A holokauszt válogatás nélkül darált be sorskönyv-vezérelt és autonóm embereket egyaránt. Az esetleges túlélés csaknem kizárólag mázli kérdése volt. Ám a túl nem élés néha még ilyen körülmények között is lehetett sorskönyvi döntés eredménye.

Hogy K. Havas Géza újságíró (1905–1945) pontosan miként végezte a günskircheni koncentrációs táborban, azt vélhetőleg nem lehet rekonstruálni. Ám az Örkény István által feltehetőleg róla mintázott dr. K. H. G. életének utolsó fél perce az egyik legközismertebb halál-leírás, amely nem mellesleg valódi kincsesbánya egy tranzakcióanalitikus számára. Álljon itt először a – sokak által valószínűleg kívülről fújt – szöveg teljes terjedelmében, majd vizsgáljuk meg részletesen, hogy mit lehet feltárni belőle a TA eszköztárával!

In memoriam dr. K. H. G.

– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
– Ki volt az? – kérdezte a német őr.
– Aki a Hyperiont írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
– Kik ezek? – kérdezte az őr.
– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?
– De ismerem – mondta a német őr.
– És Rilkét?
– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

A játszmák fokozatai

Induljunk ki egy NLP-s alapelvből: A kommunikáció valós jelentése a rá adott válasz. Ez persze csupán ökölszabály, ami alól nyilván számtalan kivétel van, azonban ezek nem cáfolják a lényeget: lehet valakitől úgy szívességet kérni, hogy nagy valószínűséggel megkapjuk, és lehet úgy, hogy nagy valószínűséggel ne kapjuk meg. A magyar közmondás valami hasonlót fejez ki, bár kissé tenyeres-talpasabban: „Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.”

A példánkban a tranzakciók sorozata dr. K. H. G. halálával zárul. A fenti alapelv értelmében legalábbis gyanút foghatunk, hogy dr. K. H. G. kommunikációjának tudattalan célja nem is volt más. A TA fogalmai szerint ugyanezt úgy fejezhetjük ki: a lódögnek ásott gödör mellett egy harmadfokú játszma zajlott le.

A játszmák és sorskönyvek elemzésekor a TA megkülönböztet első, másod- és harmadfokot. Az első fok a legenyhébb, a harmadfok a legbrutálisabb. A különbség a következő:

Első fokú játszmának azt nevezzük, amikor úgy szívatjuk meg magunkat, hogy az valójában egy jól mesélhető sztori, még ha enyhén kínos is. „Tegnap félórával később mentem haza, és ne tudd meg, az asszony milyen cirkuszt csinált!” – mesélheti a férj, miközben kikéri azt a bizonyos második sört, ami garantálja, hogy ma is félórával később érjen haza, és kezdődjön minden elölről.

Másodfokú a játszma akkor, ha az kimenetelében olyan, hogy eszünk ágában sincs sztorizva elmesélni. Kellemetlen, szégyenletes, megalázó, és azon vagyunk, hogy a környezetünk lehetőleg ne tudja meg. Ha ugyanez a férj arra megy haza, hogy a felesége kirakott egy sporttáskát az ajtó elé, benne a legszükségesebb cuccokkal, hogy csak a lecserélt a zár mögül volt hajlandó kiordítani, hogy az éjszakát a kocsijában volt kénytelen tölteni, és hogy az is bizonytalan, hogy ma este mi lesz – ez már nem a jól mesélhető anekdota kategóriája, hanem sokkal súlyosabb konfliktus.

Ami a harmadfokú játszmát illeti, az Berne szavai szerint „a műtőben, a bíróságon vagy a hullaházban végződik”. Vagy épp abban a gödörben, amit az imént ástunk ki egy jobb sorsra érdemes ló tetemének.
 

A Horog

A végeredmény ismeretében állhatunk tehát neki az egyes tranzakciók elemzésének.

Egy tranzakció nem más, mint két személy között váltott két darab sztrók: egy tranzakcionális inger, valamint az erre adott válasz. Az inger az egyik személy valamilyen énállapotból (Szülői, Felnőtt vagy Gyermeki) indul ki, és megcélozza a másiknak valamilyen énállapotát. A másik személy válasza vagy a megszólított énállapotból indul ki, megcélozva az ingert küldő énállapotot, vagy máshonnan.
Első esetben a tranzakció kiegészítő, a második esetben keresztezett. A kommunikáció első szabálya azt mondja ki, hogy a kiegészítő tranzakciók elvileg a végtelenségig folytatódhatnak. A második szabály pedig azt, hogy amennyiben a tranzakció keresztezett, a kommunikáció megszűnik, és mindaddig nem folytatódhat, amíg a felek közül legalább egy valaki énállapotot nem vált.

A tranzakciónak minden esetben két szintje van: egy társadalmi, illetve egy pszichológiai szintje. Amikor e két szint egybeesik, akkor nyílt tranzakcióról beszélünk. Ha azonban a pszichológiai szint elválik a társadalmi szinttől, akkor az rejtett tranzakció. Ez esetben a nyílt, társadalmi szintű üzenet az, ami ténylegesen elhangzik. Ám a tranzakció viselkedéses kimenetelét mindig a rejtett, a pszichológiai szint határozza meg. Ez a kommunikáció harmadik szabálya.

A vizsgált szituációban az első tranzakció a következő:
– Hölderlin ist ihnen unbekannt?
– Ki volt az?Mind az „ártatlanság vélelme”, mind Occam borotvájának elve alapján elsőként érdemes azt megvizsgálni, hogy vajon lehet-e itt szó Felnőtt kommunikációról. Elvileg e két mondat lehetne Felnőtt–Felnőtt párbeszéd, hiszen annak megtudakolása, hogy partnerünk ismer-e egy bizonyos szerzőt, vagy sem, szorosan véve nem egyéb puszta információszerzésnél. Azonban gyanítható, hogy itt nem erről van szó.

Egy tranzakciót soha nem lehet kiragadni abból a valós helyzetből, amelyikben az lezajlik, és e helyzet egyik legfontosabb eleme (tetszik, nem tetszik), hogy a szereplők milyen társadalmi státuszban vannak. Egy interkulturális irodalmi workshop során japán irodalomtudós beszélgetőtársunknál arról érdeklődni, hogy vajon ismeri-e Hölderlint (amire az igenlő és tagadó válasz egyaránt adekvát lehet), egészen más jelentőséggel bír, mint ha ugyanezt a kérdést európai teszi fel európainak – ráadásul egy nem német egy németnek.

Dr. K. H. G.-ról egyértelmű, hogy ismeri és kedveli az irodalmat. Feltételezhetjük róla, hogy normális körülmények között a mindennapi rutinjának része, hogy jól megválogatott barátaival, ismerőseivel a német romantikáról cserél eszmét hosszú órákon keresztül, belefeledkezve az éjszakába. Ha e sémában gondolkodunk, akkor felmerül a lehetőség, hogy a kérdés Szabad Gyermeki énállapotból hangzott el, szándék szerint a másik fél ugyanazon énállapotát szólítva meg. Ám gondosabban megfontolva ez az esély is elvethető.

Először is a partner aktuálisan nem a gondosan megválogatott, szintén irodalmárokból álló baráti kör része, hanem a koncentrációs tábor fegyveres őre. Dr. K. H. G. lehet ugyan, hogy szórakozott professzor, de semmi esetre sem hülye. Semmi okunk, hogy akár percepciós zavart, akár olyan fokú szociális inkompetenciát feltételezzünk nála, hogy ne volna képes megkülönböztetni egy kávéházat egy lágertől.

Másodszor figyeljük meg a német kérdést alaposabban is! Nyersfordításban így hangoznék: „Hölderlin az ön számára nem ismert?” Tehát nem azt kérdezi, hogy „ismeri-e” (amit amúgy a német nyelv megengedne), hanem hogy „nem ismeri-e”. Ez a megfogalmazás azt fejezi ki, hogy az alapértelmezett, az elvárt dolog az, hogy a partner igenis ismeri Hölderlint. A tagadó formában föltett kérdés mindenképpen csodálkozást, alkalmasint neheztelést fejez ki. Ez pedig nem más, mint az Irányító–Szabályozó Szülői énállapot megnyilvánulása, és a német őr megszólított énállapota természetesen ennek komplementere, a megdorgált Alkalmazkodó Gyermeki.

Ám ne feledjük, amivel indultunk: formailag a kérdés Felnőtt–Felnőtt irányú. Ezzel viszont azt mondtuk ki, hogy a tranzakció rejtett. A rejtett tranzakció pedig jó eséllyel nem más, mint játszmára hívás. Ha Eric Berne játszmaképletét nézzük, akkor dr. K. H. G. nyitókérdése a Horog.
 

A Gyenge Pont és a Válasz

Játszmáról természetesen nem lehet szó, ha a megszólítottnak nincs olyan Gyenge Pontja, amelybe a Horog beakadhat. A német őrnek volt ilyen: feltehetőleg a saját műveletlensége, inkompetenciája és kiszolgáltatott helyzete.

E ponton álljunk meg egy pillanatra, és gondoljunk arra a közhelyre, hogy a háborúkat soha nem azok a kisemberek kezdik, akik aztán katonává avanzsálva egymást ténylegesen megölik akár a fronton, akár más körülmények között. A német őr – mint ahogy a többi sok száz és ezer német őr – voltaképpen ugyanúgy a háború áldozata, mi több, ha fegyver van is nála, bizonyos értelemben ugyanúgy a láger foglya, mint dr. K. H. G. Ha rajta állna, minden bizonnyal szívesebben sétálna a kedvesével valamilyen kisvárosi fasorban, csacskaságokról fecsegve, kenyérmorzsát dobálva a galamboknak, mint hogy azt felügyelje itt a hidegben, hogy a zsidó foglyok dolgozzanak. De nem teheti meg, amit szeretne, hiszen ha letenné a fegyverét, hogy odébbálljon, azon nyomban kivégeznék mint dezertőrt. Nem tudjuk, hány éves a német őr. Lehet, hogy középkorú vagy idősebb, és tisztes polgári foglalkozást űzött mindaddig, amíg be nem szippantotta a rendszer, és bár azóta elfásult, álmaiban olykor visszavágyik nyugodt, békés életébe. Lehet, hogy fiatal, aki a háborúban vált felnőtté, és egész gyerekkorában arra szocializálták, hogy ő egy felsőbbrendű faj képviselője. Ehhez képest most itt ez a zsidó, aki felvont szemöldökkel néz rá – ugyanúgy, ahogy egykor az iskolában a tanító úr, amikor állt a táblánál, kezében a krétával, és nem tudta, hogy is álljon neki kiszámolni, hogy mennyi háromszázhuszonhétszer nyolcszázötvenkettő...

– Ki volt az? – kérdezi, kiesve a felsőbbrendű faj képviselőjének szerepéből. Holott ez elvileg nem lett volna kötelező folytatása az előzményeknek. Megtehette volna, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a kérdést, és vagy némán áll egy helyben, vagy odébb lép három lépést. Ezzel egyúttal megtagadja a sztrókot dr. K. H. G.-tól, és mellesleg magához ragadja a kontrollt. De rá is förmedhetett volna Irányító–Szabályozó Szülőiből, egyértelműen keresztezve a tranzakciót: „Kuss, a kezed járjon, ne a szád!”

Nem ezt választotta – feltehetőleg azért, mert berántotta sorskönyvébe a gumikötél. A fogoly hanghordozása vagy mimikája tudattalanul felidézett benne valamilyen hasonló szituációt a gyerekkorából, és e pillanatban ő nem Übermensch, hanem Alkalmazkodó Gyermek a javából. A Horog beakadt a Gyenge Pontba, s ő megadta a Választ: nem keresztezte, hanem kiegészítette a tranzakciós ingert.

F–F szinten a párbeszéd így hangzik:
– Hölderlin ist ihnen unbekannt?
– Ki volt az? Ez a tranzakció társadalmi szintje. A pszichológiai szintű üzenetváltás az ISz és az AGy között zajlik, és így lehetne szavakba önteni:
– Buta vagy; ebben a korban neked ezt már tudnod kellene!
– Igen, buta vagyok, de ne büntess meg! Ha a drámaháromszög modelljében gondolkodunk, dr. K. H. G. a kiinduló helyzetben Üldöző, a német őr az Áldozat szerepét játssza. A német őr zsebre vág későbbi felhasználásra egy „Szégyen” feliratú zsetont, dr. K. H. G. pedig bezsebeli a győzelmet: „Okos vagyok, látod, mama?!”
 

Félreismerés

Egy tranzakciós ingerre adott válasz egyúttal a következő tranzakció inger-lépése. Jelen esetben ez így alakul:
– Ki volt az?
– Aki a Hyperiont írta. Azt mondtuk, az első tranzakció kiegészítő volt: a Szülőiből érkezett ingerre a Gyermeki válaszolt, a Szülőit célozva. Ám mélyebben megnézve, a dolog nem ilyen egyszerű: a német őr válasza AGy-ből indul ugyan, de a Szülőinek nem azon funkciójára apellál, amely szabályokat állít és kritikákat fogalmaz meg, hanem arra, amelyik táplál és óv: a Gondoskodó Szülőire. Amint láttuk, valahogy így: „Igen, buta vagyok, de ne büntess meg!”

Ha dr. K. H. G. történetesen zsiráffüleket hord, akkor meghallja ezt a ki nem mondott mondatot, és mögötte a megszégyenített kisgyermek szorongását. Ekkor adekvát módon a következő tartalmú választ adhatta volna GSz-ből: „Semmi baj, kicsikém!” Az adott társadalmi kontextusban banálisan valahogy így: „Nem fontos.” És ha ragaszkodott volna a kapcsolat fenntartásához, akkor újrakezdhette volna a párbeszédet, új alapokról, például így: „Micsoda idő van! Önnek se lehet vidám dolog egész nap itt strázsálni.” Nem azt állítom, hogy egy ilyen mondat az életben maradás garanciája lett volna, hiszen abban a történelmi helyzetben semmi nem lehetett garancia erre. Viszont a történetből az kiderül, hogy ez a német őr – valószínűleg szemben sok társával – egyáltalán hajlandó volt szóba állni a foglyokkal, és ez jelenthetett valami halvány lehetőséget.

Dr. K. H. G. nem ismerte fel ezt a lehetőséget. A TA fogalmai szerint félreismerésben volt, méghozzá feltehetőleg a T₂ szinten: felismerte ugyan az inger létezését (hallotta, hogy az őr kommunikál vele), de nem ismerte fel a német őr énállapotát, így a kommunikáció valódi jelentését, vagyis az inger jelentőségét: nem látta, hogy a most elhangzó mondatok életről és halálról dönthetnek.

„Aki a Hyperiont írta.” E választ Felnőtt adja Felnőttnek, keresztezve ezzel a német őr Gy–Sz irányú tranzakcióját. És ezzel vége is lehetne a kommunikációnak; a német őr csendben megküzdhetne iménti érzésével, vagy elnyomhatná azt, dr. K. H. G. pedig békésen áshatná tovább a gödröt.

De nem így történik, mert ekkor közbelép a Démon.
 

Kitérő: a Démon

Az énállapotok ún. másodlagos strukturális modellje azt mutatja be, hogy sem a Szülői, sem a gyermeki énállapot nem homogén: mindkettőben megkülönböztethetünk további tényezőket. A nagy hóember alsó karikájában található kis hóember felső karikája a Szülői a Gyermekiben nevű rész, amelyet Sz1-gyel jelölnek, és változatos elnevezésekkel illetik: Disznó Szülő, Boszorkány Szülő, Emberevő Szülő, Mágikus Szülő, Elektróda – vagy nemes egyszerűséggel: Démon.

Személyiségünk e szegmense azon idők lenyomatát őrzi, amikor gyermekként szüleinknek korlátlan hatalmat tulajdonítottunk. Ők voltak az élet és a halál urai: az ő áldásuktól vagy átkuktól függött, hogy életben maradunk-e vagy sem. Itt raktározzuk azokat a gátló parancsokat (Ne létezz!, Ne érezz!, Ne légy önmagad!, stb.), amelyeket szüleink – a maguk Gyermeki énállapotából – egy mindenható varázsló teljhatalmával szórtak ránk átokként; többnyire szavak nélkül, életünk első pár évében, és természetesen anélkül, hogy ők maguk ennek tudatában lettek volna. Itt raktározzuk persze az engedélyeket is, már ha szerencsénk volt, és ilyesmivel láttak el útravalóul: Létezhetsz!, Lehetnek érzéseid és megélheted azokat!, Szabad önmagadnak lenned!, stb.

Ugyancsak az Sz1-ben tároljuk az attribúciókat (tulajdonításokat). Ezek a szüleink által nekünk, vagy nem nekünk, de a jelenlétünkben rólunk mondott állítások, jövendölések. Ezek lehetnek pozitívak („Józsika olyan ügyes, képzeld, már egyedül eszik!”) és negatívak („Te is úgy fogod végezni, mint az a részeges apád!”), és képezhetik alapját mind nyertes, mind vesztes sorskönyvnek.

Az Sz1-ben tárolt sorskönyvi üzenetek valóban mágikus erővel bírnak. A gátló parancsok és a negatív attribúciók a legszebben felépített életet is képesek egyetlen szempillantás alatt romba dönteni; a leginkább nyerésre álló helyzetbe is úgy bele tudnak tenyerelni, hogy teljes pompájában bontakozzék ki a tragédia. A tragédia nagysága persze attól függ, hogy hányadik fokon éljük sorskönyvünket: a Démon által okozott baj lehet múló bosszúság, de lehet súlyos betegség, egzisztenciális csőd, börtön – vagy akár halál.
 

A Démon munkában

Dr. K. H. G. sorskönyvében egész biztosan szerepelt a gátló parancsok legkeményebbike, a Ne létezz!, és nagy valószínűséggel begyűjtött kisgyerekként olyasféle attribúciókat is, hogy például „Ez a gyerek addig játszik a tűzzel, amíg egyszer csúnyán megégeti magát.” Amikor a történet nyugvópontra kerülhetett volna, dr. K. H. G. gyermekijében gonosz csábítással megszólalt a Démon:

– Gyerünk, csináld tovább, provokáld, ahogy csak tudod! – és dr. K. H. G. a Hyperion-os mondatához teljes ártatlansággal hozzáfűzi:
A német romantika legnagyobb alakja. Világos? Nem elég, hogy nem marad csendben, de még csak nem is azt mondja (megmaradva az előbbi F–F-nél), hogy „egy romantikus szerző”. Nem: „A német romantika legnagyobb alakja.”
Érted, te bugris, felfuvalkodott német?! A legnagyobb, akit minden hülye ismer, kivéve persze téged, te kis takony. (És látod, mama, milyen szépen játszom a tűzzel, ahogy mondtad?!)Tombol az Irányító–Szabályozó Szülői, méghozzá negatív, leértékelő módon – ilyenkor egyébként Kritikus Szülői néven is emlegetjük. Dr. K. H. G. továbbra is az Üldöző szerepét játssza, a német őrben pedig – akinek az utolsó mondata, emlékezzünk csak, így szólította meg a Gondoskodó Szülőit: „Igen, buta vagyok, de ne büntess meg!” – fokozódik a megalázottság érzése, és csak idő kérdése, hogy az Alkalmazkodó Gyermeki énállapoton belül az Alávetett Gyermek mikor adja át a kormányt a Lázadó Gyermeknek.

A Démon eközben folytatja, és új frontot nyit: dr. K. H. G. átvált negatív Szabad Gyermekibe, és fölteszi a következő kérdést:
És például Heine? Két dolog árulkodik arról, hogy itt a SzGy nyilvánult meg. Egyrészt az ártatlan „És például...” mondatindítás a fesztelen csevegések stílusát idézi. Másrészt a szerző megjegyzése: „Nagyon szeretett magyarázni.” Vagyis dr. K. H. G. valami olyan tevékenységbe került bele, amit nagyon szeret, aminek gyermeki önfeledtséggel képes átadni magát. Ez a leírás akár a SzGy definíciója is lehetne.

És mitől negatív? A SzGy azt csinál, amit akar. Önfeledten játszik a pöttyös labdájával. Eddig pozitív. De ha önfeledtségében akár betöri a szomszéd néni ablakát, akár kiszalad az útra, és elütteti magát egy autóval, akkor negatív.

A lódög mellett autók valószínűleg nem sűrűn jártak. Itt egy német őr volt, a háború által szétdúlt élettel, sebzett önérzettel és betárazott géppisztollyal. És a SzGy-ben lévő dr. K. H. G. – engedve a Démon csábításának, nagy léptekkel tartva sorskönyvének végső kiegyenlítése felé – erre nézve továbbra is félreismerésben van.

A következő tranzakció:
– És például Heine?
– Kik ezek? A felszínen ez még mindig egyszerű csevegés, időtöltés, ahogy a TA nevezi ezt a fajta időstrukturálási módot. Pszichológiai szinten azonban az történik, hogy dr. K. H. G. a legutóbbi, SzGy–SzGy irányú kísérletére nem a vár választ kapta. Bújócskázni hívja a szomszéd fiút, de hirtelen kiderül hogy amannak fogalma sincsenek a bújócska szabályairól. Így nem lehet játszani!
– Költők. Hasonló a helyzet, mint az előbb: az értetlenkedő kérdésre tömör válasz, ahol ki lehetne szállni a játékból. De nem, mert a Démon ismét tovább löki a hintát, és újra kérdez. Ennek a kérdésnek azonban már nem sok köze van a SzGy-hez, hiszen annak tudomására hozták, hogy nem lesz közös játék. Nincs is további önfeledt magyarázat, csak a Szülőiből jövő kérdőre vonás. Ha már játszani nem lehet, akkor legalább a pozíció legyen megerősítve: Dr. K. H. G. belehelyezkedik az OK vagyok, nem vagy OK életpozícióba, és a fentiek alapján biztos választ várva fölteszi a most már nyilvánvalóan leereszkedő kérdést:
– Schiller nevét sem ismeri?
– De ismerem.Hoppá. Erről nem volt szó.
 

Az Átváltás és a Szembesülés

Dr. K. H. G. elszámította magát: Schillert ugyanúgy nem lehetett megúszni a német iskolákban, mint nálunk Petőfit. Lehet, hogy a német őr egyetlen sort, egyetlen címet sem tud idézni tőle, de a nevét ismeri.

Ezen talán ő lepődik meg legjobban, és az imént megélt áldozati Nem vagyok OK, OK vagy pozíciójából egy szemvillanás alatt átvált abba, hogy ő maga OK. Furcsa módon ebből még nem következik, hogy a foglyot visszalökje a sajátos helyzetében amúgy alapértelmezett nem OK pozíciójába. Ezen a ponton még menthető lenne a helyzet, például így:

– Valóban? Maguk, németek büszkék lehetnek erre a nagy emberre!

Csakhogy dr. K. H. G. – a világ objektív adottságait: a lágert, a fizikai erőfölényt ismételten félreismerve – meg akarja őrizni hirtelen jött felsőbbrendű pozícióját, ami legalább valamelyest kárpótolhatná őt az elmúlt hónapok és évek szenvedéseiért és megaláztatásáért, s amely pozíció most kisiklani készül kezéből. Ezért fölteszi az egymillió dolláros kérdést:
– És Rilkét?A dolog dr. K. H. G. körvonalazatlan elképzelése szerint elvileg kétesélyes. Ha a német őr nemet mond, ami valószínű, akkor mentve az OK vagyok, nem vagy OK pozíció. Ha ellenben véletlenül igent mond, akkor vissza lehet adni a kormányt a Szabad Gyermekinek, és végre lehet játszani.

Ám bekövetkezik a váratlan fordulat.
– Őt is. Legyünk realisták: az a német, aki nem ismeri Heine nevét, csaknem biztos, hogy nem ismeri Rilkéét sem. Azonban ez már nem számít. A német őr, akit épp az imént aláztak meg mind németségében, mind emberségében, nem ereszti el a váratlanul visszaszerzett OK vagyok pozícióját. És ha ez a koszos zsidó ismét megpróbálkozik – márpedig épp azt teszi! –, hogy kicsavarja a kezéből... Nos, akkor tanulja meg, hol a helye! Bármi áron – akár nyílt hazugság árán is.

Elmozdul a drámaháromszög élén: az Áldozat szerepéből átlép az Üldöző szerepébe. Ezzel együtt a kommunikációs partnert leértékeli, és OK vagyok, nem vagy OK pozícióba helyezi. Teszi mindezt a Lázadó Gyermek énállapotából, és miközben belevörösödik iménti hazugságába, nonverbális úton egyszer s mindenkorra keresztezi a tranzakciót, Dr. K. H. G. pedig Áldozattá válik.

Harmadfokon. A szó legszorosabb értelmében.
 

A Nyereség

„A játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad” – szól Berne korai játszmadefiníciója.

A kimenetel az, amit a TA-ban úgy hívunk: a játszma Nyeresége. A legnagyobb nyereség az, ha a játszma végeztével megélt rossz érzésünkkel, mint újabb téglával, megerősíthetjük sorskönyvünk erődítményét: az önmagunkról, másokról és a világról kialakított gyermeki hiedelemrendszerünket.

Az most elemzett játszmában a német őr, mint láttuk, menet közben besöpört pár „Szégyen” zsetont – ezek jól jönnek majd valamikor, amikor pár év vagy évtized múlva beváltja őket valamire, mondjuk delirium tremensre. Most azonban úgy jött ki a játszmából, hogy megerősítette saját OK vagyok, nem vagy OK életpozícióját. Ezt paranoid pozíciónak nevezi a TA, ami nem változtat azon, hogy ez valószínűleg kifejezetten hasznos pozíció a háborúban mint speciális helyzetben, amikor is életben maradásunkhoz az a beugró, hogy más emberek életét kioltsuk.

Dr. K. H. G. kisbabaként valószínűleg megtanulta, hogy ő sem OK, a világ sem OK. Ezt a TA-ban úgy hívják, hogy a feleslegesség pozíciója – talán innen ered dr. K. H. G. vonzalma a romantika felé. Igaz, hogy megkísérelte OK vagyok pozícióba hozni saját magát, de ezzel szembeszegült a szülői Ne létezz! gátló paranccsal, és ez nem maradhatott büntetlen. Halálos játszmáját – és egyben sorskönyvét – azzal a felfoghatatlanul értékes nyereséggel zárta, hogy utolsó leheletével felfohászkodhatott:

– Na látod, mami, szófogadó voltam! Most már szerethetsz!