A horcrux-készítés szörnyű varázslat. A horcrux halhatatlanságot nyújt, de olyan állapot árán, ami rosszabb a halálnál – tudjuk meg a Harry Potter-sorozat 6. kötetéből. Arról azonban nem ír Rowling, hogy hasonló mágiát a muglik (varázstalan emberek) is űznek.

Az alábbiakban először áttekintjük mindazt, amit a szakirodalom – azaz a Harry Potter-könyvek – alapján a varázslók horcruxairól tudunk. Ezt követően megvizsgáljuk, hogyan jelenik meg a horcrux-készítés a muglik világában.
 

A varázslók horcruxai

Kezdjük két ténnyel. Tom Denemet fekete hajú, jóképű – mit jóképű: kifejezetten szép – fiatalemberként ismerjük meg. Amikor ugyanő Voldemort nagyúrként lép elénk, akkor viszont csúnya és ijesztő: kopasz fej, halottfehér arc, az orr helyén két szűk rés, apró, kerek, égővörös szemek. A kérdés adja magát: mi okozta ezt a változást? A választ ismerjük: a horcruxok.
 

A horcrux olyan tárgy, amibe egy varázsló a lelke egy részét rejtette. Az ember szétszakítja a lelkét, és a levált részt a testén kívül, egy tárgyban helyezi el. Aki ezt elvégzi, ha a teste el is pusztul, nem hal meg, mert a lelke egy része sértetlenül ezen a világon marad. De persze a létezésnek ez a formája kevés embert vonz, nagyon keveset. Ennél még a halál is jobb. A lelket nem szabad megcsonkítani. Épnek és egészségesnek kell maradnia. A szétszakítása bűn, természet ellen való dolog.

(Harry Potter és a Félvér Herceg, 23. fejezet – részletek)Lumpsulck professzor a fentieken túl azt is elmondja, hogy a horcrux-készítéshez a beugró egy gyilkosság, az ugyanis „szétszakítja a lelket”, és „aki horcruxot kíván alkotni magának, hasznára fordítja a kárt: lelke levált részét bezárja” a kiválasztott tárgyba. (Uo.) Horcruxot elvileg bármilyen tárgyból, sőt élőlényből is lehet készíteni.

Az eredmény tehát a következő: a varázsló testében ott él a csonka lélek. A lélek megcsonkítása, mint Voldemortnál látjuk, nyomot hagy a testen is. A horcruxban pedig ott él a leszakított lélekrész. Ha tehát a varázsló testét el is pusztítják, lelke valamilyen módon mégis életben marad – mindaddig, amíg a horcrux épségben van. Ha azonban a horcruxot megsemmisítik, akkor a meggyöngült testben élő csonka lélek – értelemszerűen – sebezhetőbb, mint eredetileg volt. Ha tehát egy varázsló a halhatatlanság iránti vágyában arra vetemedik, hogy horcruxot készít, akkor ezzel hatalmas feladatot vesz a nyakába: ettől kezdve rettentő erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy azt a valamit, amibe lelkének egy darabját önmagán kívül elhelyezte, biztonságban tartsa, megóvja a legkisebb sérüléstől is. Figyelme egy percre sem lankadhat, mert az életben maradása a tét.
 

Az átmeneti tárgy

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass” – foglalja össze József Attila a Maslow-féle szükséglet-hierarchia legalsó szintjét. Nagyjából ennyi (meg persze a levegő, de az egy másik versében jön elő) kell az embernek ahhoz, hogy élni tudjon. A minket körülvevő minden egyéb dologra a következő érvényes: pontosan akkora a jelentősége, amekkorát tulajdonítunk neki. Egy példán megmutatom, mit értek ez alatt.

Egy pár cipő nyilvánvalóan nem egyéb, mint egy pár cipő. Főleg a mi kultúránkban, ahol az árunak jóformán már nincs is értéke: ha valami elfogy vagy tönkremegy, semmi ok az aggodalomra: azonnal pótolhatjuk (és közben gondosan ügyelünk arra, hogy ne jussanak eszünkbe az éhbérért dolgoztatott gyerekek, akik ezt lehetővé teszik számunkra). Emlékszem azonban, hogy amikor egyszer gyerekkoromban új cipőt kaptam, kétségbeesetten zokogtam az agyonhordott régi cipőm miatt, amit ki kellett dobni, mivel már cafatokban hullott le a lábamról. Miért? Nyilvánvalóan azért, mert számomra nem csupán egy cipő volt. Ismeretlen okból és módon valamiféle többletjelentéssel ruháztam fel. Az a cipő belőlem volt egy darab, és elvesztését úgy éltem meg mint saját létem részleges pusztulását. Átmeneti tárgy volt számomra.

Az átmeneti tárgy fogalmát Donald Winnicott angol pszichoanalitikus alkotta meg. Röviden és szakszerűtlenül a következőkről van szó.

Az újszülött embergyereknek nincs éntudata. Élete első hónapjaiban a csecsemő nem tud különbséget tenni én és nem én között. A világ és ő egy és ugyanaz, következésképpen ő maga mindenható. Ezt mi sem bizonyítja számára jobban, mint hogy amikor éhesnek érzi magát, akkor egyszer csak „magától” jóllakik. A kisgyerek énje fokozatosan alakul ki, és határolja el őt a környezettől. E fokozatok egyike az anyával való tökéletes egység megélése, amit a fejlődéslélektanban szimbiózisnak neveznek. A szimbiózis a tökéletes egzisztenciális biztonság állapota. (Az ebben az életszakaszban szerzett sérülések felnőttkorban nagyon súlyos pszichés betegségeket eredményezhetnek.) Amikor a szimbiózis már elkezdett felbomlani, de az énhatárok még gyengék, a gyereknek szüksége lesz valami másra, ami megadja – legalábbis reprezentálja – számára ugyanezt az egzisztenciális biztonságot. Valamire, ami átmenetet képez közte és a vele egységet immár nem képező anyja között.

Winnicott szerint ez az első olyan birtoklás, amely nem tartozik az egyénhez, de a külvilághoz sem. A gyerek számára egy időben jelenti az első szimbólum használatát és az első játéktapasztalatot.

Az átmeneti tárgy a kisgyerek életében egészen korán megjelenik, és különös tárgyakhoz kapcsolódhat: lehet gyapjúdarab, takaró csücske, pelenka – egy szó, egy mozdulat, egy melódia, tárgy vagy jelenség, de leggyakrabban ezt a szerepet a maci tölti be, amely a kisgyerek számára életbevágó jelentőségre tesz szert. A gyereknek ezt az első birtokát – véli Winnicott – még kimosni sem szabad, mert ez állandóságát veszélyeztetné.

Az átmeneti tárgy kapcsán tilos feltenni a kérdést: Ezt a tárgyat magad teremtetted, vagy egyszerűen találtad? Ez a gyereknek olyan tulajdona, amely nem belülről jön, de nem is kívülről. Védelmet nyújt a szorongás ellen, különösen a depressziós szorongás ellen. [...]

Minden egészséges gyerek kialakítja a maga átmeneti tárgyát. Az a gyerek, aki nem képes magának átmeneti tárgyat teremteni, egyedül marad. Elmagányosodik, sőt belebetegszik.

(Kende B. Hanna: Harry Potter titka – A gyermek csodavilága, Budapest, Osiris, 2001., 29–30. o. )Az átmeneti tárgy részt vesz a játékban – vagyis a kisgyerek életének legfontosabb elfoglaltságában –, és olykor átmeneti térré növi ki magát, mint amilyen a Százholdas Pagony, annak valamennyi szereplőjével.

Aztán az énhatárok kialakulnak és megszilárdulnak, az átmeneti tárgy pedig elveszíti a jelentőségét. A nagyobb kisgyerek is szereti a maciját, olykor szívesen alszik is vele, de mire iskoláskorba kerül, már nem okoz tragédiát, ha a maci nem megy vele az iskolába, hanem otthon várakozik rá.
 

A focicsapat és a kurva anya

Hiba lenne azonban az énhatárokra úgy gondolni, mint lerobbanthatatlan betonfalakra. A felnőtt ember ugyan már többnyire viszonylag magabiztosan képes megkülönböztetni az ént a nem éntől, de e képesség egyrészt korántsem egyformán jellemez mindenit, másrészt az egyes ember esetében sem tekinthető állandónak. Ha a körülmények megtépáznak minket, könnyen megeshet, hogy kisebb-nagyobb mértékben regresszióba kerülünk, azaz visszalépünk a személyiségfejlődésünk egy korábbi – adott esetben egész korai – fázisába. Ilyenkor fellazulhatnak az énhatáraink, és ennek melléktermékeként előfordulhat, hogy egy rajtunk kívül álló valamit – ami, mint láttuk, lehet „egy szó, egy mozdulat, egy melódia, tárgy vagy jelenség” – különös, önmagán túl mutató jelentőséggel ruházunk fel. Ne feledjük: minden dolognak pontosan akkora a jelentősége, amekkorát tulajdonítunk neki.

Félreértés ne essék: teljesen egészséges dolog, ha egy felnőtt ember fontosnak tart bizonyos személyeket, dolgokat, eszméket, és ragaszkodik ezekhez. Ha erre nem lenne képes, pont az volna patologikus, elvégre a szeretni tudás az egészség egyik mércéje. Azonban különbség van szeretet és imádat között. Ezt a különbséget a teológia is megteszi: vallásos szóhasználatban az imádat olyan emberi aktus, amelynek egyedüli tárgya csakis Isten lehet. Nem holmi erkölcsi alapon, hanem definíció szerint. Ez megfordítva azt jelenti, hogy ha valakit vagy valamit imádatban részesítünk, akkor azzal akarva-akaratlanul Istenné tesszük az életünkben. A zsidó-keresztény kultúrának külön szava van e jelenség megnevezésére: bálványimádás. Bálványnak hívjuk azt a valamit (tárgyat vagy fogalmat), amihez úgy viszonyulnak, mintha Isten volna, holott nem az.

Mi jellemzi az imádat tárgyát? Az, hogy sérthetetlen. Vagyis ha bárki megsérti, akkor az főben járó bűnt követ el, méghozzá ellenünk. Gondoljunk arra a fanatikus focidrukkerre, aki személyes sértésnek veszi, sőt erőszakra is képes, ha bárki megszólja az általa támogatott csapatot. Azaz pontosítsunk: „az őt támogató csapatot”. Hiszen amíg a csapat nem szorul rá az ő hőzöngésére, addig ő a csapat nélkül identitása nagy részét elveszítené. A focicsapat számára nem pusztán egy kedvelt sportegyesület, hanem átmeneti tárgy. Horcrux. Amit minden áron meg kell óvni a sérüléstől. Ami nélkül jószerével életképtelenné válna.

Ha ugyanennek a drukkernek szidjuk az anyját, valószínűsíthető, hogy gondolkodás nélkül pofán vág minket. Persze senki sem szereti, ha lekurvaanyázzák. De egy egészséges énhatárokkal bíró felnőtt különbséget tud tenni az anyja és a saját anyaképe között. Továbbá tisztában van saját énerejével, többek között azzal, hogy – ellentétben csecsemőkorával – immár életképes az anyja nélkül is. Következésképpen a szavak szintjén az anyját érő szidalmazást nem tekinti egyébnek, mint ami: a másik indulatkitörésének, aminek valójában az égvilágon semmi köze az anyjához. A nem megfelelően kialakult (vagy pillanatnyilag fellazult) énhatárok mellett azonban a szimpla szitkozódás felértékelődik; barátunk aktuálisan ugyanazt az egzisztenciális félelmet éli meg, mint csecsemőkorában, ha az anyja nem volt vele: „Sérelem éri az anyámat – következésképpen anyámmal való kapcsolatomat –, és ez maga a fenyegető megsemmisülés.”
 

A muglik horcruxai

A mugli-horcrux létrejöttéhez nem kell ugyan gyilkosság, de valamit itt is fel kell áldozni: a valóság megfelelő észlelését, és az ahhoz való adekvát kapcsolódást. A TA és a kognitív terápia nyelvén ezt úgy hívják: hiedelem. A hiedelmek általunk biztosra vett, ám valójában alá nem támasztott vélekedések önmagunkról, a másik emberről és a világról, elsősorban mindezek OK-voltáról.

A TA-ban axióma, hogy minden embert – kezdve önmagunkkal – alapvetően OK-nak tekintünk, függetlenül attól, hogy a konkrét cselekedeteivel szimpatizálunk-e, vagy elutasítjuk. Az egészséges ember életpozíciója ez: OK vagyok – OK vagy. Ami ettől különbözik, az nem az egészséges felnőtt, hanem a (sérült) gyerekkorába regrediált, fellazult énhatárú személy hiedelme. Aki saját magát és/vagy a környezetét nem tartja OK-nak, az – miként Voldemort – azt éli meg, hogy nincs biztonságban ezen a világon. A világot látszólag biztonságosabbá tevő praktikák egyike az e blog címében is szereplő sorskönyv megírása és használata. A másik a horcruxok készítése.

Horcruxot bármilyen, önmagunktól különböző dologból csinálhatunk: konkrét tárgyakból, gondolatainkból, érzéseinkből, eszmékből, vallásból, emberi kapcsolatokból stb. Amikor egy ilyen külső entitást többletjelentéssel ruházunk fel, akkor hasonló dolog történik, mint a varázslókkal: énünk egy részét lehasítjuk, és bezárjuk ebbe az entitásba. Ettől kezdve pedig kénytelenek vagyunk azt foggal-körömmel védeni, mivel alaphiedelmünkre („Nem vagyok OK, és/vagy a világ nem OK”) ráépítettünk egy új hiedelmet: ha sérelem éri ezt az entitást, akkor mi magunk válunk sebezhetőbbé, mi magunk kerülünk közelebb a pusztuláshoz.

És még valami: ahogy a csinos arcú Tom Denem fokozatosan elcsúfult az új és újabb horcruxok gyártása során, a mi testünkön is nyomot hagy, ha „széthasítjuk a lelkünket”. Ez a pszichoszomatikus – azaz a pszichés eredetű, testben megnyilvánuló – betegségek végtelenül gazdag témája.
 

A horcruxok felismerése

Amint láttuk, horcrux jószerével bármi lehet. Felismerni egy horcruxot arról lehet, hogy hogyan áll hozzá valaki az adott dologhoz. Ha azt látjuk, hogy valaki erős érzelmekkel véd valamit, akkor első lépésben el kell dönteni, hogy a védelmezett dolog micsoda. Amennyiben az illető biológiai, szociális vagy szellemi létezésének alapfeltétele (étel, ital, lakás, levegő, emberi kapcsolat, munkaeszköz, jogbiztonság, társadalmi igazságosság stb.), akkor nem horcrux.

Ha nem ilyen alapszükségletről van szó, akkor második lépésben az „erős érzelmeket” és a viselkedést vizsgáljuk meg, hogy vajon adekvát-e, mondjuk átgondolva, hogy más valaki hogyan reagálna hasonló helyzetben. Egyszerű példával: ha valaki erőszakosan le akarja tépni az utcán a cipőmet, akkor sanszos, hogy az illetőt elküldöm a fenébe, és nem kizárt, hogy közben lila karikák ugrálnak a szemem előtt. Ez utóbbi talán nem szerencsés, de – szerintem legalábbis – adekvát, és valószínű, nem én lennék az egyetlen, aki ilyen reakciót produkál. Ha viszont tönkremegy a cipőm, és én kétségbeesetten zokogok, mint gyerekkoromban, akkor valószínű, hogy a többség ezt legalábbis furcsállja. Ez esetben az a cipő horcrux.

Ha társaságban bedobok egy szerintem klassz gondolatot, és azt a többiek láthatóan nem értik, és ezért nem értékelik az általam elvárt módon, akkor az nyilván rosszul esik, frusztrál, és magamban esetleg azt mondom: „Disznóknak gyöngyöt...” Ez rendben van. Ha azonban az ötletem elutasítását úgy élem meg, hogy engem utasítottak el (további verzió: ha valakinek nem ízlik a főztöm, akkor azt élem meg, hogy engem nem szeret), hogy én lettem ezáltal gyengébb, kevesebb – akkor a kérdéses ötlet horcrux.

És hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog: noha fentebb az emberi kapcsolatokat alapszükségletnek neveztem, azért ezen a téren is van mit kereskedni. Ha valakit elveszítünk, a világ legtermészetesebb dolga, hogy meggyászoljuk. Azonban az elhúzódó gyászt a pszichiátria rendellenességként tartja számon. Ha valaki hosszú idő eltelte után sem képes elengedni az elveszített személyt annyira, hogy ő maga vissza tudjon illeszkedni az életbe, akkor az illető az ő életében horcrux volt. (Amely tény természetesen egyáltalán nem kisebbíti vagy dehonesztálja a köztük egykor fennálló szeretetet.)

További példákat ki-ki gyűjthet bőven. Fejletlenebb önismerettel a mások, fejlettebbel a saját életéből.
 

Rettentő kín?

– És az nem lehetséges, hogy az ember újra összerakja a lelkét? – firtatta Ron.

– De igen – felelte komor mosollyal Hermione. – Csakhogy az rettentő kínnal jár.

– Miért? – érdeklődött Harry. – Hogyan kell csinálni.

– Bűnbánattal. Teljes mértékben át kell érezni tettünk borzalmas voltát. Van erről egy lábjegyzet a könyvben: azt írja, a művelet annyira fájdalmas, hogy bele is lehet halni.

(Harry Potter és a Halál ereklyéi, 6. fejezet)Mi, muglik azért valamivel jobb helyzetben vagyunk, ha a lelkünket akarjuk összerakni. Nekünk nem egy vagy több gyilkosságot kell jóvá tennünk, csupán a gyerekkori hiedelmeinket felnőtt tudatossággal felülbírálnunk. Ha ezt megtesszük, akkor képesek vagyunk visszavenni lehasított én-részeinket a túlzott jelentőséggel felruházott tárgyakból, személyekből, gondolatokból.

Illúzióink viszont ne legyenek: a hiedelmek felülvizsgálata és az új döntések meghozatala, ha nem is „rettentő kín”, de semmiképpen sem sétagalopp. Az ezt célzó pszichoterápiás munka komoly erőfeszítést kíván, és gyakran fájdalmas is. Ezt nem lehet megspórolni. De a munka eredménye talán megéri a fáradozást.

Egy ép és egész lélek azért enyhén szólva nem semmi.