Egy barátom két fő kérdést tett föl nekem az empátia témája kapcsán. Az egyik arra vonatkozott, hogy voltaképpen miért is kell empatikusnak lenni a másikkal, amikor is az empátia igen nagy energia-befektetést jelent, és ehhez képest gyakran csekély hasznot hajt (értve ez alatt azt, hogy a másiknak mennyit tudtunk valójában segíteni). A másik kérdés az empátia mennyiségének véges voltát feszegette: mi van akkor, ha valakinek egyszerűen elfogynak a tartalékai? Az hogyan legyen empatikus?

Ami a „Miért kell empatikusnak lenni?” kérdést illeti, arra a rövid válaszom az, hogy nem kötelező empatikusnak lenni, és főleg nem kötelező mindig empatikusnak lenni.

Az empátia az intim kapcsolatok hajtóereje. Az „intim” szót itt a tranzakcióanalízis (TA) terminológiája szerint használom: eszerint az intimitás érdemi, kölcsönös és játszmamentes kapcsolat. Kinek-kinek egyéni (személyiségében gyökerező) döntése, hogy kivel (pontosabban ki mindenkivel) szeretne ilyen értelemben vett intim kapcsolatot kialakítani és fenntartani. Van, akinek elég erős a személyisége ahhoz, hogy közvetlen környezte nagy részével efféle kapcsolatban legyen: párjával, családtagjaival, munkatársaival. És van, aki azt választja, hogy neki bőven elég, ha egyetlen emberrel van ilyen kapcsolata; mindenki más hidegen hagyja. Ezzel nincs is baj. Annyit kell csak látni, hogy intim kapcsolat nincs empátia nélkül, és akkor a kérdés máris nem úgy tevődik fel, hogy lehet-e/kell-e fűvel-fával állandón empatizálni, hanem úgy, hogy kötelező-e mindenkivel intim kapcsolatban lenni. És nyilvánvaló, hogy nem kötelező.

Az embereknek elemi igényük, hogy strukturálják az együtt eltöltött időt, és ennek több lehetősége van. Eric Berne szerint ezek a következők:

1. rituálék
2. időtöltések
3. játszmák
4. intimitás
5. tevékenység („munka”)

(A lista nulladik eleme a visszavonultság: társaságban elvégre az is egy opció, hogy valaki kivonja magát az interakciókból.) Empátia ebből kizárólag az intimitáshoz szükséges, a többihez nem kell. Ahhoz, hogy a közértben kérj és kapj tíz deka párizsit (tevékenység), neked és az eladónak nem kell empatikusnak lennetek egymással. Ahhoz, hogy a lépcsőházban Kovács bácsitól hetente kétszer megkérdezd, hogy van a köszvénye, ő pedig erre válaszként mindig elmondja, hogy hát, köszöni, hol jobban, hol rosszabbul (rituálé), ugyancsak nem kell empátia.

Létezhetnek hosszú távú, baráti jellegű kapcsolatok, amelyek teljesen nélkülözhetik az empátiát: ezekben vagy időtöltésekkel strukturálják az időt (pl. fociról vagy filmekről beszélgetnek, sopánkodnak a politikai helyzeten, megbeszélik, hogy „bezzeg a mi időnkben”, felidézik a régi haverokkal való sztorikat, stb.), vagy játszmákkal. Empátia a játszmához sem kell, sőt, akik nyilvánvalóan játszmakapcsolatban állnak egymással, azoknál egyenesen veszélyes lehet, ha az empátia egyszer csak megjelenik a kapcsolatban. Hiszen az empátia egyben őszinteséget is jelent, márpedig profi játékosoknál ez kifejezett játékrontásnak minősül. Amennyiben azon a játszmán kívül, amelynek fenntartásában mindkét fél érdekelt, semmi más összetartó elem nincs a kapcsolatban, akkor ha az empátia véget vet a játszmának, az akár a kapcsolat megszakadásához is vezethet.

Ami viszont az intim kapcsolatokat illeti, azoknál valóban az a helyzet, hogy empátia nélkül egyszerűen nem üzemelnek. De azért bizonyos distinkciókat itt is tehetünk.

Egyrészt a legintimebb kapcsolatok sem csak „intimkedésből” állnak. A párkapcsolatoknak, a barátságoknak is megvannak a maguk rituáléi, van bennük közös munka, helyet kaphat a visszavonultság, van helyük az ilyen-olyan időtöltéseknek – és sajnos a játszmamentesség megvalósítása sem megy egyik pillanatról a másikra. Mi több, az intimitásnak is van olyan formája, amelynek a leírására nem a legalkalmasabb az empátia (alapvetően kognitív-emocionális) fogalma: ilyen például a szexualitás. Mindebből az következik, hogy az intim kapcsolatokban sem kell napi 24 órában csúcsra járatni az empátiát.

Másrészt az intimitásnak nem kizárólag a párkapcsolat vagy a barátság a lehetséges tere. Az őszinte és kölcsönös bevonódás nem jelent feltétlenül archaikus mélységekben történő lélekvájkálást: létrejöhet a fenti értelemben vett intim kapcsolat két idegen között az autóbuszon is, három-három mondat erejéig – de akkor e mondatok hajtóereje értelemszerűen ugyancsak az empátia.

Harmadrészt pedig azt gondolom korrekt eljárásnak (tudatában léve, hogy a „korrekt” szó eredendően nem EMK-kompatibilis), ha azon kapcsolatainkban, amelyeket nem az intimitásra építünk, lemondunk az olyan megnyilvánulásokról, amelyek egyébként kifejezetten az empátiában nyernének megalapozást. Ilyen megnyilvánulásnak tartom az összes olyan mondatot, megjegyzést, tanácsot, javaslatot és észrevételt, ami a másik személyiségére, érzéseire, érzelmeire, szükségleteire, kapcsolataira, megjelenésére stb. vonatkozik. Ha egyszer azt választom, hogy X-szel nem akarok empatikusan összekapcsolódni, akkor e választásommal azt is vállalom, hogy nem osztom neki az észt arra vonatkozóan, hogy meglátásom szerint milyen is ő, miért olyan, amilyen, és mit kéne tennie, hogy másmilyen legyen. A társadalom (viszonylag) egészséges működéséhez véleményem szerint szükséges, hogy a „nem lehet egyszerre baszni is meg szűznek is maradni” elv itt maradéktalanul érvényesüljön.

Tehát még egyszer, másképp fogalmazva: azzal nincs baj, ha valakivel a kapcsolatom az intimitásnál alacsonyabb fokozaton mozog. Baj akkor van, ha e kapcsolaton belül valamelyikünk olyan VIP-szektorba téved, ahová csak az empátia biztosítaná a belépőjegyet. Ilyenkor tud a kapcsolatban megjelenni a sértettség és a vádaskodás. Mert ha én történetesen nem veszek tudomást a kommunikációs partnerem érzelmeiről, az teljesen rendben van. Azzal egyszerűen csak betartok egy bizonyos határt. Ha ellenben tudomást veszek róla, és reagálok rá, de empátia nélkül – akkor méltán számíthatok arra, hogy szemtől szemben vagy a hátam mögött előbb-utóbb ellátnak az „arrogáns, érzéketlen tapló” vagy a „beképzelt, indiszkrét majom” jelzők valamelyikével.

Ugyanakkor fontos szempontnak gondolom azt is, amire fentebb már utaltam, hogy az empátia nem szükségszerűen egyenlő pszichoterápiás mélységekbe való alámerüléssel. Elképzelhető, hogy egy helyzetben úgy ítélem meg, hogy itt a másik számára a „komoly segítség” az lenne, ha 10 egységnyi empátiát adnék neki – nekem viszont aktuálisan csak 1 egységnyi mozgósítható empátiám van raktáron. Ilyen esetben ez az 1 egység elég lehet arra, hogy úgy tudjak kilépni a szituációból (azaz úgy tudjak nemet mondani a másiknak), hogy eközben ne súlyosbítsam a helyzetét, hogy ne rúgjak bele. Például:

– Látom (hallom, úgy veszem észre), hogy szomorú vagy (levert vagy, tanácstalan vagy, össze vagy zuhanva, el vagy keseredve), és valószínűleg jót tenne neked, hogy egy jót beszélgethetnénk, de pillanatnyilag olyan elkeseredett (fáradt, gondterhelt, rosszkedvű) vagyok, hogy nem lennék képes annyira odafigyelni rád, amennyire szeretnék. Milyen lenne az neked, ha inkább félóra múlva hívnálak fel (jövő szerdán találkoznánk; leírnád e-mailben a dolgokat; megkeresnéd X-et; konzultálnál Y-nal)?

Szerintem ez kongruens magatartás: annyit adok, amennyit adni tudok, nem többet – azt a keveset viszont úgy adom, hogy a másiknak javára váljon.

Arra, hogy mit lehet tenni azért, hogy ez a kevés több legyen, nem tudok rövid és egyszerű választ, a hosszú és összetett válasz megírására pedig – pillanatnyilag legalábbis – nem vállalkozom. De ha vállalkoznék rá, egész biztos, hogy olyan kifejezések szerepelnének benne, mint önismeret, személyiségfejlődés, pozitív gondolkodás, relaxáció, belső erőforrások mobilizálása, új erőforrások tudatos gyűjtése, társas kapcsolatok fejlesztése, intim kapcsolatok kialakítása, mélyítése és fenntartása, kielégítő testi és lelki táplálkozás, rendszeres pihenés stb. És nem utolsósorban azon csodafegyver rendszeres alkalmazása, amit az EMK-ban úgy neveznek: empátiát adni önmagunknak.