Sorskönyv nélkül

A magyarországi mentálhigiénés kultúra szintjére jellemző, hogy a legtöbben még ma is úgy gondolják, hogy csak a hülyék járnak pszichológushoz. Holott aki pszichoterápiába jár, az nem hülye, csupán

a) fel- és elismeri, hogy valami nem stimmel vele;
b) ezen szeretne változtatni;
c) a valóságészlelése, ha nem is tökéletes, annyira azért rendben van, hogy tisztában legyen vele: a változtatáshoz ő egymagában kevés.

Vannak, persze, akik egyszerűen nem ismerik fel a problémáikat.

Vannak, akik felismerik, de nem ismerik el: foggal-körömmel igyekeznek hazudni önmaguknak.

Vannak, akik ugyan fel- és elismerik a problémájukat, de nem akarnak rajta változtatni, inkább szenvednek tovább (és szenvedtetik tovább a környezetüket).

És vannak, akik akarnak ugyan változtatni, de mivel készpénznek vették a mesét a mocsárból saját magát a hajánál fogva kihúzó Münchhausen báróról, azt a naiv elképzelést dédelgetik, hogy a problémájukon (amit éveken, évtizedeken keresztül nem tudtak maguktól megoldani) hamarosan – „egyszer csak” – képesek lesznek segítség nélkül is túllépni.

Amondó vagyok, hogy amennyiben egyáltalán értelmezhető a Ki a hülye? kérdés, akkor a hülyéket határozottan nem azok között kell keresni, akik pszichoterápiába járnak, hanem akik nem járnak, holott nyilvánvalóan szükségük volna rá, és meg is tehetnék.