Mivel az önismeretnek nemcsak egyéni, de társadalmi dimenziói vannak, indokoltnak gondolom, hogy közreadjam e blogon, mit is gondolok én jó ideje a nemzetközi nőnapról.

A nőnap ünnep: fallokratikus, hímsoviniszta társadalmunk jóm kippurja. Ezen a napon vásárolják meg maguknak a férfiak a jogot – egy szál virággal és egy mosollyal – további egy évre ahhoz, hogy a nőket továbbra is alacsonyabb sorban tartsák, és azt csináljanak velük, amit akarnak.

Akinek nem inge, az persze ne vegye magára. Én se veszem, már csak azért sem, mert évek óta tudatosan nem „köszöntöm fel” a nőket ezen a napon.

De hogy ne álljunk meg a lózungok szintjén, lássuk, voltaképpen mi bajom a nőnappal. Sőt kicsit általánosabban: mi bajom az ünneppel mint olyannal?

Az évente ismétlődő mindenféle ünnep – az én értelmezésemben legalábbis – mindig valaminek a jele. Jele annak, hogy az ünnepelt (személy, csoport, érték, intézmény stb.) kiemelten fontos az ünneplő személy vagy közösség számára. Nemcsak aznap, hanem az év minden napján. Psota Irénről hallottam (nem tudom, igaz-e vagy sem), hogy beállított Ruttkai Évához a születésnapján egy malomkerék-nagyságú rózsacsokorral, mondván: „Az év többi napján is pontosan ugyanennyire szeretlek téged.”

A kommunikáció egyik alapja, hogy a jel mindig két összetevőből áll: a jelölőből és a jelöltből. A születésnapi köszöntéssel és ajándékkal – mint jelölővel – kifejezzük afeletti örömünket, hogy az ünnepelt egykor megszületett, következésképpen van, és hogy ez nekünk jó dolog: számunkra szebb a világ attól, hogy ő benne él. Ez az attitűdünk a jelölt. A katolikusoknál az eucharisztia ünneplése (magyarul a mise) is jel: maga a szertartás a jelölő, a jelölt pedig az a tény, hogy létezik egy közösség, amelyet a tagok – egymásért a halált is vállaló – szeretete köt össze.

A nőnapi egy szál virág is jelölő. És mi a jelölt? Nyilvánvalóan a férfiaknak a nők iránti tisztelete. Közelebbről: az a tény, hogy társadalmunkban a nők egyenjogúsága immár megvalósult tény; a nők egyenlő munkáért egyenlő bért kapnak; az anyaság erkölcsileg és anyagilag ugyanolyan megbecsült hivatás, mint a villanyszerelés vagy ügyvédkedés; a nőket a társadalomban általánosan tisztelik, és ha valaki egy kocsmában olyasféle megjegyzést talál tenni, hogy „hű de szívesen lerendezném azt a bigét ott a szomszéd asztalnál”, akkor asztaltársainak reakciója erre nem cinkos felröhögés, hanem őszinte felháborodás.

Ha a jelölt nem létezik, akkor hiába a jelölő, a jel nem valósul meg.

Ha a másik ember élete közömbös számomra, adott esetben teher, akkor a születésnapi köszöntés mint jelölő nem tud mire rámutatni. Ilyenkor az egész cécó nem több képmutatásnál, esetleg valamilyen önös érdek áll mögötte: várok valamit cserébe a köszöntésért. Ha nem létezik valódi testvéri szeretetközösség mint jelölt, amire a szertartás mint jelölő rámutathat, a szentmise is céltévesztett.

És ha valakinek netán az a benyomása támadna, hogy civilizált társadalmunkban a nők tényleges helyzetében nem valósul meg maradéktalanul a fent vázolt idilli állapot (az EU-ban a nők átlag 20%-kal kevesebb pénzt kapnak ugyanazon munkáért, mint a férfiak), az beláthatja, hogy a nőnap ünneplésében sem valósul meg a jelfunkció: a jelölő egy olyan állításra mutat rá tényként, amely állítás igazságértéke zérus (magyarul hamis).

A jelölt nélküli jelölőkkel (vagyis pl. az üres, hazug ünnepekkel) nem az a baj, hogy értelmetlenek. A helyzet súlyosabb: nagyon is értelmesek. Az értelmük pedig az, hogy segítsenek a körülöttünk lévő látszatvalóság fenntartásában. Látszatvalóság alatt olyan jelenségeket értek, mint például az amerikai lexikonok, amelyekben (állítólag) nem szerepel az éhezés szó. Vagy azt, amikor a vészesen fogyó fosszilis energiákkal való rablógazdálkodásnak a kőolajtermelés (!) becenevet adjuk. Vagy – ha már a beceneveknél vagyunk – amikor a melegellenes pogromot „ellentüntetés”-nek, a Molotov-koktélos gyilkossági kísérletet „rongálás”-nak nevezi a média.

„Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét” – írja a katolikus egyház katekizmusa a melegekről. Briliáns fogalmazás: nem az igazságtalan megkülönböztetést kell kerülni (azt fenn lehet, sőt fenn is kell tartani), csak a jelét. Mert az, ugye, kínos.

A nőkkel ugyanez a helyzet. Továbbra sem adunk nekik – világos, ugye: mi, a társadalom, nekik, a nőknek – egyenlő bért; továbbra is potenciális szexuális segédeszközként tekintünk minden egyes példányra – ellenben ezt a valóságot felvállalni kínos. Ennek jelét kerülni kell. S mi sem egyszerűbb megoldás ennek az elnyomó hazugságépítménynek a fenntartására, mint egy másik, ellentétes előjelű jelölő, amelyik egy olyan látszatvalóságra (mint jelöltre) mutat rá, amelyben a nőket valóban tisztelik, amelyben a nők valóban kivívták egyenjogúságukat.

Mindaddig, amíg a nők egyenjogúságát ünnepeljük, biztos garanciánk van arra, hogy mint tény, soha ne váljék valóra.