neurotikus tünetek, mivel ezek sem „véletlenszerűen kerülnek kiosztásra” a betegek között, hanem szoros összefüggésben állnak a konkrét életeseményekkel.

Ugyanennek a gondolatnak egy másik síkon való megjelenése az, amiről Freud A mindennapi élet pszichopatológiája című könyvében (1904) számolt be, és ami a köztudatba „freudi elszólás” néven vonult be. Ennek lényege, hogy a hétköznapi életben mindannyiunknál megfigyelhető apró-cseprő tévesztések (nevek, szavak, szándékolt cselekedetek elfelejtése, összekeverése, nyelvbotlások, félrehallások, félreolvasások stb.) nem pusztán véletlenszerű malőrök, hanem a belső, rejtett folyamatok külső megnyilvánulásai, amelyek esetenként reflektorszerűen világítanak rá a tudattalan tartalmakra. Gyökössy Endre praxisában fordult elő, hogy egy – a saját állítása szerint a feleségébe halálosan szerelmes – férj a következőt találta mondani: „És amikor láttam, hogy az én drága feleségem leszáll a vonatról, akkor kitárt karral rohantam felé, hogy megöljem.” Az illető nem vette észre, mit mondott, de rávilágított, hogy a házassága korántsem olyan rózsaszín és idilli, mint azt hinni – és láttatni – szerette volna.

Hogy ez a felismerés közkinccsé vált, azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy a freudi elszólás népszerű viccekben is megjelenik.

– Képzeld, tegnap volt egy freudi elszólásom.
– Na, mi történt?
– Anyósom nálunk vacsorázott, és azt akartam neki mondani: „Anyuka drága, legyen kedves ideadni a sótartót!”, ehelyett véletlenül ez csúszott ki a számon: „Maga hülye kurva, tönkreteszi az életemet meg a családom életét is!”

Szintén aránylag jól ismert fogalom a szabad asszociáció, ami a pszichoanalitikus módszer legalapvetőbb technikája. A mögöttes gondolat ugyanaz, mint a fentebb taglalt témáknál: az, hogy mikor mi jut az ember eszébe, korántsem véletlenszerű, hanem a tudattalanban zajló folyamatok eredménye. A freudi módszer úgy próbál tehát eljutni a tudattalan tartalmakhoz, hogy korlátlan teret enged a szabad asszociációnak: a páciensnek a terápia során mérlegelés nélkül ki kell mondania mindent, úgy, ahogy a dolgok sorban eszébe jutnak. Ez a módszer kifejezetten a pszichoanalízis sajátja, azonban egyetlen terápiás irányzatról sem tudok, amelyben kimondva vagy kimondatlanul ne kapnának szerepet az asszociációk.

Az elfojtás szó ugyancsak a köznyelv részévé vált. Azt a jelenséget értjük alatta, amikor a kellemetlen, kínos vagy fájó emlékekhez kapcsolódó rossz érzésektől úgy szabadulunk meg, hogy magukat az emlékeket szorítjuk ki a tudatból. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy „elfelejtjük” őket – azonban ez a felejtés csak látszólagos: az ily módon ad acta tett emlékek egyáltalán nem törlődnek, hanem nagyon is megőrizzük őket, csak épp az agyunk számítógépének egy másik, rejtett mappájában. S mivel megvannak, hatnak is ránk, csak e hatásnak immár nem vagyunk tudatában. A hatás, amint láttuk, megmutatkozhat álomban, neurotikus tünetben, egyszerű elvétésben, vagy épp asszociációban.

Mindezek mellett számos más pszichoanalitikus fogalom, gondolat és módszer létezik, amelyek konstruktív módon járultak hozzá a pszichoterápia történetéhez. Ilyen a személyiség hármas felosztása (id–egó–szuperegó, más néven ösztönén–én–felettes én), amire nem véletlenül emlékeztet az eredetileg pszichoanalitikusnak induló Eric Berne által megalkotott énállapot-modell (Szülői, Felnőtt, Gyermeki). Ilyen a fixáció és a regresszió fogalma; az első azt jelenti, hogy valaki elakad a személyiségfejlődés folyamatában, a második pedig, hogy – bizonyos okokból – visszaesik a fejlődés egy olyan szintjére, amit korábban már meghaladott. Ilyen az indulatáttétel, amely eredetileg arra a jelenségre utalt, amikor a női páciens szerelemre, a férfi páciens haragra lobban a férfi analitikus iránt, s amely érzés mozgatórugója, úgymond, az apja iránt érzett (és elfojtott) kislánykori vonzódás, illetve kisfiúkori gyűlölet. Ma az indulatáttétel fogalmát lényegesen tágabb értelemben használjuk: jelenti mindazokat a pozitív vagy negatív érzéseket, amelyeket valaki – akár terápiában, akár más helyzetben – egy másik személlyel szemben megél, s amely érzésekről kimutatható, hogy eredetileg más személyre (leginkább a szülőre) vonatkoztak. Freud érdeme nemcsak e jelenség felismerése volt, hanem annak kimutatása is, hogy az indulatáttétel felhasználható a gyógyítás folyamatában.

Önmagában az, hogy a rendszeres, keretek között tartott orvos-beteg viszony mindenféle fizikai vagy kémiai beavatkozás nélkül, „csak” a beszéd hatására pozitív változáshoz vezethet, ugyancsak Freud munkássága nyomán vált széleskörűen elfogadottá. Amit manapság terápiás keretek címszó alatt tartunk számon (a terapeuta és kliens találkozásának módja, rendszeressége, a terápián kívüli kapcsolattartás kerülése, a titoktartás stb.), annak jelentős része visszavezethető a pszichoanalízisre.

Mindezek mellett – és részben ellenére – a legtöbb ember, ha meghallja Freud nevét, rögtön a szexre gondol. Az alábbi viccet, amely az elvétés már tárgyalt témáját is érinti, egykori terapeutám mesélte:

– Hány pszichoanalitikus kell egy villanyköre kicseréléséhez?
– Kettő: az egyik becsavarja az égőt, a másik közben fogja a péniszt... akarom mondani, a létrát.

Freud a szexszel két dolgot csinált (túl azon, hogy művelte, haha). Egyrészt kiszabadította abból az álszent helyzetből, amibe kétezer év vallásos prüdériája beszorította: amelyben polgárjoga van a prostitúciónak, a szexuális erőszaknak és mindenféle parafíliának – mindaddig, amíg ez titokban marad, amíg nem beszélünk róla. A korabeli viszonyok nem tették lehetővé a szexualitás tematizálását – s ez megannyi pszichés sérülést, sőt gyakran tényleges betegséget eredményezett. Freud óta a szexualitás témája polgárjogot nyert nemcsak a pszichoterápiában, hanem a közbeszédben is. Ez ugyancsak olyasvalami, amiért az utókor hálával tartozik neki és követőinek.

Másrészt azonban praxisa során levonta azt a következtetést, hogy minden neurózis szexuális eredetű, s ennek következtében a szexualitást kizárólagos érvénnyel állította pszichológiája fókuszába.

Ez példás mellényúlás volt részéről. S ez egyik eleme a freudi örökség azon részének, amelytől legfőbb ideje lenne, hogy a pszichoterápia végre megszabaduljon, de amit nagyon nehezen tud csak levakarni magáról.

Amit a pszichoanalízis örökségének e kínos és káros vonásairól tartok, az a jelen írás folytatásában olvasható.