– Az önismeret veszélyei –
Gyorsan szeretném leszögezni: az önismeretet nem tartom veszélyesnek. Amivel kapcsolatban enyhén szólva is fenntartásaim vannak, az a látszat-önismeret.
Például az, amikor valaki kitölt egy magazinban vagy a neten egy kérdőívet, amiről azt állítják, hogy pszichológiai teszt, ezen kijön egy pontszám, a pontszámhoz kikereshető egy tízsoros jellemrajz, és emberünk azt hiszi: „Igen, ez rólam szól.”
Ennél se nem jobb, se nem rosszabb az, amikor a „személyiségünk leírásához” nem egy ál-pszichológiai ál-teszt kitöltése, hanem a horoszkópunk felállítása útján jutunk hozzá. Ebben az összefüggésben édes mindegy, hogy a horoszkóp kimerül annyiban, hogy „Milyen jegyben születtél? Á, Bika! Rögtön gondoltam”, vagy a születés percre pontos időpontja alapján készít valaki drága pénzért egy bonyolult ábrát, megtűzdelve sok számmal és fura jelekkel. A végeredmény ugyanaz: kézhez kapunk egy leírást, amiről elfogadjuk, hogy minket ábrázol.
Továbbmegyek. Függetlenül attól, hogy az asztrológiát minden valóságalapot nélkülöző áltudománynak tartom, szemben a pszichológiával, ami jobb esetben legalább igyekszik megállapításait empirikus alapokra helyezni, a valódi pszichológiai tesztek (tehát nem a képes újságok fent említett blöffjei) felvétele után kijött eredmények ugyanilyen veszélyesek lehetnek. Sőt ugyanez a helyzet a pszichiátriai diagnózisokkal is.
Mire gondolok voltaképpen? Két dologra: a túlegyszerűsítésre és az önbeteljesítésre.
Van egy mondás, amit nagyon kedvelek, bár a forrását nem ismerem: Egyszerűsíts le mindent annyira, amennyire csak lehet – de ne jobban. Márpedig az emberi psziché olyan, mint Mágenheim Julcsi és Béla bácsi közösen kialakított véleménye szerint a politika:
Vagyis bonyolult. A horoszkópok, az igazi és ál-pszichológiai tesztek, a pszichiátriai diagnózisok közös veszélye pedig nem más, mint hogy az embert – az emberi pszichét – megpróbálják leírni néhány találó szóval, pár jellegzetes motívum kiragadásával. Ezen a ponton már mindegy is, hogy e „találó szavakhoz” tudományos alapokon vagy a nettó marhaság ingoványán vezetett-e az út. Ha valaki megragad ott, hogy e szavakról azt hiszi: őt magát írják le, akkor óhatatlanul tévedésbe esik.
Ha egy pillanatra vélelmezzük is, hogy az asztrológiai állítások a valóságban megalapozottak (nem azok), az ember akkor is több, mint „Bika”. Ha valakiről tudjuk, hogy „extravertált” vagy „szangvinikus”, akkor ezzel jó pár dolgot megmagyarázhatunk a viselkedésében – és temérdek dolgot nem magyarázhatunk meg. Akinek papírja van arról, hogy ő „borderline” vagy „pánikbeteg” vagy „depressziós”, az ugyancsak megértheti életének néhány jellemző vonatkozását – ám a diagnózis árnyékban hagy egy csomó egyéb tényezőt, amelyek pontosan ugyanúgy hozzátartoznak az illető életéhez, személyiségéhez, mint a kipécézett tulajdonságok.
Hogy a saját blogom háza táján is seperjek: a fentiek érvényesek a TA-ra is. A tranzakcióanalízis sem a bölcsek köve, az igazság végső, teljes és megfellebbezhetetlen foglalata, hanem egy modell, ami sok dolgot megmagyaráz egy emberről – és sok dolgot nem magyaráz meg. Ha valaki, teszem azt, felismeri, hogy „Nekem 2-es típusú Majdnem-sorskönyvem van”, és e felismeréssel megelégedve elégedetten hátra dől, hogy „Tehát ez vagyok én; most végre értem magam!” – az ugyanúgy félrevezeti magát, mint aki a saját asztrológiai leírását olvasva nyög fel boldogan, hogy „Á, így már minden világos!”.
Röviden: Aki azt hiszi, hogy megismerte és megértette önmagát, az letért az önismeret útjáról, és lemondott arról, hogy önmagát megértse.
A túlegyszerűsítés mellett a másik probléma, mint írtam, az önbeteljesítés. Az önbeteljesítő jóslatoknak a pszichológiában tengernyi az irodalmuk. Íme, egy példa:
Rosenthal és Jacobson (1968) általános iskolai tanároknak azt mondták, hogy osztályukból néhány (véletlenszerűen kiválasztott) gyerek az év folyamán várhatóan nagyot fog javítani teljesítményén (a tanároknak nem mondták meg, hogy véletlenszerűen választották ki a gyerekeket, ehelyett egy tesztre hivatkoztak, hogy annak alapján várható a javulás.) Az iskolaév végén a gyerekek intelligenciahányadosát egy valóságos intelligenciateszttel mérték meg. Azok az eredetileg véletlenszerűen kiválasztott gyerekek, akiktől tanáraik javulást vártak, társaikhoz képest 10 ponttal nagyobb növekedést értek el az intelligenciahányadosban. Úgy tűnik, hogy a jó benyomások és a javulás elvárása a tanárok részéről valóságos javulásba fordult át, valószínűleg azért, mert a tanárok különös figyelmet szenteltek azoknak a gyerekeknek, akiktől jó teljesítményt vártak el.
Az önbeteljesítő jóslatok még ennél is fontosabbak lehetnek, ha a kérdéses jellemzőt nem lehet olyan könnyen mérni, mint az intelligenciát. Ha azt várjuk valakitől, hogy barátságtalan vagy agresszív lesz, ezeknek az elvárásoknak az érvényességéről nehéz információt szerezni. Ezek az emberek végül azután gyakran viselkednek a mi elvárásainknak megfelelően. Ez nem azért történik így, mert valóban barátságtalan vagy agresszív emberek, hanem mert mi viselkedtünk velük szemben barátságtalan és védekező módon. Hasonlóképpen, a pozitív viselkedés elvárása gyakran nyer megerősítést a későbbi tapasztalatban, egyszerűen azért, mivel saját viselkedésünk pozitív volt, erre aztán pozitívan lehetett válaszolni.
Joseph P. Forgas (Forgách József): A társas érintkezés pszichológiája,
Budapest, Gondolat, 1993, 89. o.
Értelemszerű kiegészítés a fentiekhez: az önbeteljesítő jóslat működéséhez nem szükséges két szereplő: az is bőven elég, ha én magam adom magamnak a jóslatot (például egy teszt, egy öndiagnózis, egy horoszkóp vagy bármi más révén).
A túlegyszerűsítés veszélye abban rejlik, hogy azt hihetem: teljes képet kaptam önmagamról. Az önbeteljesítés veszélye ezzel szemben az, hogy a kapott kép alapján felmenthetem magam a változás alól. „Kérem, nekem erről papírom van!”
Ha egyszer papírom van arról, hogy „depressziós vagyok”, akkor nyilván úgy fogok viselkedni, mint egy depressziós. Ha a teszt kihozta, hogy „szangvinikus vagyok”, akkor természetes, hogy kiabálok az emberekkel. Ha deklarált tény, hogy „alkoholista vagyok”, akkor ebből következik, hogy nem tudok mértéket tartani az ivásban. Ha a TA segítségével felismertem, hogy engem a „Légy tökéletes!” driver vezet – nos, akkor már értem, hogy miért törekedtem mindeddig önsorsrontó módon a tökéletességre, és a jövőben is mindenki megértheti, hogy miért csinálom ugyanezt tovább.
Ez a gondolat nyolcéves koromban kezdett először alakot ölteni bennem, noha akkor még természetesen nem tudtam szabatosan megfogalmazni.
Valamilyen délutáni óra – talán ének – volt éppen, és a kedves, jámbor, ősz hajú Mária néni próbálta az ekkorra már fáradt és meglehetősen alulmotivált gyerekeket valamilyen produktív jelenlétre bírni. A konformabb alakok (például én) természetesen dacoltunk a fáradtsággal, és jó kisfiúkként-kislányokként, karba tett kézzel ültünk és figyeltünk. Voltak azonban, akik kisebb vagy nagyobb mértékben rendetlenkedtek. Az osztály „rossz fiúja”, B. D. példának okáért hangosan és gátlástalanul dübörgött a lábával a pad alatt.
Szegény Mária néni próbálkozott kedvesen egyszer, próbálkozott jámboran kétszer, de hasztalan. Végül úgy döntött, kénytelen a megszégyenítés politikáját alkalmazni, és tréfásan így szólt:
– Gyerekek! Tudjátok, D. biztosan azért dübörög így, mert ő egy elefánt!
Hatalmas röhögés; pár másodpercig B. D. rovására mulatott az osztály. Na, most jól megadták neki! Aztán ment tovább az óra, de mit ad isten: kisvártatva újra felhangzott a dübörgés! Mária néni – most már csöppet sem kedvesen és jámboran, és mellőzve minden tréfás hangütést – szigorúan rászólt B. D.-re, hogy azonnal hagyja ezt abba. Mire B. D. nagyra nyílt, ártatlan szemekkel:
– De nekem szabad ezt! Én elefánt vagyok!
Hiába, mint köztudott: az elefántok nem felejtenek.
Utolsó kommentek