Az előző, „Regressziós hipnózis” című írás után borítékolhattam volna, hogy valamilyen formában megkapom az alábbi kérdést:
Szerinted mi lehet a magyarázata annak, hogy az ilyen regressziók alkalmával egyes alanyok olyan részletességgel számolnak be bizonyos történelmi körülményekről és létező városokról, utcákról, személyekről, hogy csak pl. aprólékos levéltári kutatások után lehet megerősíteni a hipnózis alatt elmondottakat? Azaz a hipnotizált személy által elmondott információk nem nyilvánosan hozzáférhető anyagon alapulnak. Nem olvashatott róluk, nem hallhatta őket véletlenül sem a rádióban, sem a villamoson. |
Az egyik ilyen elképzelés az, hogy tudatos csalásról van szó. Ugyanis az ilyesmiből kiválóan meg lehet élni, még akkor is, ha lebukik vele az ember. (Ugye egy szinten már nem az a fontos, hogy mit írnak az emberről, hanem hogy írjanak róla egyáltalán.)
Eggyel jóhiszeműbb verzió a következő. Tény, hogy tudattalanul végtelenül sok információ megtapad az ember agyában. Elmegy egy könyvesbolt kirakata előtt, ahol ott egy könyvborító egy bizonyos városkáról, és tudtán kívül befényképezi az agyába, hogy miként kanyarognak az utcák. Egyszer hall egy nevet valahol, valamilyen kontextusban, és valamilyen hasonló kontextusban, mintegy kulcsingerre, bevillan az adott név.
Vegyük ehhez hozzá a véletlen nagyon is jelentős szerepét, amivel kapcsolatban érdemes elolvasni egy-két könyvet. Kiderül, hogy az emberek döbbenetesen irreálisan ítélik meg a matematikai valószínűségeket. Ajánlott olvasmány: John Allen Paulos Számvakság című könyve.
Azok pedig, akik szívesen hisznek az ilyen jelenségekben, ha nekiállnak felkutatni egy konkrét hipnózisban elhangzottak valóságtartamát, hajlanak arra, hogy elfogultan kezeljék az adatokat, és értelmes mintázatokat lássanak kirajzolódni ott is, ahol valójában nincs semmi. Azt mondja pl. a páciens, hogy „az utcában lakik egy Charlotte”. A kutatás kideríti, hogy az adott korban, az adott utcában Charlotte ugyan nem lakott, de volt egy Charles, akit megégettek „szodómiáért”, tehát „biztos nőies volt”. És hurrá, máris stimmel az adat. (Ez teljesen fiktív példa volt.)
További magyarázattal szolgálhat (amint a parajelenségek döntő többségére általában) az ún. fiókeffektus. Ez azt jelenti, hogy ha egy kutatás eredménye megfelel az elvárásoknak (a kanál valóban elhajlik, a hipnózisban említett személy tényleg létezett, a médium tényleg azt a tárgyat rajzolja a papírra, amit a túlsó földrészen lévő másik kísérleti alany a kezében fog) – akkor ezt a kutatást publikálják. Nagyon-nagyon publikálják: szerepel minden folyóiratban, magazinban, híradóban. Állandóan hivatkoznak rá, új és újabb interjúk és kötetek tartják felszínen az ilyen eseményeket.
Viszont amikor a kanál történetesen nem hajlik el, a hipnózisban említett személy létét semmilyen adat nem erősíti meg, a médium tök mást rajzol (kocka helyett gömböt) – akkor az eredményt nem publikálják, hanem bizony marad a fiók mélyén, gondosan eltemetve. Innen a kifejezés: fiókeffektus. És statisztikákat ugyan nem ismerek, de erős a gyanúm, hogy egyetlen elhajlott, publikált kanálra legalább ezerötszáz el nem hajlott (és gondosan nem publikált) kanál jut.
Ettől függetlenül természetesen létezhetnek olyan ismeretszerzési módok, amelyekről jelenleg fogalmunk sincs. Az ESP (érzéken kívüli észlelés) jelenségének nemcsak a létezését, de a nemlétezését sem bizonyították eleddig. Ha a tér és az idő összevissza görbülhet ide-oda, akkor miért ne juthatna valaki a XXI. században (ismeretlen úton) olyan információkhoz, amelyek a XIV. században nyilvánosak voltak?
Hangsúlyozom: nem értek a témához, csak eleresztettem a fantáziámat. Az azonban biztos, hogy ha valaki bármilyen – normális vagy paranormális, ha van olyan – úton megszerzett egy bizonyos ismeretet, akkor az ugyanúgy beépül a személyiségébe és a személyes történetébe, mint bármilyen más ismeret, vagyis ha hipnózisban említést tesz róla, akkor ugyanúgy kell kezelni, mint bármilyen más közlését.
És még egy megjegyzés. Tegyük fel, hogy senki soha nem csal. Tegyük fel, hogy nincs fiókeffektus. Tegyük fel, hogy nincs véletlen. Tegyük fel, hogy gondos kutatásokkal kiderül: a hipnózisban elmondott, nehezen hozzáférhető adatok magyarázatául szükségképpen és csakis két hipotézis valamelyike szolgálhat: vagy az érzéken kívüli észlelés, vagy a reinkarnáció. Ha döntenünk kell, és a döntésben a tudományelmélet egyik leghatásosabb eszközét, Occam borotváját hívjuk segítségül – e szoros versenyből az abszurd körülmények ellenére nem a reinkarnáció kerülne ki győztesen...
(Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek,
Budapest, Katalizátor, 2008., 174–175. oldal)
Utolsó kommentek