Escher híres lépcsőjének az a furcsa tulajdonsága, hogy bár pontosan az ellenkező irányban haladunk rajta, mint a másik ember, mégis ugyanoda jutunk. Persze ugyanezen tulajdonsággal egy sima körív is rendelkezik. No meg az ellentétes sorskönyv.
Papok és kurvák
Aki véletlenül nem látta a Bridget Jones naplója című filmet, az ifjú kereszténydemokraták népszerűsítő akcióján keresztül ahhoz is bizonyosan eljutott, hogy a számtalan tematikus jelmezes buli között létezik egy olyan is, ahol a résztvevőktől elvárják, hogy vagy papnak (esetleg apácának), vagy kurvának öltözzenek. Erről csaknem két éve írtam már, és akkor azt találtam mondani, hogy a sorskönyvvezérelt élet nem más, mint egy hatalmas papok–kurvák parti.
E cikkben vázoltam a sorskönyvvezérelt élet három lehetséges sémáját: a sorskönyvet (script), az ellensorskönyvet (counterscript) és az ellentétes sorskönyvet (antiscript). Most csak ez utóbbival foglalkozom, először is fölelevenítve a korábban írtakat.
Az ellentétes sorskönyv olyan mintha valaki fogná a kottát, fölé tenne egy tükröt, és a tükörképben így látszó dallamot énekelné le. Ez a dallam kicsit sem hasonlít ahhoz, ami a kottában van, sőt pontosan az ellentéte – ugyanakkor mégis minden mozzanatában a kottát követi. Az ellentétes sorskönyv kulcsszava a dac, meghatározó énállapota pedig a Lázadó Gyermeki.
Előírták a szüleim – kimondva vagy kimondatlanul –, hogy milyen életet éljek? Hát dafke nem azt fogom élni! Anyám egy ribanc volt, és arra adott életmintát, hogy én is az legyek? Azért sem! Megtérek, és elmegyek papnak, apácának, erénycsősznek (de minimum frigid/impotens leszek)! Vagy fordítva: szófogadó, engedelmes, szelíd, jámbor, otthonülő gyereknek kellett lennem? Igen, de ennek vége: elmegyek hippinek, csövesnek, kurvának vagy hajósinasnak! – Az ellentétes sorskönyv képlete tehát röviden: Ha papnak szántak, legyél kurva, ha kurvának szántak, legyél pap!
Az önismeret egyik legnagyobb csapdája, ha valaki szakítani kíván sorskönyvével, és elkezdi élni saját ellentétes sorskönyvét, miközben azt hiszi: ez a szabadság. Pedig nem ez. Aki következetesen mindannak az ellenkezőjét csinálja, amit elvárnak tőle, az ugyanúgy rab, mint aki szófogadóan engedelmeskedik. A póráz egy centivel se rövidült meg, csak épp az ellenkező irányban feszül.
És ami annak idején kimaradt: az ellenkező irányba feszül ugyan, a pórázon tartott ember a végén mégis ugyanoda jut. Mint az az ember, aki Escher lépcsőjén állva úgy dönt, hogy szembe megy a lefelé (vagy fölfelé) tartó áradattal, ezért elindul fölfelé (vagy lefelé), hogy aztán a hosszú, fáradságos menetelés eredményeként elérjen ugyanoda, ahová a másik irányban haladva érkezett volna.
Sok valós és fiktív példát lehetne ilyen életútra találni – mi most vegyünk szemügyre egyet, amely aránylag jól van dokumentálva!
Volt egyszer egy kisfiú
Ez a kisfiú egy nagy múltú, ám elszegényedett család nem igazán kívánt sarjaként született, a két világháború között. A „nem igazán kívánt” konkrétan azt jelenti, hogy a bántalmazó környezetben felnőtt anyja csupán azért akarta őt, mert naivan abban bízott, hogy a szíve alatt hordott gyermek tényével magába tudja bolondítani a férfit, akit szeret.
Keservesen csalódott: a férfi faképnél hagyta őt: hallani sem akart sem róla, sem a születendő gyerekről. Az asszony nincstelenül, éhesen és rongyosan járta az utcákat, míg végre rátalált az árvaházra, ahol gyorsan megszülte gyermekét, majd ugyanolyan gyorsan meg is halt, hiszen nem volt semmi, ami az élethez kösse.
Az apja nem akarta, az anyja nem akarta – ez a háttér eleve súlyos hendikep. És ehhez tegyük hozzá, hogy az árvaházi környezet általában nem kedvez az autonóm személyiség és a boldoguláshoz szükséges képességek kifejlődésének.
A csecsemők itt többnyire tökéletes fizikai gondozásban részesülnek, de pszichológiailag általában keveset törődnek velük. A csecsemőnek szüksége van arra, hogy játsszanak vele, beszéljenek hozzá, hogy normális emberi környezettel érintkezzen. A múltban számos olyan árvaház volt, ahol a csecsemőket jól táplálták, tisztán, higiénikus körülmények között tartották, egyébként viszont bepólyázva feküdtek, a kiságy oldalait lepedőt takarták. (...) A csecsemők így csak a mennyezetet bámulhatták, és a többiek sírásást hallották. Ezenfelül semmi nem történt velük, kivéve, ha időnként felbukkant egy nővér. Ez nemigen nevezhető ingerdús környezetnek. Ezek a csecsemők súlyosan elmaradnak a mozgásfejlődésben, előfordulhat, hogy hároméves korukra sem tanulnak meg járni (R. Spitz; W. Dennis). W. Goldfarb kimutatta, hogy ilyen esetekben az értelmi elmaradás is súlyos. Két árvaházban végzett vizsgálatokat, és kimutatta, hogy az ott töltött három év – nagyjából a hathónapos és három év hat hónapos kor között – átlagosan 72-es intelligenciahányadost eredményezett a gyermekeknél. Ugyanakkor egy hasonló, de nevelőszülőkhöz (vagyis normális emberi környezetbe)kihelyezett árvacsoport átlagos intelligenciahányadosa 95 volt. A tesztfelvételeket tízéves korban vagy később végezték, és ez a tény világosan szemlélteti, hogy a korai pszichológiai depriváció (megvonás) hatása tartós. 12–15 éves életkor után az IQ alig változik.
D. O. Hebb: A pszichológia alapkérdései (4. kiadás),
Gondolat–Trivium, Budapest., 1994., 24. o.
A kisfiúnak annyiban szerencséje volt, hogy – szemben az átlaggal – nem szenvedett sem fizikai, sem mentális károsodást. Ellenkezőleg: szép arcú, erős (bár kissé sápadt), és kifejezetten jó képességű kiskamasszá növekedett. A pszichés károsodás azonban annál súlyosabb volt.
Jóllehet a sorskönyv felderítése mindig csupán utólagos következtetés múltra, nagy biztonsággal mondhatjuk, hogy a kisfiú életében az árvaház miliője megtette a hatását, és személyiségébe beépült a Ne légy fontos! gátló parancs. Azon tényből kifolyólag pedig, hogy mindkét szülője elutasította őt – az anyja oly módon, hogy helyette a halált választotta –, bizton állíthatjuk, hogy hiedelemrendszerébe beégett minden gátló parancsok legkegyetlenebbike: Ne létezz!
Akarsz-e játszani halált?
Milyen élet várhat arra, aki e két gátló paranccsal a puttonyában vág neki az életnek? Sokféle – annak függvényében, hogy hányadfokon éli az illető a sorskönyvét. Tekintsünk most el az unalmas első- és kellemetlen másodfokú variációktól, és nézzük, mi a helyzet, ha valaki igazán nagy tétben – harmadfokon – játszik!
Aki harmadfokon éli a Ne létezz! és Ne légy fontos! gátló parancsokra épülő sorskönyvét, annak végső sorsa jó eséllyel az erőszakos, egyszersmind szánalmas halál, megtetézve a környezet felejtésével. „Mégcsak a varju sem károgott utána” – ahogy Petőfi mondja a János vitézben.
Azonban a harmadfok nem minden: a sorskönyvvezérelt ember választhat, hogy a számára kijelölt irányban indul, avagy homlokegyenest szembeszegül a neki rendelt sorssal, és ellentétes sorskönyv szerint éli az életét.
A kisfiú, akiről beszélünk, történetesen úgy döntött, megfordul az escheri lépcsőn, és annak szenteli életét, hogy igenis létezzen, hogy igenis fontos legyen.
Menekülés a halál elől
Erre az egy célra tette föl életét. Azt választotta, hogy minden megengedhető és meg nem engedhető eszközzel küzdeni fog mind a hírnévért és elismerésért, mind az életben maradásért. Megszállottan kereste ennek lehetőségét, és könyörtelen volt mindazokkal, akik útjába álltak, vagy akiket egyszerűen eszközül akart használni.
Magával is könyörtelen volt: kitűzött célja elérése érdekében indokolatlan kockázatokat vállalt, amit csúful megsínylett mind egykor szemrevaló külseje, mind saját integritása. Hasadt lélekkel küzdötte magát előre, lépésről lépésre, átgázolva mindenen és mindenkin, hogy elérje az áhított állapotot: a teljhatalmat és a halhatatlanságot.
Talán a legutolsó pillanatban sem értette meg, hogy mi is történt vele, és teljesen készületlenül érte a lesújtó végzet, amelyet ráadásul olyan fegyver közvetített neki, amelyet ő maga a saját kezével tartott. Tetemét eltakarították. Sírjáról semmit nem tudni. Beteljesedett hát rajta a Petőfitől fent idézett sors, méghozzá az azt megelőző verssorral együtt:
S minthogy minden ember gyülölte, utálta,
Mégcsak a varju sem károgott utána.
Pedig valóban mindent megtett, hogy elkerülje a gátló parancsai által előre jelzett sorsot. Ténylegesen is, szimbolikusan is. Még új nevet is kreált magának – angol létére francia nyelvűt –, amelynek hozzávetőleges jelentése: „a halál ellopása” vagy „menekülés a halál elől”.
De hiába élt az ellentétes sorskönyv sémája szerint, hiába érte el, hogy rémuralma idején szinte mindenki rettegjen szájára venni a Voldemort nevet – mindez nem mentette meg őt sorskönyvi végzetének beteljesülésétől.
Utolsó kommentek