A Mikulástól igen becses ajándékot kaptam az idén, történetesen a blog egyik olvasóján, Evelinen keresztül: izgalmas, releváns, elgondolkodtató kérdéseket. Alább e kérdésekre próbálok válaszolni.

Ez a dolog, ez a sorkönyv mindenkiben kialakul gyerekkorában, törvényszerűen? Ha egyszavas választ kéne adnom, azt felelném: igen. Ám szerencsére egynél több szóban is válaszolhatok.

Először is tisztázzunk valamit. A tranzakcióanalízis (TA), azon belül a sorskönyvelmélet nem az univerzum végső titkának tévedhetetlen kinyilatkoztatása, hanem egy pszichológiai modell. A modell dolga pedig nem az, hogy igaz legyen, hanem hogy működjön. Egy modell akkor működik, ha használatával a modellezett valóság (pl. egy atommodell esetében az anyag, egy repülőgépmodell esetében a repülőgép, egy pszichológiai modell esetében az emberi viselkedés) elég nagy része leírható és megmagyarázható. Ehhez rögtön tartozik két megjegyzés: Hogy mi az „elég nagy”, az nyilván ízlés dolga. Továbbá ha egy adott valóság egy bizonyos módon modellezhető, az nem zárja ki tökéletesen másféle modellek felállításának lehetőségét.

Tehát a sorskönyvelmélet nem „az egyetlen helyes” pszichológiai modell, hanem egy lehetséges pszichológiai modell, a létező több ezer vagy százezer között. Az más kérdés, hogy ennek a modellnek a magyarázó ereje lényegesen nagyobb, mint a pszichológiai modelleké általában: használatával elég sok ember elég sok viselkedésformája érthetővé válik.

Amikor tehát sorskönyvről beszélünk, fontos látnunk, hogy mondandónkat egy bizonyos nyelven fogalmazzuk; amit mondunk, az csakis e nyelven – mint rendszeren – belül tekinthető érvényesnek, sőt egyáltalán értelmezhetőnek. Amikor tehát arra a kérdésre, hogy vajon törvényszerűen kialakul-e mindenkiben a sorskönyv, határozott „Igen”-nel válaszolunk, akkor válaszunk csakis a TA fogalmi rendszerén belül lesz érvényes.

A „kialakul” ige ugyan nem a legszerencsésebb – de erről lásd a következő kérdésre írottakat.

Ez szabja meg tkp. az életünk menetét? Nem csak. És nem feltétlenül.

Nem csak: Az életünk menetét számos tényező összhatása szabja meg. A teljesség igénye nélkül: genetikai örökségünk, hormonális adottságaink, méhen belüli tapasztalataink, szociális hatások, saját döntéseink, véletlen események. A sorskönyv e tényezőkön belül a „saját döntések” kategóriájába tartozik – ezért írtam, hogy a „kialakul” nem a legszerencsésebb megfogalmazás. A sorskönyvet a gyerek nem kapja, nem a nyakába szakad valahonnan, hanem ő állítja össze saját tapasztalatai alapján, képességei legjava szerint – igaz, tudattalanul.

Ez nagyon lényeges: a gyermek sorskönyvi döntések nem rosszak! A lehető legjobb döntések, amelyeket az adott szituációban, a maga eszközeivel meghozni képes! A probléma abból adódik, hogy amíg a felnövekvő gyerek helyzete folyamatosan változik, addig a meghozott döntései változatlanok maradnak. Ha valaki harmincéves korában is azt a cipőcskét hordja, amit ötévesen hordott, akkor nem csoda, hogy elkorcsosul a lába. Pedig a cipő annak idején helyzetben tökéletesen passzolt rá. Hasonló a helyzet a korai döntésekkel. Igaz, ennek megértéséhez vissza kell szállnunk lélekben a gyermek mágikus gondolatvilágába.

És nem feltétlenül: A sorskönyv egy korai döntéseken alapuló, tudattalan életterv. De nem muszáj konkrétan ezt az élettervet – alkalmasint a sorskönyvi végzetet – megvalósítani. Amint Papok–kurvák party: a részvétel NEM kötelező! címen megírtam, léteznek alternatívák. Ott van először is a sorskönyvi végzet ellenmérge, az ellensorskönyv. Ezzel tökéletesen végig lehet lébecolni egy nem feltétlenül tragikus, csupán átlagosan stresszes, első- és másodfokú játszmákkal agyontűzdelt életet. Többségünk ilyen életet él. Aztán ott van lehetőségként az ellentétes sorskönyv is, aminek lényege, hogy kényszeresen az ellenkezőjét lépjük annak, mint ami a sorskönyvünkben áll. Az ilyen élet ugyanúgy sorskönyvvezérelt, csak épp fordított előjellel.

És végül az ember képes arra, hogy – legalábbis többé-kevésbé – megvalósítsa életében az autonómiát.

És ez mindenképpen káros, rossz dolog? A „rossz” szó moralizálást sejtet, és mivel a TA nem erkölcsi, hanem pszichológiai rendszer, a sorskönyvre vonatkoztatva nem tudom értelmezni.

Hogy káros-e a sorskönyv, az már más kérdés. Ezt megválaszolni azonban nem a pszichológus illetékes, hanem az adott ember. Tegyük fel az illetőnek a kérdést: „Hogy érzed magad az életedben?” – „Remekül” – feleli ő. Ha e válasz valóban fedi a valóságot, akkor a pszichológusnak (terapeutának, TA-teoretikusnak stb.) itt nem osztottak lapot. Akkor édes mindegy, hogy emberünk a sorskönyve miatt, vagy épp annak ellenére érzi magát remekül.

Ha azonban nem érzi jól magát, és az elemzés kimutatja élete sorskönyvvezérelt voltát – akkor esetében a sorskönyv nyilvánvalón káros.

Eric Berne háromféle sorskönyvet különböztet meg: nyertes, vesztes és nem nyertes (más szóval: banális).

Egy nyertes sorskönyvi életterv például így hangzik: „Tegyél szert sok jó ismerősre, néhány igaz barátra, alakíts ki egy biztonságot nyújtó párkapcsolatot, bontakoztasd ki képességeidet, élj tartalmas, kiegyensúlyozott, hosszú és boldog életet, végül békésen, szeretteid körében halj meg!” Tiszta sor, hogy aki gyerekként ilyen döntést hozott, annak felnőttként nem sok dolga lesz a sorskönyvével.

Terápiába azok kerülnek, akiknek vesztes vagy banális sorskönyvük van. E kettő között annyi a különbség, mint a gyors égés (tűz) és a lassú égés (rozsdásodás, rothadás) között. Az első lényegesen látványosabb ugyan, mint a második, de az eredmény ugyanaz.

Ha jó életet akarunk élni, küzdenünk kell ellene/felszabadulnunk alóla? Aki annak idején nyertes sorskönyvet állított össze magának, és most jól érzi magát, annak nem kell küzdenie ellene. Aki vesztes vagy banális sorskönyvet állított össze, és most nem érzi jól magát... Nos, annak sem kell. A TA nem azt tanítja, hogy „kötelező kilépned a sorskönyvedből”. Azt tanítja, hogy „nem kötelező benne maradnod a sorskönyvedben”. Nincs szó „muszáj”-ról. Lehetőségről van szó.

Vagy lehet jó minta is, belső parancs, ami segít eligazodni? Feltehetőleg minden ember sorskönyvében számos olyan utasítás szerepel, ami az életben hasznosnak bizonyul. Az Irányító-szabályozó Szülőiben tárolt „Evés előtt moss kezet!” parancs a Felnőtt részére is tökéletesen indokolt és elfogadható. Az autonómia nem azt jelenti, hogy a TA háromkarikás emblémájából az alsót és a fölsőt kizárjuk, és marad a rideg, számító, humortalan Felnőtt. Az autonómia azt jelenti, hogy a három énállapot nem egymás ellen, hanem egyetértésben működik, és az egész hóbelevanc logisztikai menedzsere – aki saját döntése szerint időről időre átadja a fókuszt a másik kettő valamelyikének – a tudatos Felnőtt.

Ha valakiből mindössze annyit látunk, hogy evés előtt kezet mos, akkor ennyi alapján nem tudjuk eldönteni, hogy ez egy sorskönyvi vagy autonóm kézmosás.

Ha ez rossz, és elvileg mindenkinek függetlenítenie kéne magát a sorskönyvtől, ez csak terápia során valósulhat meg, vagy egy egészséges felnőtt magától lesz autonóm személyiség? Leírtam korábban, hogy mit gondolok én a pszichoterápia lényegéről: a terapeuta az a valaki, aki segít a kliensnek, hogy az hozzáférjen saját erőforrásaihoz. Nem ő ad neki bármit is, nem ő nyújtja át a megoldást. „Csupán” annyit tesz, hogy elkötelezetten kíséri a klienst a maga útján, és ha célszerűnek látja, tükröt tart neki. Mindaddig mellette marad, amíg a kliens meg nem találja a benne rejlő erőforrásokat, és meg nem tanulja használni őket.

Az egész folyamatnak tehát az a lényege, hogy valaki, aki híján van azon erőforrásoknak, amelyekre szüksége lenne, hogy aktuális (vagy krónikus) problémáit megoldja, egyszer csak megtalálja ezeket az erőforrásokat, és apránként megtanulja használni. Hogy e folyamatnak egyedül is a végére tud-e jutni, vagy szüksége van külső segítségre, s hogy utóbbi esetben megtalálja-e azt a meglévő kapcsolatai (családtagok, barátok) között, vagy valaki mást kell keresnie, az már ezer dolgon múlik.

Másrészt ez az opció sajnálatos sokak számára, akik még soha nem hallottak pszichológiáról meg terápiáról, és elkerülhetetlenül robognak a végzetük felé, mint az anyjuk, nagyanyjuk,és a többiek. Szomorú közhely, hogy a társadalom nagy része neurotikus. (Cinikus lábjegyzet: aki nem, az pszichotikus.) És ami a mentálhigiénés kultúrát illeti, Magyarország gyalázatosan le van maradva Európa és Amerika nagy részéhez képest. Nem véletlen, hogy az öngyilkossági statisztikákban vezető helyen állunk. Egyáltalán nem tartom magam „Amerika-fan”-nak, de az biztos, hogy tőlünk egy óceánnal nyugatabbra a pszichológiához és a pszichoterápiához való hozzáállás sokkal egészségesebb, mint idehaza. Odaát teljesen bevett dolog, hogy az emberek a pszichéjüket is ugyanolyan tudatosan karbantartják, mint a testüket vagy a kocsijukat. És ha túlságosan „köhög a motor”, akkor megnézetik szakemberrel. Itthon ellenben a többség még mindig úgy gondolja, hogy a pszichológia úri huncutság, és aki szakember segítségét veszi igénybe, az bolond, de legalábbis szánalmas takony. Mintha a mentálhigiénia terén ugyanazt a büszke magyar virtust produkálnánk ma, mint atyáink atyái a higiénia területén általában. Bethlen Miklós (1642–1716) így ír tisztálkodási szokásairól:

„Ritkán fürödtem, kivált hideg vízben; lábamat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a kezemet is hideg vízzel mostam; kezemet gyakran, de orcámat – hacsak valami por, sár vagy valami gaz nem érte – sohasem mostam, hanem a borbély, mikor hetenként rabságomig a szakállamat elborotválta. A fejemet talán 25 esztendeje van, hogy meg nem mosták.” Valahogy így van ma a magyarok többsége a lélekápolással. És sokan büszkék rá, fenemód.

Ez a kategória ugyanaz, mint amit már sokszor hallottunk, hogy a szülői minták alól az ember nem, vagy csak nagyon nehezen tud szabadulni? (Esetleg hátraarcot csinál, és mindent ellentétesen csinál, mint a felmenői.) Nem egészen, csak hasonlít. A szülői minták csupán egy részét adják ki a sorskönyvnek; a TA terminológiájában ezeket hívjuk programoknak. Bővebben lásd itt.

Azt sem értem igazán, ha ez a sorskönyv nem jó, egyáltalán miért van? Eddigi tudomásom szerint az ember alapvetően csak jó dolgokkal felruházva lép az életbe, úgy mint szem, amivel lát, tüdő, amivel lélegzik, és agy, amivel gondolkozik. Nehezen birkózom meg a gondolattal, hogy van egy adottságunk, beépített kiegészítőnk, mindenkinek, ami mégsem a jólétünket szolgálja, éppen ellenkezőleg, árt nekünk, és küzdeni kell ellene. Hogy is van ez? Ez már nem szorosan vett pszichológiai kérdés, sokkal több köze van az evolúcióhoz. Az ember (és bármely élőlény) bármely adottsága nem azért van, mert jó, hanem azért, mert nem rossz. Pontosabban: mert nem működésképtelen. A természetes szelekció ugyanis nem szép és csúnya, helyes és helytelen, jó és rossz között választ. Választása egy dologra terjed ki: a működőképest választja el a működésképtelentől. Ha egy fajban történt mutáció során az új nemzedék egyes egyedei nagyobb eséllyel érik meg az ivarérett kort, mint a többiek, akkor az adott mutáció működőképes: a jövőben fent fog maradni, mindaddig, amíg nem jelentkezik egy megfelelően erős konkurens. Ha a mutáció következtében romlanak a túlélés esélyei, akkor az adott verzió el fog tűnni, ki fog szelektálódni.

De mi történik akkor, ha lezajlik egy mutáció, és az semmilyen hatással nincs a túlélés esélyeire? A válasz: semmi. A mutáns gént hordozó egyedek ugyanolyan arányban fognak túlélni és szaporodni, mint a többiek. Az ember génkészletének jelentős hányada (ha emlékezetem nem csal, akkor bőven több, mint a fele) fölösleg; olyan selejt, ami semmit nem csinál, semekkora vizet sem zavar – így nem volt miért kiszelektálódjon.

Tehát szó nincs arról, hogy az emberek „csak jó dolgokkal” lennének felruházva: bőven vannak semleges adottságaink is. És a biológusok bőven mesélhetnének arról, hogy az evolúció véletlenjei micsoda kontármunkát végeztek a természetben (az emberben is): minden fajnak van egy rakás olyan tulajdonsága, ami borzalmasan megnehezíti az ön- és fajfenntartást. E tulajdonságok az evolúció tervezetlen, iránynélküli voltának beszédes bizonyítékai. Hogy az adott fajok mégis fennmaradtak, az csupán két okból lehetséges: egyrészt más tulajdonságaik valamelyest kompenzálják gyatraságukat, másrészt a konkurens fajokat ugyanolyan gyatrán rakta össze az evolúció.

Noha a sorskönyvért felelős gén nem nyilvánvalóan létezik, az ember pszichés adottságaira mutatis mutandis a fentiek igazak. Egy pszichés jelenség – így a sorskönyv is – nem azért létezik, mert jó, hanem azért, mert a faj élete során eleddig nem bizonyult működésképtelennek.

Ám ha valamilyen furcsa mutáció révén a jövőben kialakulna egy konkurens emberfaj, amelyben az egyedek életét nem határozzák meg gyermekkori (mágikus) tudattal hozott döntéseik, akkor – a természetes szelekció törvénye miatt – a Homo sapiens karrierje hamar leáldozna.