A magát terápiára rászánó ember tipikus célját Eric Berne így fogalmazza meg: „Hogyan vehetek rá másokat, hogy ne verjenek hullámokat, miközben nyakig ülök a pöcegödörben?” Ez álmai non plus ultrája. S ha a terapeuta netalán megkockáztatná, hogy esetleg ki is lehet onnan mászni, a kliens ezt jó eséllyel ridegen visszautasítja.
Elérni, hogy a szar ezentúl ne csapjon át a fejünk fölött, avagy kimászni belőle végérvényesen – ez nem csupán két lehetséges megoldás egy problémásnak ítélt helyzetre, hanem a változás két lényegileg különböző típusát jelenti. Az első az ún. elsőfokú, a második másodfokú változást – ahogy e fogalmakat Paul Watzlawick, John H. Weakland és Richard Fisch Változás – A problémák keletkezésének és megoldásának elvei című pszichoterápiás alapművéből (eredeti kiadás: 1974) megismerhetjük.
Elsőfokú változásnak nevezzük azt, amikor megmaradunk egy rendszerben, egy értelmezési keretben, és azon belül, a régi játékszabályok szerint próbáljuk újrarendezni a régi elemeket. Tologatjuk őket az asztalon ide-oda, remélve, hogy végre kiadnak valami újat, valami elfogadhatót. Néhány példa:
– Mit főzzek ebédre abból a kevésből, amit itthon találok?
– Hogyan acélozzam meg az akaratomat azért, hogy leszokjak a dohányzásról?
– Hogyan legyek úrrá a pontatlanságomon?
– Mit csináljak, hogy a gyerekem szót fogadjon?
– Mi az életem értelme?
Másodfokú változás az, amikor kiszállunk a rendszerből, újradefiniáljuk az értelmezési keretet, és felrúgjuk az asztalt, hogy a rajta levő régi elemek leröpüljenek róla, ezzel a felkiáltással: „Ez egy hülye játék, ami nem vezet sehová – tudok jobbat!” Maradván a fenti példáknál:
– A szakácskönyv lapozgatása és állandó, mind frusztráltabb összevetése a hűtő és a kamra tartalmával elsőfokú változás. Másodfokú változás lehet például az, ha lemegyek a közértbe, és megveszem, amire szükségem van. Vagy ha elmegyek étterembe. Vagy ha rendelek egy pizzát. Vagy ha ráállok a mérlegre, és arra jutok, hogy direkt jó, ha ma kihagyom az ebédet. E megoldások mindegyike arra példa, hogy kiszálltam az eredetileg megállapított keretből.
– A dohányzásról leszokó praktikák (kezdve az aszketikus gyakorlatokkal, folytatva az ilyen-olyan csodatapaszokkal és pirulákkal, egészen az akupunktúrás kezelésig) mind elsőfokú változások (s mint ilyenek, többnyire nem járnak tartós eredménnyel). A másodfokú változáshoz ismerni kell két tényt. Az egyik az, hogy a cigarettától való „óriási fizikai függőség” nem egyéb városi legendánál: valójában a nikotinfüggés biológiailag jelentéktelen. A függőség csaknem kizárólagosan pszichés: mint a kutya, aki azt hiszi, hogy még mindig ki van kötve egy kétméteres pórázzal, és továbbra is a karó kétméteres körzetében tartózkodik. Az pedig, hogy e pszichés kötelék elvágáshoz rendkívüli akaraterőre volna szükség, ugyancsak mítosz. Ez a másik tény. A dohányzás ugyanis semmi pozitívat nem ad az embernek. Még csak nem is pótol semmit. Kizárólag elvesz: anyagilag, egészségileg, pszichésen, szociálisan. E két tény belátása bőven elég a dohányzás végleges abbahagyásához: nincs szükség egy gramm akaraterőre sem ahhoz, hogy valaki abbahagyja önmaga bántását akkor, ha arra nem kényszerítik.
– Az órát előbbre vagy későbbre állítani, a figyelmeztető pittyegések számát megnövelni vagy csökkenteni: ezek elsőfokú változások. A másodfokú változás annak vizsgálatával kezdődhet, hogy vajon milyen előnyöm van nekem a pontatlanságból. Nyilván van valami, hiszen ha nem lenne, nem csinálnám. E vizsgálódás jó eséllyel azon felismeréssel zárul, hogy a sorozatos késésekkel valójában valamiféle zsetonokat gyűjtök. (Erről bővebben lásd a Depresszió akciós áron! című írást.) A zsetongyűjtés felismerése egyben engedélyt is jelent arra, hogy érzelmeimet ezentúl autentikus módon éljem meg. S ha ezt megtanulom, nem marad olyan kielégítetlen szükségletem, amit az egyébként meglehetősen kellemetlen és kényelmetlen pontatlansági gyakorlatokkal vagyok kénytelen biztosítani magamnak.
– A nevelési praktikák egytől-egyig elsőfokú változásokban gondolkodnak. Másodfokú akkor lesz a változás, ha túllépek azon az axiómán, miszerint a gyereknek az a dolga, hogy szót fogadjon a szülőjének. Ha száműzöm a szótáramból a „szófogadás”, „engedelmesség”, „jólneveltség” szavakat a „kell”, „tilos” és „szabad” szavakkal egyetemben. Ez nem ördöngösség, még csak nem is anarchia, de még csak nem is liberalizmus – mindössze egy másfajta kapcsolati paradigma. (E paradigmáról és annak kommunikációs vonatkozásairól történetesen elég sokat írtam korábban.)
– Az élet értelmének keresése abban az értelemben, ahogy azt a civilizált társadalmakban általában értik, jellegzetes elsőfokú változás. A másodfokú változás szemléletének megfelelő megközelítésről egy egész cikket írtam annak idején, úgyhogy ezt itt nem részletezem.
Kulisszatitok
Ennek az írásnak az ötlete úgy jött, hogy eszembe jutott egy vicc, amit még gimnazistaként hallottam, valamikor a 80-a évek első felében. És ahogy elgondolkodtam rajta, rájöttem, hogy gyönyörűen illusztrálja az elsőfokú változást.
A tanító néni fogalmazást írat az osztállyal arról, hogy ki mit szokott csinálni reggelenként. Pistike dolgozatában ezt olvassa:
„Reggel anyukám ébreszt. Felkelés után kimegyek a fürdőszobába. Aztán felöltözöm, megreggelizek és bepakolok a táskába. Utána kimegyek a lakásból, letörlöm a tefaszt, és megyek az iskolába.”
A tanító néni nem érti, de kínosnak érezné nyíltan megkérdezni Pistikét, hogy mire is gondolt, ezért kerülő úton próbálkozik: Pistike nővére két osztállyal feljebb jár – hát azzal az osztállyal is írat egy dolgozatot, ugyanezen témában, remélve, hátha kiderül belőle valami. Pistike nővére ezt írja:
„Ébredés után első utam a fürdőszobába vezet. Miután ott végeztem, felöltözöm. Megreggelizek, fogom a táskámat, kilépek az ajtón, letörlöm a tefaszt, és sietek az iskolába.”
A tanító néni most már nagyon kíváncsi, de a gyerekek előtt nem akarja égetni magát. Így behívatja anyukát, hogy ugyan már, mesélje el, mit is szoktak ők reggelente csinálni. Anyuka elkezdi sorolni, hogy felkelés, fürdőszoba, öltözés, gyerekek elindítása az iskolába...
– ...aztán kimegyek, letörlöm a tefaszt, és megyek dolgozni.
A tanító néni most már kifakad:
– Kedves anyuka, az isten szerelmére, árulja már el nekem: mi az a tefasz?!
– Ja, tetszik tudni, amióta a férjemből párttitkár lett, valakik állandóan odafirkálják az ajtónkra nagy betűkkel, hogy „Te fasz!”
Nem tartozik szorosan a lényeghez, de lehet ötletelni, hogy ebben a helyzetben mi lehetett volna egy jó másodfokú változás.
Ja, és még valami: te mit várnál el egy terápiától? :-)
Utolsó kommentek